2011. december 29., csütörtök

Csinnadratta és tűzijáték



Minden Kedves Olvasómnak boldog új évet kívánok! 

cs
t

2011. december 7., szerda

Megcsallak veled – megcsalsz velem

Hűségről és hűtlenségről más blogban jó hosszan lehetne értekezni. Fejtegetni, szerintem miért hűtlen, aki hűtlen (bármit fedjen is ez a kategória), és miért marad hűséges, aki.
Itt és most a hűség-hűtlenség zenei és irodalmi (lényegében csakis irodalmi) szerepeltetésével foglalkozom, ennek a fogalomkörnek is egy speciális vetületével.
Hogy ugyanis ha ott a kísértés, de jelen van a társadalom által kanonizált intelem is (ennek okait lehetne más blogon taglalni), hogyan játssza ezt ki az irodalom?
Kézenfekvőnek tűnik, hogy az egyik fél úgy szeresse a másikat, mintha a másik más lenne. Vagy az egyik felet úgy szeresse a másik, mintha ő más lenne. Erre számos lehetőség kínálkozik.
Az első a félreértés vagy inkább megtévesztés. Ez rendszerint komikus helyzet. Beaumarchais (és Da Ponte és Mozart): Figaro házassága. Élesben valószínűleg több mint elgondolkodtató lenne a helyzet, itt azonban jókat derülünk azon, hogy Almaviva gróf mekkora vehemenciával ostromolja a sötétben a feleségét – abban a hiszemben, hogy Suzannának csapja a szelet. Ezen aztán Figaro is csavar egyet, amikor úgy tesz, mintha nem ismerte volna föl a grófnő ruhájában szeretett Suzannáját, úgy udvarol neki. (Kap is néhány pofont energikus kedvesétől.) Az adott jelenetben a megtévesztést az öltözékek kicserélése biztosította, az irodalom (az operáé is) tele van ilyen helyzetekkel. (Hogy Mozartnál maradjunk, rendkívül komikus Papagena előszöri felbukkanása vén szipirtyóként, és szintén komikus, de legalább annyira elgondolkodtató nem megfeledkezve a zenei megoldásról , amikor Don Giovanni és Leporello szerepet cserélnek.)
Elképzelhető azonban olyan is, amikor az egyik fél (mondjuk, a férj) saját házastársát ruházza föl egy elképzelt szerető tulajdonságaival. Karinthy Frigyes novellája, a Reménytelen szerelem erről szól. Az író összetalálkozik barátjával, Stahl Félix-szel, aki az utcán megmutat egy nőt az írónak: ebbe a nőbe szerelmes már évek hosszú sora óta. Az író együttérzően fogadja barátja vallomását, legföljebb azt rosszallja, hogy Stahl soha nem merte megszólítani a nőt.
Aztán együtt fölmennek Stahl lakására, ahol nagy meglepetésre kiderül, hogy a szóban forgó nő Stahl felesége, és Stahl a sok éve összeszokottak, minden rajongástól mentes hangján szól hozzá. Az író nem érti, először azt hiszi, beugratásról van szó, de nem. Stahl – mint elmagyarázza – tökéletesen szétválasztja a megközelíthetetlen, őrjítően vonzó ideált a feleségétől.


A novella a Gyilkosok kötetben jelent meg, valamikor 1918 után. Az ajánlás szerint a kötet Karinthy első feleségének készült volna, „Bogának”, aki 1918 októberében áldozatául esett a tomboló spanyolnátha-járványnak. Lehet, hogy a mélylélektan ki tudna mutatni összefüggést az említett novella és Karinthy megözvegyülése között, mint ahogy a Mennyei riportban napnál világosabb ez az összefüggés. (Persze, ha a novella még Judik Etel életében elkészült, akkor ez hamis nyom.)
Ha már itt tartunk, hadd említsem meg Örkény egypercesét, a Honvédkórház  címűt. Ebben nem szerepel az előzőek szerinti megcsalás, de a férjnek itt is színlelni kell a felesége előtt, nem mutathatja ki szeretetét. (Nem mellesleg, ezt a novellát képtelen vagyok szárazon maradó szemmel végigolvasni.)
Most lássuk a Karinthy által megidézett jelenség inverzét. Nem belőled van kettő, hanem belőlem, így szeretlek.
Az én generációm még jól emlékszik az Irma, te édes c. filmre, a két főszerepben Shirley MacLaine-nel és Jack Lemmonnal. A történetben Nestor, a naiv-becsületes rendőr beleszeret Irmába, az utcalányba, és hogy a lány ne szoruljon más kliensre, éjszakai munkával keres némi plusz pénzt, amit álöltözetben, mint gazdag, angol vendég fizet ki Irmának. (Maga a történet Párizsban játszódik.) Az ide iktatott bejátszásban Nestor első ízben látogatja meg Irmát – a titokzatos angol idegen képében.


Amúgy a szituáció sok bonyodalom forrása, például egy ízben Irma féltékeny lesz egy rúzsfolt miatt, melyet Nestor arcán fedez fel, holott a puszit éppen ő adta – az „angolnak”.

És most vegyük szemügyre ennek a szcénának az egyik legirtóztatóbb változatát. Wagner: Az istenek alkonya. Kellékek az ármányhoz: egy adag bájital és a ködsisak, a Tarnhelm, melyet fölvéve az ember tetszés szerinti alakot ölthet. A jelenet előzménye: Hagen vendégül látja Siegfriedet, és bájitalt itat vele. A bájital hatására Siegfried elfelejti hitvesét, Brünnhildét, és első látásra beleszeret Gutrunéba. Vérszövetséget köt Guntherrel, Gutrune fivérével. (Kettejük féltestvére Hagen.) Siegried tehát szerelmet vall Gutrunénak, és sajnálkozik Gunther szingliségén. Ámulva hallgatja Hagent, aki egy lángoktól övezett, megközelíthetetlen sziklafennsíkról beszél, ahol egy csodás nő, Brünnhilde lakik. Siegfried elfelejthette a lányt, arra azonban emlékszik, hogy ő mindenféle lángtengeren át tud hatolni. Így már kész is a terv. Siegfried magára ölti a ködsisakot, és Gunther alakjában szerzi meg Brünnhildét – Gunther számára.
Brünnhilde úgy tudja, hogy a sziklafennsíkot senki emberfia nem közelítheti meg, csak Siegfried (ami így is van). Képzelhetni a lány döbbent iszonyát, amikor egy idegen érkezik, és a kezét kéri. Mi több, amaz erősebbnek bizonyul az egykori walkürnél, ami szintén csak Siegfriednek adatott meg.



Láthatjuk, az itt felsorakoztatott példák komoly ontológiai, jogi, de talán legfőképp filozófiai kérdéseket vetnek föl. Megcsalás-e, ha mással vagyok, akiről pedig azt hiszem, a feleségem? Megcsalás-e, ha a félrelépés határozott szándékával a feleségem mellett kötök ki?

