2008. március 18., kedd

Szófestés számokkal


Mi különbözteti meg a zenét az összes többi művészettől? Ha valami fene nagy bölcsességet akarnék kivágni, azt mondanám, a zene az egyetlen művészeti ág, amely sem nem képi, sem nem fogalmi. (Megfigyelhetjük, hogy míg a kisgyerekek előszeretettel gyártanak új szavakat, szívesen rajzolnak vagy gyurmáznak, addig a komponáló kisgyerek meglehetősen ritka.) Paradox módon a zenék nagy része mégis erősen kapaszkodik a szavakba-fogalmakba, érthetőbben szólva, ugyanúgy ragaszkodik a dolgok-események láttatásához, mint bármely társművészet. Ezt az igényét a szófestés eszközével elégíti ki. Jóllehet az igény vélhetőleg egyidős a zenével (bármit értsünk is most zene fogalmán), a szófestés első szárba szökkenése a reneszánsz idején történt, ezért ezt – a kor egyik uralkodó műfaja után – madrigalizmusnak is nevezzük. A nagyon fülbeszökő madrigalizmusokkal e helyt nem foglalkoznék, ezeknek se szeri, se száma. Magától értetődő például, hogy ha magas vagy magasban levő dologról van szó, akkor az arra utaló hangok is magasak lesznek és vice versa. Élet és halál, vidám és szomorú összevetése tempóbeli és harmóniai történések segítségével szintén ismert. Állathangok utánzása is (a tyúk pl. rendkívül hálás téma). Ami most izgalmasabb, az a rejtett szófestés.


A múltkor Heinrich Schütz hazugságábrázolásával foglalkoztam. A csemegére, amit most bemutatandó vagyok, Mozart F-dúr miséjében (K. 192) bukkantam. A Credo elején a kórus a következő szavakat énekli: ...factorem caeli et terrae. Azaz, [hiszek] a menny és a föld teremtőjében. Nézzük meg a kottapéldát (katt)!





Láthatjuk, a felső három szólam a "factorem" szó éneklésekor szextet – kissé pongyolán fogalmazva, hat hangnyit – ugrik, végül a basszus szeptimet (hetet). Mozart nyilván elfogadta a hit játékszabályait, és tudomásul vette, hogy a teremtés hat nap alatt zajlott le, majd a világ teremtője a hetediken megpihent, és ő, a szerző ezt a zenében így jelenítette meg.



Elképzelhető, persze, hogy ez a magyarázat erőltetett ("gondoltam fenét"), de azért gyanús: a motívum soha máskor nem bukkan föl a tételben, amelyet amúgy át- meg átszőnek visszatérő motívumok.

2008. március 11., kedd

Nem szerző, cím







A Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik nagy csemegéje – legalábbis számomra – a Palestrina lesz. Hans Pfitzner (1869-1949) operájáról van szó. Opera ebben az esetben olyan drámai műfajt jelent, melyben a szereplők éneklik szerepüket, a zenekar pedig kísér, aláfest, rásegít, jelez ki nem mondott dolgokat, és az egészet operaszínpadra szánták. Ezt azért mondom, mert olykor több szerző is kerüli az „opera” kifejezést. Mozart Don Giovannija pl. dramma giocoso, Wagner legjelentősebb alkotásait zenedrámának nevezi, illetve a Parsifalt ünnepi, szent színjátéknak. Pfitzner sem operaként aposztrofálja a Palestrinát, hanem zenei legendaként.

Ami azt illeti, ma már biztosak vagyunk benne, hogy az események, melyeket Pfitzner földolgoz, nem, illetve nem úgy történtek meg, így valóban csak legendáról beszélhetünk. Az 1545-ben kezdődött tridenti zsinat lényegében az ellenreformáció kezdetét jelző kürtszó volt (na, ez szép). A számos, a zsinaton meghányandó-vetendő kérdés egyike ez volt: mi legyen a zene sorsa, mármint a templomokban. A XVI. század közepére az egyházi zene is fellazult, amin részben a polifónia térnyerését értem (nehezül a szöveg érthetősége), részben a források gazdagodását (mindenféle világi dallamok árasztják el a zenéket). Az egyház ennek elejét akarta venni, és a zsinaton azt fontolgatták, hogy a zenét kiseprűzik a templomokból, csak a gregoriánnak kegyelmeznek. No, és a legenda szerint egy szakértőkből álló bizottság vizsgálat alá vette Giovanni Pierluigi da Palestrina néhány miséjét (köztük a Marcell pápának ajánlottat), és úgy találták, a Palestrina-misék kiállják a próbát. A többszólamú zene megmenekült (halleluja), Palestrina pedig epitheton ornans gyanánt megkapta a „zene megmentője” ragadványnevet (éljen soká!).

