2008. szeptember 3., szerda

Nagyon fellelkesültem. Ez gyanús

A szó elszáll...



Elszáll bizony, ilyeténképpen lefutott hangjátékról talán kár is írni, de ki tudja, hátha megismétlik, vagy egyéb módon is hozzá lehet férni. De menjünk sorjában!
Mindig is kedvelt műfaj volt számomra a hangjáték. Néhányat, a legkedvesebbeket hadd soroljam föl. Tehát:
Bereményi Géza: Házasságkötő terem
Israel Horowitz: A' indián a Bronxba vágy (ford. Bartos Tibor)
Kopányi György: Mindenki tűzoltó
Mándy Iván: Alagsori tárlat
A tengerbe esett férfi
Ha köztünk vagy, Holman Endre
Hang a telefonban
Dylan Thomas: A mi erdőnk alján (ford. Bányay Geyza)
Török Tamás: Futballfantázia
Hubert Wiedfeld: Crueland (ford. Gáli József)

No, a minap (2008. aug. 31-én) a vasárnap esti hírek után sikerült a rádió előtt ragadnom, és boldog meglepetésemre egy igazi hangjátékot is sikerült hallanom. Vinnai András darabjának címe: Nagyon rossz a memóriám. Hogy pontos legyek, a műnek akkor csak az első részét hallottam, túl fáradt voltam a második részhez. A darab főszereplője, egyben narrátora Cukor Lajos, húszéves egyetemista, rokonszenvesen csetlő-botló figura. Egy, a szülei hanyagsága miatt kitört tűzvészben elveszti az emlékezőtehetségét, attól kezdve merő kínszenvedés az élete, mígnem szerez egy diktafont, amire fölmondja a fontosabb tennivalóit, feladatait, de amely egyben naplóul is szolgál. Lajos mondja a magáét, időnként meg bejátszásokat eszközöl a diktafonjáról. Megelevenednek életének főbb szereplői.

Odavoltam a gyönyörűségtől. Szellemes, ötletes, néhol kifejezetten groteszk és röhögtető epizódok váltották egymást. Szépen, lassan, anélkül, hogy összeállt volna valami történet (és anélkül, hogy ez hiányzott volna), fölépült Cukor Lajos kis élete. Mondom, teljesen izgatott voltam, elismerően csettintettem, hogy ej, be rég hallottam ilyen jó hangjátékot.

Másnap sikerült a második részt is meghallgatnom. Itt a mozaikszerűség átadta a helyét a lineáris történetszövésnek. Lajos először meglátogatja haldokló gyerekkori barátnőjét a kórházban, aztán megismerkedik Szabó Zsófival, bár ez elég rázósan zajlik le. Lajos riportot akar készíteni egy ipari alpinistával, ám amaz véletlenül kiüti a kezéből a diktafont, amely nem megy ripityára az utcán, hanem beleesik Zsófi kapucnijába. Lajos szeretné visszaszerezni a diktafont, ám a lány szimpla zaklatásnak véli a dolgot, és segítségül hívja öccsét, aki biztonsági őr. Itt rándult meg először valamelyik mimikai izmom, hogy ugyanis Zsófi „szatírt” kiált, ami kissé elavulóban lévő kifejezésnek tűnik – holott a szereplők általában nagyon is mai nyelvezetet használnak.

No mindegy, néhány nap alatt kiderül, hogy a diktafon tényleg Zsófi kapucnijában landolt, így a lány egy bocsánatkérő levél kíséretében visszaküldi Lajosnak. És mit tesz Isten (ex machina), a diktafon a Zsófinál töltött időben is vett. Így tudja meg Lajos, hogy a lány dzsessz-zongorázik, és aludni is szokott. Igen, a szuszogásába szeret bele. Meg kell találni Zsófit! Mellesleg: itt rándult meg az arcom másodszor, amikor Lajos azt mondja, „...és néhány fényév múlva...”, mintha a fényév nem hosszmérték lenne. De haladjunk tovább.

Hősünk a Konzervatóriumban kutakodik – ha ugyan az általa előadott bénázást kutakodásnak lehet nevezni –, de hiába, a lány nem ott tanul. Bánatosan kilép az épületből, hát erre éppen nekimegy Zsófinak az utcán! Csakhogy szegény Lajosnak iszonyatosan rossz a memóriája, nem ismeri meg a lányt, csak utólag jön rá, hogy a „francba!” kifejezést más nem tudja így mondani. Ez volt a harmadik idegrángásom, elvégre a lány éppenséggel megismerhette volna a korábban szatírnak vélt ifjút.

Ezután Lajos ellopja dadogós repülőoktatójának a sárkányát, elrepül a város fölé, hogy hátha így könnyebben megtalálja a lányt. Annyi haszna mindenképpen van a dolognak, hogy visszatér memóriája, csak úgy dőlnek belőle személyes – és általában sok számjegyből álló – adatai.

Aztán lezuhan. A szót – immár megelevenedett – diktafonja veszi át. Megtudjuk, hogy Lajos előtt, ahogy a halál pillanatában lenni szokott, lepereg, ha nem is az egész élete, de a hangjáték főbb szereplői, mint egy karnevál zárójelenetében, összegyűlnek.

Ez a befejezés már elsőre sem tetszett. Hanem ahogy végiggondoltam, egyre kevésbé tetszett az egész második rész. Ahogy még végigebb gondoltam, arra a megállapításra jutottam, hogy orbitális méretű blöfföt – igaz, ragyogó színészi munkával elkészített blöfföt – sikerült benyalnom. Más – ha hallotta – milyennek hallotta?

Rádiószínház

Nagyon rossz a memóriám

Írta és rendezte: Vinnai András

Szereposztás: Cukor Lajos - Hajduk Károly, Lajos apja - Csuja Imre, Lajos anyja - Szirtes Ági, Sásárkány - Bánki Gergely, Csilla - Erdélyi Teréz, Zsófia - Danis Lídia, Herendi Ottó - Jordán Tamás, Zászlós Artúr - Blaskó Péter, Marika - Kocsis Gergely, Gyula - Kocsis Gergely Km. Czapkó Antal, Csere Ági, Géczi Zoltán, Máthé Zsolt és Tímár Éva Zene: Frank Zoltán és kórusa, valamint Keresztes Tamás, Kunert Péter, Liszkai Károly és Molnár András

A felvételt Liszkai Károly és Maksay Helga készítette

Dramaturg: Zoltán Gábor