2011. november 2., szerda

Emlékezés derűvel


Halottak napja van ma. Számomra ez a nap arra jó, hogy meghallgassam valamelyik kedvelt rekviememet, esetleg részt vegyek az előadásában. Egyébre nem, tekintve, hogy semmi szükségem az év egy bizonyos kiemelt napjára, hogy akkor valamit jobban, intenzívebben, mint a többi napon, lásd még „a szeretet ünnepe” és a nemzetközi nőnap. Ettől még bárki gondolhatja úgy, hogy igenis, jó, ha van egy közmegegyezéssel megállapított nap, amit rászánunk a halottainkra való emlékezésre.
Akkor viszont az emlékezés tényleg emlékezés legyen, ne pedig valami elkésett, tehát bepótolandó gyász. Emlékszem, Kurtág Márta néni (nekem ő néni) mondta, hogy nem bírja elviselni, ha egy rekviemet humortalanul adnak elő. Rögtön is érteni véltem, de igazán csak később fogtam föl maradéktalanul, mit akar ezzel mondani. Annyival egészíteném ki, hogy túl (vagy még innen) az előadáson, maga a mű is felelős azért, hogy milyen hangulatot hordoz, illetve vált ki, illetve milyet nem. Ebből a szempontból hozzám a legközelebb Lassus Requiemje, Schütz Musikalische Exequienje és Brahms Német rekviemje áll. Mozart alkotását nagyon szeretem, de „csak” mint zenei építményt, a liturgikus-tartalmi vonzatai nélkül. Verdi művével valószínűleg a komoran maguk elé meredő gyászolók táborában sem tudnék mit kezdeni, számomra a Requiem opera és thriller (kiválóan megkomponált) elegye, de nem halotti mise.

Persze, egyszer-egyszer miért is ne alkalmazkodjam a bevett szokásokhoz? Hiszen halottam van már néhány, ez már csak a koromból is következik. Ám akkor már hadd legyek annyira rendhagyó ragozású, hogy az elvesztett szeretteimre való emlékezéshez egy-egy, az ún. könnyűzene világában született alkotást hívok segítségül. Mindkettő szerzője egy művészbaráttól búcsúzik.
Az első egy építésztől. (A YouTube-link alatt saját – meglehetősen szabad – fordításom.)




Rég volt, Frank Lloyd Wright.
Mért, hogy dalod máris elhallgatott
Hisz épp csak megfogott
Dalod
Dalod.

Jól emlékszem, Frank Lloyd Wright.
Hajnalig együtt sok-sok éjen át,
És hogy kacagtam rád,
Barát
Barát.

(CHORUS)
Építészek voltak,
Építészek lesznek,
S nem bántják már stílusod.
Árván állok,
És olyankor rád gondolok.

Rég volt, Frank Lloyd Wright.
Hajnalig együtt sok-sok éjen át,
És hogy kacagtam rád,
Barát
Barát.


A másik egy színésztől búcsúzik.



Bonus track: talán egyetért velem az Olvasó abban, hogy a két szám meglehetősen hasonlít egymásra. Ennek kapcsán – harmadiknak eszembe jutott egy afrikai gyászzene. Talán nem véletlenül.

2011. október 25., kedd

A hiba mint tabu


Ezen a téren elég sokat hadakoztam. Kórustagként karnagyokkal (rengeteget), zenei rendezőként előadókkal (olykor). Amiről szó van, az a szentként tisztelt sajtóhiba. Tapasztalatom szerint százalékosan alig fordul elő olyan elírás, amelyről konszenzus lenne, hogy az tényleg elírás. Kis túlzással, nem tud olyan nyilvánvaló hiba előfordulni, amely mellett az előadóművész ne kardoskodna, hogy az nem hiba, hanem a zeneszerző zsenijének ragyogó bizonyítéka. (Nem butaságot írt, hanem megelőzte a korát, ugyebár.) Sokat ront a helyzeten, ha az elírás nem sajtóhiba, hanem már az eredeti kéziratban is így szerepel – mintha a zeneszerző nem emberből volna, aki ugyanúgy elbóbiskolhat egy-egy pillanatra, mint az emberiség azon halmaza, amelyik nem zeneszerzőkből áll.
Sorolhatnám a példákat, de most csak egyet. Schubert (hol hetedik, hol kilencedik, újabban nyolcadik) „Nagy” C-dúr szimfóniáját említem, annak is az első tételét, annak is a végét. Nem akarom gyötörni a nem zenész Olvasót, lényeg, hogy az egyik akkordban a hegedűk (az akkordhoz képest) idegen hangot játszanak, ezt a kottapéldában pirossal jelöltem meg. 
(A hangzó példa 15. másodpercében szólal meg az idegen hang.) 


Noha az európai zenei hagyományok, a bécsi klasszicizmus és Schubert műveinek, illetve kompozíciós technikájának ismeretében nyilvánvaló, hogy azoknak a hangoknak nem ’e’-nek, hanem ’d’-nek kellene lenniük, alig létezik felvétel, amelyen helyesen játsszák. Nem nagy ügy, ha egy, ahogy Schumann mondja, „mennyei hosszúságú” szimfóniában ez az egyetlen hiba, de itt egy kontraproduktív szemlélettel van dolgunk, amit már jó volna meghaladni.

2011. november 21., hétfő, Bartók 19:35
A Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának hangversnye, vezényel: Paavo Järvi

2011. október 13., csütörtök

Enyhe melankólia



Hosszú tanulmányt szerettem volna ide.
Csak hát ennek több feltétele is hiányzik.
Úgyhogy így.
A helyzet az, hogy Paul Simon valahogy kimaradt a kamaszkoromból, pedig éppen az én kamaszkoromban már meglehetősen magasan volt. Nem akarom azt mondani, hogy a csúcson, mert a csúcs valami pontszerűt sugall, ő pedig meglehetős hosszan sikeres, ráadásul ennek a jelzőnek minden negatív felhangja nélkül.
Végül is, bár valamelyest már ismertem, Paul Simont egy szerelemnek köszönhetem, úgy ’93-ból. Hogy a valamelyes lényegében mennyire felületest jelentett, az onnan is kiderül, hogy nem kapcsoltam, amikor még ’80-ban megnéztem az Annie Hallt, hogy abban a – meglehetősen gennyes – impresszáriót játszó Simon az a Simon. (Nem tudom egy az egyben belinkelni, állítólag kérésre letiltva.)
Vissza ahhoz a bizonyos szerelemhez. Óriási élményt adott, egyrészt a Simon & Garfunkel éra újrafelfedezése, másrészt a későbbi Simon szűz fülekkel történt megismerése. És anélkül, hogy utána néztem volna, mégis, miről szólnak az újabb kori dalszövegek, maguk a nóták, a hanglejtés, a tónus, a címek valahogy összehoztak egy hangulatot, melyet a poszt címe jól jellemez.


Paul Simon ma 70 éves.
Szívesen megölelném, csak hát ennek is több feltétele hiányzik.