Ebből a történetből kerekítette zenei legendáját Hans Pfitzner. Jelen blog nem operaismertető, úgyhogy a szüzsét – az Olvasó szíves engedelmével – nem mesélem el.
Az imént a Parsifalra hivatkoztam, és nem lehet nem észrevenni Wagner utolsó művének hatását Pfitznerre. A formai-hangulati felépítés (fogadjuk most el ezt a fogalmat) híven követi a példát. Az I. és a III. felvonás inkább filozofikus-szemlélődő, a II. felvonás harciasabb, drámaibb. Úgy is mondhatnám, a páratlan számú felvonások spirituálisabbak, a második inkább az anyagi világé. (Szakrális-profán-szakrális, és még lehetne ragasztgatni az egyre ostobább cimkéket.) A Palestrinában az egyes dramaturgiai csúcspontok is nagyjából ott találhatók meg, ahol a Parsifalban. Különösen szépre sikerült az I. felvonás látomásjelenete, amikor a régi, megholt mesterek megjelennek Palestrinának, és kérlelik, mentse meg a templomi zenét. Majd belép fiatalon elhunyt felesége, Lucrezia is, aztán a szín angyalokkal népesül be, akik elkezdenek énekelni, és megszólal a Marcell Pápa Miséje.
Nem, kedves Olvasóm, nem giccses, bár ez nagyjában ízlés dolga is. Nekem nem giccses, hanem olyan (az egész), mint egy fönségesen megépített zenei dóm, benne gyönyörűséges zenei freskókkal. (A zene nem giccses, de az előző mondat talán nyálas. Mindegy, most már marad.)

De ha nem giccses is, attól még lehet(ne) gyenge. Szinte már hallom-olvasom némely „zenekritikus” fanyalgását: minek ez nekünk? Az adott korból (és földrajzi területről) nem elég Mahler és Richard Strauss? Zemlinsky vagy a fiatal Schönberg? Azt gondolom, akár elég is lehet. De Pfitzner talán mégiscsak több, jobb, mint a „futottak még” másod- és harmadvonalbeli mezőnye. Legalábbis amit hallottam tőle, az igényes és eredeti zeneszerzőre vall. Dallami-harmóniai leleménye, irodalmi igényessége a két nagyágyú közé emeli.
Tény, hogy nem volt újító. A zenei legenda története őróla is szól. Palestrina egy ízben kifakad az új komponisták ellen, és látnia kell, amint tanítványa, Silla elhagyja, hogy a Camerata-körhöz csatlakozzék Firenzében (olaszul tudóknak itt egy link). Ez a bánat Pfitzner bánata is, hiszen Schönberg generációja már mutogatja oroszlánkörmeit. (A Palestrina 1909-től 1915-ig készült.) Konzervativizmusát (vagy talán jó ízlését??) tükrözi az alábbi – sajnos, szójátékra épülő – anekdota, mely szerint megkérdezték tőle, mi a véleménye az új zenéről? A válasza így szólt: Egk mich am Orff! (Ha a két említett zeneszerző nevét a rím mentén visszafejtjük, kapjuk a mondatot: Leck mich am Arsch, azaz nyald ki...)
Ahogy mondom (nagyon is hézagos Pfitzner-műveltségemmel), zenéjében mindig ott van egyfajta szívgyönyörködtető jólápoltság, de a Palestrinában a szépség csúcsra van járatva, ha semmi mást, de azt érdemes... stb. stb.
Fentebb említettem, formai-hangulati felépítését tekintve a Palestrina a Parsifal folytatása. (Pl. a wagneri vezérmotívum-technika is csúcsra van járatva, az egész mű jóformán csak vezérmotívumokból áll.) Mondanivalóját tekintve a Nagy Alkotó és a művészi szuverenitást figyelmen kívül hagyó Nagyhatalmú Megrendelő közti konfliktust boncolgatja. Ilyenformán a Palestrina afféle híd Berlioz Benvenuto Cellinije és Hindemith Mathis, a festője között.


A bejegyzést valahogy szépen, ízlésesen le kéne kerekíteni, de nem, itt vége van.


(Hans Pfitzner: Palestrina. Zenei legenda három felvonásban. Szcenírozott előadás 2008. márc. 22-én a MűPa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, vezényel Peskó Zoltán, rendező Kovalik Balázs.)