2011. október 12., szerda

Kettős születésnap – dupla poszt


I. Nem vagyok egyedül a hülyeségben


Sokak, mint például a munkatársaim vagy a házasságommal szerzett rokonaim, azt szokták mondani, az én humoromhoz szocializálódni kell. Belátom, hogy vonzódásom a fanyarhoz, a groteszkhez, az abszurdhoz némileg külön utat jelöl ki számomra, ha éppen arról van szó. A külön út eltér mind a társadalom nagy többsége által értett (és elfogadott, azaz szalonképesnek nyilvánított), mind az anyagcsere és a szaporodás témáját meglovagoló (el nem fogadott, de szintén megértett [naná!]) humorfajtától. Ez a választás ezen a területen némileg magányossá tett.
Mígnem.
Nem tudom pontosan megmondani, mióta, de talán már egy-két éve is megvan, hogy rátaláltam a Napirajzra, Merényi Dániel blogjára. A blog posztjai néhány rajzból álló short comicsokból állnak (à la Garfield), melyek a bennünket körülvevő társadalomról (a helyről, ahol élünk, ugyebár) adnak keserű gúnnyal megírt (-rajzolt), mégis vicces látleletet. A látlelet akkor is rólunk szól, ha a történés számunkra idegen környezetbe van helyezve. Hogy jobban értsük, itt egy példa (az egyik kedvencem). Az eltúlzott, gyakran szürreális elemek (pl. Van Batterij professzor laposelemre épült teste) és a nagyon is realistán megrajzoltak (pl. az autószerelők hajviselete) egyaránt remekül szolgálják a láttató ábrázolást.
Hadd mutassak rá, a Napirajz szereplői nem az erőszakmentes kommunikációt gyakorolják, amikor egymáshoz szólnak. Ettől lehet viszolyogni (pukkad a polgár), lehet röhögni rajta (a legszebb öröm) és lehet tanulni belőle (mi is így kommunikálunk, de ezen van mód változtatni). Ha valaki rendszeres Napirajz-fogyasztó, egy idő után viszontlátja a figurákat az utcán, járművön, boltban, hivatalban.
(Off topic: zenészként külön felhívom a figyelmet az egyes hangutánzó fonémasorokra. Briliánsak.)
Hogy mindez hogy jön ebbe a blogba?
Nos, úgy, hogy a Napirajz lényegében ugyanazt a világot nagyjából ugyanazokkal az eszközökkel mutatja be, mely világ Parti Nagy Lajos műveiben bemutattatik. Amiket én olvastam (A hullámzó Balaton, A test angyala, Hősöm tere, Nemnovella [Macskakő-cédulák], Az étkezés ártalmasságáról [jó, ezt még csak most kezdtem]), mind-mind lerajzolható lenne Napirajz-stílusban (kivétel talán a Nemnovella), illetve bármelyik Napirajz-poszt kibontható lenne egy Parti Nagy-novellává. Sőt, a nyelvi lelemények (mint Kihaénnem tér, multimédea, illetve gleccsertatár, szopjálhanyatt! stb.) is komoly rokonságot mutatnak. Lehet persze, hogy ezt a megállapítást nem tartaná helytállónak 1) Merényi Dániel, 2) Parti Nagy Lajos, 3) bárki más. Ez esetben így fogalmazok: mindkét oeuvre megérthető a másikból, ez talán helytálló, nem? Na, ugye.
Jelen bejegyzés apropója, hogy, noha Merényi Dániel (alias Grafitember, akit egyébként nem ismerek) hangsúlyosabban szerepel itt, mint Parti Nagy (akivel már majdnem megismerkedtem), ám ez utóbbinak van ma születésnapja. Minden jót kívánok neki!
(Számmisztika-rajongóknak: Parti Nagy ’53-ban született, idén 58 éves, én ’58-ban születtem, és 53 leszek. Elképesztő, nem? Ha nem így van, el sem hiszem.)


II. A vers meg nem írásának joga

Birtalan Balázsnak is ma van a születésnapja. Balázst viszont személyesen és évek óta ismerem. Kapcsolatunkban viszonylag mellékes szerepet játszik az ő költő mivolta, de persze, szeretem a verseit, és egyszer – itt nem részletezett apropóból – kapott is tőlem egy szonettet. Egyfajta áttörést a tavalyi születésnapom hozott (mely nem esik messze az övétől [és a formális logika szerint Parti Nagyétól]), amikor is egy igazi költeményt kaptam tőle, mely – lévén születésnapi vers – kézenfekvő módon József Attila-parafrázis.
Szintén kézenfekvőnek látszott, hogy verssel válaszolok. Én majd az Altató parafrázisát készítem el. A refrén így fog szólni:

Hát, Isten éltessen, Balázs!


Sőt, még szerepelt volna benne – mint közösen kedvelt poén – az ún. automatikus tárgyrag is:

A bátorságot, mint üveg-
gyapot, megkapod…

Satöbbi.
Minderre volt egy évem. Ám csak nem jött össze a költemény. Én, kísérleti céllal, elkészítettem ugyan egy gyerekversgyűjteményt, de az egyszer volt. Nem mindenki költő, aki verset ír. Azt gondolom, író válhat az emberből, költőnek születni kell. Balázs költő, én nem. És ahogy kezdett letelni az év, mind nyomasztóbbá vált, hogy nem tudok elkészülni a verssel.
Míg – legalábbis ezen a téren – meg nem világosodtam. Há’, könyörgök, hol van az előírva, hogy barátunknak ugyanazt kell adnunk ajándékba, amit kaptunk tőle? Csak mert az ünnepnek ugyanaz a lényege? Ugyan már.
Így történt-történik, hogy Balázs, ha verset nem is, de saját készítésű ajándékot kap, egy üveg bodzaszörpöt. Isten éltessen, Balázs!

És hát, úgy érzem méltónak (főleg jelen bloghoz), hogy azt a verset ideidézzem, amit tavaly kaptam Balázstól. (Az N. Z. T. a Nagy Zöld Teknősbékának mint a Kozmosz és Isten teremtőjének rövidítése, saját kreálmányom.) Íme, a vers:

Születésnapra.
Jó lesz?


Ötvenkét éves te lettél:
egy decens úrnak felettébb
            dekor
            e kor.

Eddigi tempóm alapján
nyilván meglep e parafrá-
            zisom.
            Finom?

Ötvenkét év az nem kevés,
de tiszta sor, hogy cselvetés
            van itt.
            Gyanít*?

Őszbe forduló fejzeted
csak részben jelzi helyzeted,
            s ezér’
            nem ér!

Íme hát gyanúm, a masszív:
ennyi évesen kamaszszív –
            nu, ez
            rulez!

Ily ifjú lélek! Szédület!
Nos, hadd cibálom vén füled
            megté-
            petté,

s hogy versem nehogy szétessen:
hát az N. Z. T. éltessen
            soká!
            No, pá!

* -od


2011. szeptember 22., csütörtök

Földeskedem


Önreklám: zenei ismeretterjesztő sorozat indul Zsámbékon. Balázs Csilla, a helyi művház igazgatója volt szíves felkérni, én pedig örömmel teszek eleget a felkérésnek. Terveink szerint a sorozat tíz alkalomból áll, alkalom pedig minden hónap utolsó csütörtökén lészen. A helyszín a zsámbéki Városi Könyvtár (Magyar u. 5.), kezdés 18 órakor. Bővebbet itt. (A bejegyzés címének magyarázata itt.)
A későbbiekben esetleges átfedések az előadások és jelen blog anyaga között nem a véletlen művei.

2011. szeptember 12., hétfő

Megkésett és rendhagyó


Jancsikám, Isten éltessen! (SMS K. J. mobiljára)


Na, szóval. Augusztusban Kovács Jancsi hatvanéves lett.
Általában ő a szakmán belül a Kovács Jancsi. Nincs kedveskedő ragadványneve, mint Gidának (emlékszik még valaki?), Juminak (emlékszik még valaki?), Turpinak, nincs minősítő ragadványneve, mint Műanyagpörköltnek vagy Ígér hercegnek volt, nem vezetéknéven ismerik, mint „a” Ferencsiket, nem hivatalos néven emlegetik, mint Fischer Ádámot, ő a „Kovácsjancsi”.
Hadd jegyezzem meg, hogy nekem akkor is Jancsi volna, ha a fenti bekezdés állításai hamisak volnának. Merthogy már a szüleink is jóban voltak. Az öreg Kovácsot még apám ismerte, azt hiszem, a Pedagógiai Főiskoláról. Bandi bácsiról külön posztot lehene írni, a Rákóczi Gimnázium legendás magyartanára volt. Terveztük, hogy érettségire majd fölkészít magyarból, de abban az évben, ’77-ben meghalt.
Jancsi mamája, Ella néni óvónő volt. Egyszerű, kedves teremtés, akit anyám előszeretettel nevez butának, holott Ella néni nem buta, csak végtelenül naiv, tiszta lelkű. Ő például mindenkor kerülte a durva beszédet, kivéve egy alkalmat – ahogy elmesélte –, amikor a piacon egy munkás külsejű munkás ismételten megtaszította a zöldségesládájával, és akkor Ella nénit elfutotta a méreg, és ledobva magáról a több ezer éves európai kultúrát, ráförmedt a munkás külsejűre, hogy „maga hólyag!”.
Ahogy mondom, a családok összejártak. Az esetek többségében mi voltunk náluk, jóval ritkábban ők nálunk. (Bandi bácsi láncdohányos volt, talán ezért.) Kovácsékhoz a baráti beszélgetésen kívül azért is jártunk (illetve egy idő után már csak engem küldtek), mert Bandi bácsi viszonylag olcsón tudott libamájat szerezni.
A beszélgetések olyanok voltak, mint a legtöbb beszélgetés értelmiségi és nem különösebben jól kereső családok között a hatvanas-hetvenes években. Szakmai témák, anekdoták, hétköznapi történetek, viccek és óvatos politizálás. Időnként Jancsi játszott valamit (merthogy a karmesterképző előtt a zongoraszakot is elvégezte.) (Egyébként Bandi bácsi is tanult hangszert, de csak egyetlen esetre emlékszem, amikor előkapta a csellóját.)
Később aztán rákaptam szólóban Jancsira, talán amiatt is, hogy korban ő állt hozzám a legközelebb. Mentalitásban nem: amennyire rühelltem én gyakorolni, annyira megszállottan gyakorolt ő. Számára nem volt félvállról vehető feladat.
Akkoriban engem az ún. komolyzene alig (vagy sem) érdekelt (akkoriban a kémiába voltam belebolondulva), de Jancsival gyakorlatilag mindenről lehetett beszélgetni. Persze, a hazai terep neki mégiscsak a muzsika volt, így fordulhatott elő olyan (erre az egy esetre emlékszem), hogy én az elemek Mengyelejev-féle periódusos rendszeréről meséltem neki (amit nagy türelemmel végighallgatott), ő meg A három narancs szerelmesét zongorázta-énekelte-vinnyogta-kukorékolta el nekem (amit meg én hallgattam meg nagy élvezettel). Később aztán már nagy százalékban a zene volt köztünk a beszédtéma. Én – úgy 12-13 évesen – rákattantam az ún. komolyzenére, és Kovácsék elképesztően bő kölcsönhanglemez-forrásnak bizonyultak.
A Jancsira való rákattanás csak módjával ment, mert szinte sosem ért rá. Amire tehát úgy emlékszem vissza, hogy mekkorákat beszélgettünk a házuk közös kertjében, vagy micsoda séta volt az Kelenföldön, vagy meglátogattuk kollégáját-barátját, Lendvai Györgyöt, és hogy az milyen jó volt – ez mind egy-egy eset, ami aztán nem ismétlődött meg. De éppen ezért élesebbek az emlékeim.
A ház (a Stollár Béla utcában) közös kertjében egy padon ücsörögtünk, amikor jött egy anyamacska a kölykeivel. Én egy hosszú fűszálat húzkodtam a kölykök előtt, akik annak rendje és módja szerint rá is izgultak a játszási vadászzsákmányra. Az anya unottan figyelte a hülyéskedést. Jancsi megjegyezte, hogy az anya úgy néz, mint egy szülő, akinek tetszik, hogy a gyereke Verne Gyulát olvas, de ő maga már nem venné kézbe.
Kelenföldön a Mesterdalnokokról volt szó (többek között). Ugye, jól tudom, kérdeztem, hogy a második felvonás végén… igen, mondta Jancsi, ott van egy nagy bunyó. (Ezeket a mondatokat az ő hangján, az ő szájberendezésével kell elképzelni.)
Lendvai Gyurinál sosem volt bezárva a bejárati ajtó, és egy rakás gyereke volt. Amikor Jancsival meglátogattuk, nagyot tudtam villantani, mert akkoriban robbant be a zenei köztudatba (itthon legalábbis) az új találmány, a szintetizátor (Emerson, Lake & Palmer; Rick Wakeman), és én többet tudtam róla, mint mondjuk, Jancsi. És ez minden hangot tud, mondtam lelkesen. Fingani tud?, kérdezte Lendvai, én meg vihogtam. (Egyébként nem sokkal ez után egy gyönyörű Fideliót láttam az Operában [Erkelben?] Lendvai Gyuri vezényletével.) Amúgy az a kör, mármint Jancsi és zenésztársai, de a papa, Bandi bácsi is, gyermeki örömét lelte a malackodásban. A legtöbb obszcén rigmust Bandi bácsitól tudom.
Jancsiban amúgy is volt (és van) valami nagyon gyermeki, ami egyfajta régimódisággal párosul. Amikor a kórussal próbált, mondta, hogy hallottam már, micsoda tigrisek ülnek a tenor szólamban. De ha például az A vagy F próbajelhez kellett lapoznunk, akkor Aladárt és Flóriánt mondott, sosem valami gyakoribbat, mint Andrást vagy Ferencet (a hölgyektől elnézést).  Egyébként ez is amolyan egyetlen alkalom volt, hogy kórustagként szerepelhettem Jancsival (Haydn: Nelson-mise). A másik ilyen egyetlen az volt, amikor a Hungarotonnál montírozhattam egy lemeze felvételét (Mendelssohn: Szentivánéji álom és Schubert Rosamunde kísérőzene-részletek.)

Ezek, persze, csak morzsák, szilánkok. De a koncertélményeimről nemigen tudok beszélni, mert egyrészt az se sok volt, másrészt mit mondjak róluk? Jók voltak, olykor lélegzetelállítóan jók. Úgy egy éve előkerültek régi magnószalagjaim. Ezek általában nem fontosak, a rádióból fölvett zenéket tartalmazzák. Volt viszont egy, amire a Zeneakadémián egy kölcsönzött UHER riportermagnóval készítettem egy kalózfelvételt. A nem tudom, melyik zenekar (talán az ÁHZ, ma Nemzeti Filharmonikusok) játszott. A teljes műsorra nem emlékszem, de volt Debussy: Jeux és Schumann III. (Rajnai) szimfóniája (ez utóbbit vettem föl), Jancsi vezényelt. Na, ezt a tekercset azóta sem találom.

2011. szeptember 3., szombat

Kihagyott lehetőség

Minek is tagadjam, büszke voltam rá, hogy fölfigyeltem a Drinkwater–Vyzzivoo (utóbbi eredetiben Boileau) kapcsolatra, Erich Kästner Emberke meg a kislány című könyvében. (Ha nem volt kedved a linkre kattintani: ez két, különböző oldalon álló szereplő a regényben, és furcsa, hogy miért jelenti ugyanazt a nevük.)
Bejegyzésnyitó büszkeségem nemrég alább hagyott.
Ehhez tudni kell, hogy Wagner Tannhäuser című operájának két, véletlenül szintén antipodikus szereplője Wolfram von Eschenbach és a címszereplő. Wolfram az éteri szerelmet vallja és dicséri, az átszellemült, lovagi szerelmet, melyet nem szennyez a testiség. Tannhäuser szerint az, aki nem ismerte meg a szexuális örömöt, nem tudja, mi a szerelem. Ő maga hosszabb időt töltött Vénusz, ennek a közelebbről meg nem határozott státusú és rangú (netán az antik istennő?) személyiségnek barlangjában.
Az opera harmadik (vagy inkább első) központi szereplője Erzsébet, aki életét adja Tannhäuser megváltásáért. Wolfram reménytelenül szerelmes Erzsébetbe, és amikor látja, hogy Erzsébet „az égi útra lép”, fájdalmát oly módon szublimálja, hogy dalt énekel az Esthajnalcsillaghoz.
Erre ugyanúgy föl kellett volna figyelnem. Koltai Tamást idézem:

[…] és az Esthajnalcsillag-dal az ő saját dionüszoszi énjének Vénusz-himnusza, a megjelenő Vénuszhoz énekli (eddig senkinek sem tűnt fel ez a csillagászati evidencia?) […] (A teljes cikk itt olvasható.)

Hát, igen. Időnként rejtett, tán nem is létező összefüggésekre jövünk rá (így keletkeznek a babonák például), máskor meg ordítóan nyilvánvaló dolgok mellett csak úgy elmegyünk.

2011. augusztus 30., kedd

Akarsz róla beszélni?

A napokban elképzeltem a következő szituációt. Jelen blog olvasóitól valamilyen formában üzenetet kapok, mely körülbelül így szól:

– Mondd, kedves Jgy, ugye, nem akarod nekünk beadni, hogy te tényleg mindent fogyasztasz? Csak van terület, ami idegen tőled, nem?

Mire én töredelmesen bevallom, hogy van. Sokszor elsütött patron, hogy Földes zenei mindenevővé nevelt, de azért vannak árnyalatok. Ott van például az olasz romantika (ami jelen esetben főként az operát jelenti), ennek francia párja és a verizmus. Hogy szélsőséges példákat is hozzak: Bellinit, Halévyt, Leoncavallót, Mascagnit elég volt egyszer hallanom, hogy elég legyen egyszer hallanom. (Ugye, világos?) Sokáig nem szerettem Verdit (és a Requiem operai hangulatával a mai napig nem tudok megbékülni), és sokáig nem szerettem Puccinit. Aztán úgy alakult, hogy Verdit megkedveltem, bár ez inkább elismerés, mintsem rajongás, Puccinit viszont nagyon megszerettem.
Ha a fenti körítést elhagyjuk, megmarad a játék: miről és mit írnék, amiről elsőre nem jutna eszembe írni?
Az iménti felsorolásból kiderül, hogy Bellinivel, Halévyvel, Leoncavallóval, Mascagnival nem tudok mit kezdeni. Puccinit viszont már szeretem, ő tehát ezért esik ki. Marad Verdi. Az operáiról nem írnék, mert csak keveset ismerek közülük (de pl. a Falstaffot nagyon szeretem), és nyilván egy Verdi-rajongó jobban és többet tudna mesélni. Hanem találtam egy remekművet, ami – úgy gondolom – némi védelemre szorul, még ha ez esetleg műemlékvédelem is.
Ez pedig az e-moll vonósnégyes. Az 1873-ban (kb. a Don Carlos és az Aida szomszédságában) készült művet két vád szokta érni. 1) Hogy ez is nagyon operás, igazából vonósnégyesre hangszerelt áriák sorozata. 2) Nem jelentős darab, legfeljebb mint adat gazdagítja az életművet.
A mű igényesebb, tehát odafigyelő meghallgatása után (sőt, során) ezek a vádak szertefoszlanak. Az természetes, hogy Verdi a vonósnégyesben is vállalja azt a dallami, ritmikai és harmóniavilágot, amit az operáiban, ettől azonban még a tételek nem lesznek „áriásak”. (Ha valaki megkérdezi, hogy hát akkor mitől lesz áriaszerű egy zenei anyag, arra azt mondom, nem a dallam- és ritmusvilágtól, hanem a dallam- és ritmusvilágon belüli egyes fordulatoktól, illetve a monódiára való törekvéstől. Rossini vonószenekari szonátái remek példák erre. [Monódián itt és most azt értem, hogy egyetlen fontos szólam van, minden más színezék és kíséret.]) Ha pedig a kottát is megnézzük (már amennyiben a hallgatás nem bizonyulna elégségesnek), meggyőződhetünk róla, hogy egyáltalán nem vonósnégyesre felrakott valami másról (mondjuk, operáról) van szó, hanem az egész textúra nagyon is vonósnégyes-szerű. A zenei anyag – noha végig nagyon dallamos – nem a bel canto hagyományt, hanem a vonósnégyes Haydn, Mozart és Beethoven által kijelölt útját követi. A muzsika dramaturgiája is a hangszeres műfajok dramaturgiájának felel meg, nem pedig a zenés színpadénak (mondjuk, nehéz is lenne).
Hogy az életműben elfoglalt pozícióval mi a helyzet, az eléggé szubjektív. Magam azt gondolom, jóval fontosabb, mint, mondjuk, Puccini Crisantemi című darabja, persze, a saját életművön belül.
Alaposabb vizsgálódásra a kvartett II., Andantino tempójelzésű tételét választottam ki. Elnagyolt formaelemzés a-b-a szerkezetet mutat ki. Részletesebben: az  ‛a’ rész van a leginkább kitéve a „leáriázásnak”, holott nem ária, hanem kecses, kissé archaikus, csöppet álomszerű tánc, melynek hangulatát az első hegedű szólama fölé írt Con eleganza is megerősíti.
Az ezt követő ‛b’ rész – bár kiírt tempóváltást nem találunk – mozgalmasabb, sőt, izgatottabb, hiszen apróbb ritmusértékekkel és staccato hangokkal operál. Aztán visszatér az ‛a’ rész, de a vége felé a kíséretben a b rész anyaga is ott lüktet. A kóda (záradék) rejtélyes módon fokozza az álomszerűség érzetét, és a tétel elhalkulva és lelassulva ér véget.

2011. augusztus 24., szerda

Valamit valamiért


Már megint találtam valamit, és már megint Katalin_Anna blogjában (konkrétan itt), ami (tovább)gondolkodásra késztetett. Teljes egészében idézem, egyrészt, mert nem hosszú, másrészt, mert ragyogó példája az etűd jellegű bejegyzésnek, ami fölött egy irodalommal is foglalkozó blogban kár volna elsiklani.


A hegedű lélektana

Tegnap egy kedves, vajdasági hegedűkészítő előadásán jártam, aki elmondta és bemutatta, hogyan készíti a hegedűit. A hegedű testében, a láb alatt (a láb az a lapocska, amelyen a húrok nyugszanak) található egy tiplire emlékeztető faragott pálcika, amely a húrok rezgését a hátlapba vezeti. Nélküle szinte megnémulna a hangszer. Ezt léleknek nevezik. 
A lélek nincs rögzítve, és egy speciális, fogorvosinak tűnő eszközzel az f-lyukon benyúlva tologatni lehet. A helyzete nagyban befolyásolja a hegedű hangját.
A hegedűkészítő elmondta, hogy a zenészek szent grálja a lélek tökéletes pozíciója, ezért gyakran megszállottan tologatják az eszményi hangzás eléréséért. A lélek a megszállott tologatás folytán kerülhet olyan pozícióba, amelytől a testre mért akár legkisebb erőhatásra is a test kettéreped. Ezt lélektörésnek nevezik. 
A hegedűkészítő tapasztalata az, hogy az esetek felében lélektörés miatt megy így tönkre hegedű.

Én hangszerésztanuló koromban a fa- és rézfúvósokra szakosodtam, így hozzászólni csak olyan mértékben tudok/akarok, amennyire azt vonós-pengetős elméleti ismereteim (emlékei) lehetővé teszik.
Szóval, amennyire tudom, a léleknek statikai funkciója is van. A hegedűcsalád tagjaira jellemző a viszonylag nagy húrnyomás, ami a lábon keresztül a tetőt terheli, mely (mármint a tető) a lélek hiányában könnyen be is szakadhatna (mint ahogy a lélektörés során meg is történik vele). És mivel a lélek, ha ragasztva nincs is, de be van feszítve a tető és a hátlap közé, közvetíti (és valamelyest színezi) a hangot, de éppen a befeszítés miatt alaposan csillapítja is a rezgéseket. A szép hegedűhangért tehát a hang gyors lecsengésével fizetünk. A megpendített hegedűhúr azt mondja: blom.
A gitár, lant stb. testében nincs lélek, miért is a megpendített gitárhúr így szól: pööüünnnnnnnn.

2011. augusztus 23., kedd

Témák egy variációra

Ami most következik, az eléggé magától értetődő, de talán nem fölösleges beszélni róla.
Valamikor, talán 1977 telén egy SZOT-üdülőben megismerkedtem Kovács Györggyel (1904–1985), aki végzettségére nézve zeneszerző, foglalkozására nézve kottamásoló, kapcsolatunkra nézve pedig egy tündéri bácsi volt. Állítólag távoli rokonságban állt Alma Mahlerrel, és ténylegesen közeli rokonságban állt Kovács Kristóffal (nähmlich az apja volt).
A barátság Gyuri bácsival megmaradt, és elég sokszor elzarándokoltam hozzá a Volkmann (!) utcába. Rengeteg dolgot tanultam tőle, irodalmit legalább annyit, mint zeneit. Egyszer a motívumról mint olyanról beszélt. Mi ez, kérdezte, és rácsapott az asztalán fekvő könyvre: ta-da-da-dámm. Beethoven Ötödikje, mondtam. Ugye, hogy felismerted, mondta, pedig nem tenyérre és könyvborítóra írták.
Vagy: a világ legjobb fúgáját nem Bach írta. (Hadd dicsekedjem, rögtön kitaláltam, hogy a Kyrie-fúgára gondol Mozart Requiemjéből.) Mondjuk, a kijelentés sommás mivolta zavart, de a tartalmával a mai napig egyetértek.
Vagy (és itt érünk el jelen bejegyzés lényegéhez): írj variációsorozatot, és megmondom, milyen szerző vagy. (Itt viszont a megfogalmazás a sajátom, ő körülbelül azt mondta, hogy egy zeneszerző a variációs műfajban tudja a legjobban megmutatni, mit tud.)
Ezt sikerült továbbgondolnom, és arra jutottam, hogy egy zeneszerző tehetségéről nemcsak az árulkodik, hogy milyen változatokat talál ki az adott témára, hanem az is, milyen lesz a mű dramaturgiája. Azaz, nagyon nem mindegy a változatok sorrendje.
Természetesen fülön lehet fogni a szembeötlő szervezési elveket is. Ilyen elv például, hogy Bach Goldberg-változataiban minden harmadik variáció kánon, vagy hogy Mozart nagyon szereti az utolsó előtti helyre rakni a leglassúbb változatot, és aztán az utolsó más ütemnemben lesz, mint a teljes előzmény.
De nem ilyesmire gondolok, még csak arra sem, hogy a feszültséget folyamatosan növelni kell (mert miért is kéne), hanem hogy a műben nagyon nem mindegy, milyen karakterű változatok állnak egymás után, illetve kettesével, hármasával stb. Ebből következik, hogy a jó szerző művében a változatok nem fölcserélhetők.
Mondom, ez evidencia, de mégiscsak jólesik ebből az aspektusból is szeretni a zenét.
Brahms: Változatok egy Haydn-témára. Amennyire tudom, a téma sem Haydntól való, hanem ez az úgynevezett Szt. Antal-korál, amelyet a szerző a B-dúr fúvósötösben fölhasznált. Brahms pedig tovább használta. Ő egyébként minden műfajban és -formában remeket alkotott, de – talán nem tévedek – a legjobban a variációs formában érezte magát.
A Haydn-variációk a következőképpen épülnek fel: megszólal a téma, azt követi nyolc változat, majd a Finálé, mely variációsorozat a variációsorozatban. Elég amatőr dolog, de vállalom: nekem bizony vannak kedvenc változataim, elsők az egyenlők között. A VI. és a VII. változat esetében fokozottan érzem azt a – szavakba nem is igen önthető – visszaigazolást, hogy igen, ezeknek ez az egyetlen érvényes sorrendjük.
És egy kicsit talán azért is a kedvenceim, mert valahogy beléjük tudom hallani a személyiségvonásaimat, hogy igen, ilyen vagyok én.
 

2011. augusztus 17., szerda

Kortárs középkori költő

Noha szeretek játszani azzal, hogy fordítok, alapjában véve nem vagyok versrajongó. Szeretem a verseket, de nem rakom őket mindennapi szellemi-lelki kenyerem tésztájába. Most mégis verseket ajánlok az Olvasó figyelmébe, költeményeket, melyek valamiért eltaláltak bennem valamilyen húrt, mely a fizika törvényeire rácáfolva azóta is csillapítatlanul rezeg. Kettőt ide is idéznék.

Szerelemből a szerelembe
akárcsak jobb hazát keresve
akárcsak kenyeret keresve
szerelemből a szerelembe

Megy az ember lefelé lassan
mintha egy liliom-lugasban
árván és fogat csikorgatva
egyedülből a magányosba

És:

Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szivem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

Ezeket a verseket Margaréta írta, aki úgy bukkant föl, hogy egy alkalommal hozzászólt jelen blog egy bejegyzéséhez. Róla magáról semmit sem tudok, a teljes nevét sem, a korát sem (bár gyanítom, hogy meglehetős fiatal), hogy hogy néz ki, hogy mivel foglalkozik; gyakorlatilag semmit az égvilágon. Kicsit olyan, mint egy ókori vagy középkori költő vagy zenész, akiről életrajzi adatok alig állnak a rendelkezésünkre, és közünk hozzá csak a művein keresztül van. Ezt a közünket szeretném most itt megosztani.

Update



Ennek a bejegyzésnek az első két mondata implikálja a lírai irodalomban való jártasságom-műveltségem csekély mértékét.
Quod erat demonstrandum: időközben kiderült, hogy Margaréta akiről azóta sem tudtam meg semmi személyeset nem szerzője a verseknek (melyek nem is teljes versek), ő csak összegyűjtötte azokat. Szolgáljon mentségemül, hogy Margarétának van még egy blogja, amelyben teljes versek olvashatók, a szerző megnevezésével. Az idézett, de meg nem nevezett költőktől elnézést kérek. Nota bene, ha valamennyi ideig is azt hittem, hogy a költemények Margarétáéi, akkor ez bennem valamennyire így is fog maradni, ezt már nem lehet elvenni tőlem.

2011. augusztus 3., szerda

A Berlioz-hozzárendelés

Arról, hogy „mindenki a magáét fújja”, itt már elmélkedtem, és magát a témát ragozni fölösleges, kivált, hogy a fenti megnyilvánulással dugig van a nyugati zenetörténet. Legföljebb azt a magától értetődő megállapítást tehetjük még, hogy a „többféle mondanivaló egyidőben” jelensége jószerivel csak a zenében tud a legkevésbé zavaró, mi több, élvezhető lenni.
Ebben a bejegyzésben két izgalmas relációra szeretném fölhívni a figyelmet. Mindkettőben Hector Berlioz a kulcsfigura.

Az első reláció azzal szembesít bennünket, hogy valamely zene – nem lévén képi vagy fogalmi – simán szólhat „valamiről” és a „valami” ellenkezőjéről. Esetünkben azt látjuk, hogy azonos szerkesztési eljárások homlokegyenest ellenkező mondanivalók szolgálatában is állhatnak.
Az első példánk 1610-ből való, Claudio Monteverdi Vespro della Beata Vergine című monumentális alkotásának egyik tétele, a Sonata sopra Sancta Maria, ora pro nobis. Monteverdiből hiányzik az az aggály, amellyel elődei – de aztán utódai is – összeraktak egy tételt. Ő sokkal színesebben építkezik, egymástól igencsak eltérő karakterű anyagokat helyez egymás mellé. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szertelen vagy rendezetlen, mert ez messze nem igaz, hanem azt, hogy más, szabadabb logikát követ az, ahogy egy tételt fölépít.  A hirtelen snittek – talán nem erőltetett a megállapítás – éppen Berliozt előlegezik.
Szóval, ott a hangszeres zenei anyag, melynek hullámzása fölött, mint egy világítótorony hangokra lefordított fényjelei, időről időre megszólal a Sancta Maria… témája, mégpedig egy szólamban, a gregorián eredetire hivatkozva.
(Ide videóbejátszást illesztek, mert historikus előadás lévén, láthajuk, milyen hangszereket használtak Monteverdi korában.)



Mármost ez a tétel szellemi értelemben egységes egész volt, minden hangja a hitvallást, az áhítatot szolgálta.
Berlioz: Faust elkárhozása. A következő jelenetben Faust és Mefisztó alászállásának vagyunk tanúi. Fekete paripákon száguldanak szédítő iramban a pokol felé. A Sancta Mariát (és a Sancta Magdalenát, Margaritát) itt éppenséggel az ellendrukkerek éneklik, de zeneileg ugyanaz történik: kimérten szól a kiemelt dallam a kiemelt szöveggel, körülötte (és nem mögötte meg alatta!) ott szikrázik, villódzik a rendkívül sokszínű anyag. A szerkezetet tekintve nem különbözik a Vespróban hallottól.



* * *

A másik példám egyik pillére szintén a Faust elkárhozása egy részlete. Az első rész utolsó jelenetében katonák énekelnek. Teljesen váratlan módon katonadalt. Utánuk jönnek a diákok, ők is eléneklik a nótájukat. Aztán még egyszer, együtt. A hatás elementáris.
 




Miután többször leszögeztük, hogy az egymásra fektetett hangzó rétegekre épülő zenei példáknak se szerik, se számuk, nem tűnik megalapozottnak éppen ezt a Berlioz-részletet kikiáltani Charles Ives IV. szimfóniája közvetlen szellemi előzményének. Annál is kevésbé, hiszen Ives rendelkezett sajátélménnyel is az ügyben, ld. a hivatkozott bejegyzést. Mégis, valami rejtélyes oknál fogva – talán a zenék zamata – egészen szoros rokonságot érzek a két zene között.



2011. július 31., vasárnap

A Kästner-rejtély




Aki olvasta az Emil és a detektíveket vagy Az eltűnt miniatűrt, de valamivel szabadabban értelmezve A két Lotti is ide sorolható, az joggal vélelmezheti, hogy Erich Kästner nem szereti lezáratlanul hagyni a – mondjuk így – kétes ügyeket. Ehhez képest Señor Lopez egész jól megússza. Azok számára, akik nem olvasták az Emberke és az Emberke meg a kislány című könyveket: Señor Lopez, a világ leggazdagabb embere szemet vet az öt centi magas Zónakövi Matyira, hogy tágan értelmezett állatkertjét újabb példánnyal gazdagítsa. Matyi még idejében megszökik, sőt, a két emberrablót, Bernátot és Kopasz Ottót is sikerül elfogni. A nyomozást Szimath főfelügyelő vezeti. Señor Lopeznek nem hiányzik, hogy a két jómadár valljon róla. Miután pénz nem számít, utasítást ad az utóbb „Csipkerózsika-hadművelet” néven elhíresült akcióra. Egy akciócsoport érkezik Berlinbe, meglepik a vizsgálati fogházat, altatógázzal az egész személyzetet (inkluzíve őrkutyák) kivonják a forgalomból, és elszállítják – a szintén alvó – Bernátot és Kopasz Ottót. Utóbbiak már csak a repülőgépen ébrednek föl.
Itt van valami, amire fölfigyeltem. Körülbelül az akcióval egyidőben érkezik meg Mr. Drinkwater, az amerikai filmcézár, hogy levajazza az üzletet: filmet akar készíteni az Emberkéről. A neve beszélő név, hiszen Matyi még meg is jegyzi, hogy miért iszik viszkit valaki, akit Drinkwaternek hívnak.


A kommandóakció vezetője egy bizonyos Monsieur Boileau. A névről valószínűleg többen asszociálnak Toulouse-Lautrec festményére, mint Kästner figurájára.


Ez a név is beszélő név, nem létező francia ismereteim alapján olyasmit jelenthet, hogy vízissza. Bor Ambrus fordításában a Vyzzivoo nevet használja.
Mármost: mi vezette Kästnert, hogy – legalábbis az illusztráció szerint – két külön figurának azonos jelentésű nevet adjon?  Tippjeim:
1) Az illusztráció dacára egy ember a kettő, más szóval Mr. Drinkwater kettős életet él. És talán egy harmadik kötetben le is lepleződött volna, elvégre Señor Lopez még szabadlábon van, és ahogy feljebb mondtam, Kästner nem szereti a negatív töltetű csatornákat lezáratlanul hagyni. Csak aztán nem írta meg, mert úgy érezte, az Emberke története kifáradna egy harmadik kötetben. Ennek a tippnek ellene mond, hogy Drinkwater úr minden erejét latba vetve segít Szimath főfelügyelőnek, hogy az természetfilm készítése ürügyén bejusson Señor Lopez dél-amerikai erődítményébe. Így valószínűbb a következő pont.
2) Kästner tudatalattijában rokonság támadhatott a Señor Lopez  jobb kezének számító Möszjő Vyzzivoo és az amerikai filmcézár között. Mindkettőnek hatalmas pénz áll a rendelkezésére, így lehetőségeik szinte korlátlanok.
3) Teljesen véletlen az összecsengés.
A magam részéről a második pontot tartom a legvalószínűbbnek.
A műélvezet szempontjából persze, nem nagy horderejű a rejtély, de talán nem is teljesen érdektelen.

2011. június 30., csütörtök

A Chopin-terápia

A cím talán megtévesztő. Nem zeneterápiáról lesz szó, hogy mondjuk, a hiperaktív egyént ilyen zenével csitítjuk, a depresszióst olyannal rázzuk fel. A terápia (voltaképpen idézőjelbe is kéne tennem) egy bizonyos zeneszerző, jelen esetben Chopin műveinek el- és befogadását segítené. Hadd tegyem hozzá nyomatékkal, hogy amit fölkínálok, az csupán lehetőség, amivel igény esetén élni lehet.
Történt pedig, hogy katalin_anna blogjában, méghozzá itt, erre a mondatra bukkantam:

[...] ha valaki egyszer is belehallgat Lisztbe vagy, hogy ne mondjam, Rachmanyinovba, soha többé nem lesz képes komolyan venni Chopint.
 
Katalin_anna (továbbiakban: blogger) dolgát nehezítette, hogy egy „Chopin-összes” tematikájú, maratoni hangversenyen vett részt. Én nem szeretem ugyan a „jóból is megárt a sok” mondást, mert hallatán szúrós tekintetű, mutatóujjat rázó nénike jelenik meg előttem, de ha így fogalmazok, „jóból a sok könnyen megszűnhet jónak lenni”, az szerintem elég jól lefedi a tapasztalati valóságot. Mindezt csak arra mondom, hogy egy nagykereskedelmi mennyiségben elővezetett Chopin-oeuvre vélhetőleg nem segít közelebb kerülni a szerzőhöz.
Mármost a zenehallgatók döntő többsége vagy szereti Chopint, vagy nem. Olyant, hogy nem rossz, de Liszt és Rahmanyinov mellett nem komolyan vehető, még nem hallottam, meg is lepett. Amúgy nincs ezzel semmi baj. A véleményéhez mindenkinek joga van, és nagyon kilógna az érték-, illetve világrendemből, ha ezért sopenkáromlást kiáltanék. Ha pedig a blogger jól elvan ezzel a véleményével, akkor végképp semmi gond. Ezért is hangsúlyozom, hogy jelen „terápia” nemcsak hogy nem kényszerkezelés, de önként választása esetén sem érvényes rá az az állítás, hogy „ha ezt végigcsinálod, akkor jobb lesz neked”. Az alább következők kizárólag arra az esetre valók, ha a bloggernek magának nem komfortos, hogy úgy érez Chopin zenéje iránt, ahogy érez, és segítséget kér hozzá, hogy ezen változtasson.
Mielőtt a tárgyra térnék, hadd vázoljam, mi az, amit kerülnék, mert kimondottan kontraproduktívnak tartok.
1) Vizuális terápia (ha ugyan van ilyen): nem nézetném a bloggerrel (továbbiakban: klienssel) ezt a képet.

2)-a Nem próbálnék észérveket bedobni, hogy hiszen Rahmanyinov későbbi szerző. (Annál is kevésbé, mert a kliens simán vállat vonhat, hogy komolyan vehetőség szempontjából közömbös, ki ült le előbb a padjára.)
2)-b Nem próbálnám árnyalni a képet, hogy aszongya komolyan vehetőség tekintetében Chopin életműve nem homogén. Más egy polonéz, és más a h-moll szonáta. (Annál is kevésbé, mert a kliens simán azt mondhatja, hogy teljesen igazam van, ő minden művet máshogyan nem vesz komolyan.)
3) Nem próbálnám meg rávenni a klienst, hogy idézzen föl az életéből egy boldog és egy szomorú emléket, és ezekhez (általam megfelelőnek ítélt) Chopin-zenéket játszanék.
4) Nem gyötörném a klienst lelkes hangú műelemzésekkel.


Hanem mit tennék?

1) Vizuális terápia (ha ugyan van ilyen): nézd meg az előző képet, képzeld el vörössel áthúzva, vagy rajzolj neki bajuszt, szemüveget, ilyesmit.
Ha ezzel megvagy, nézd meg a következő képet. Ha jólesik, képzeld azt, hogy ez lett az előzőből a beavatkozásod nyomán. Ha nem esik jól, akkor csak nézd meg figyelmesen, ez Fryderyk Chopin.

2) Keresnék egy szellemi elődöt, aki – hogy úgy mondjam – Chopin személyében reinkarnálódott. Meg is találnám, ez Domenico Scarlatti. Így kapásból nem tudnék még egy komponistát mondani (talán még az angol virginalisták között lehet keresgélni), aki ennyire monogám viszonyban volt a billentyűs hangszerrel. De nemcsak a hangszerhez, hanem a kisformákhoz való kötődésében is rokon Chopinnel.


Természetesen a kliens mondhatja, hogy ő Scarlattit sem képes, mondjuk, Johann Sebastian és Carl Philipp Emanuel Bach mellett komolyan venni, amire a „terapeuta” vállat von, hogy OK, ez sem baj, de legalább Chopin magányát oldottuk.
3) Keresnék egy – lehetőleg kortárs – közeget, amelyben Chopint komolyan veszik. Erre kiváló lehetőség Schumann Karneválja, annak is a Chopint ábrázoló tétele. Nagyon jó fogás ez a zene, mert félig portré Chopinről, félig „így írtok ti”-gyakorlat.

4) Keresnék egy kortárs szituációt, amelyben Chopint komolyan veszik. Ráadásul, amit találtam, olyan szituáció, hogy az eredményt tekinve voltaképpen Chopin az egyedül komolyan vehető. Miről van szó?
A mű az Hexaméron. Liszt ötlete volt, hogy egy témára (mely egy induló Bellini Puritánokjából) több szerző írjon bravúros változatot. A szerzők ábécésorrendben: Chopin, Czerny, Herz, Liszt, Pixis, Thalberg. Megmutatom a témát és az egyes variációkat, és nem árulom el, melyik kié. (Mármint itt és most. A „terápiában” vagy elárulom, vagy nem, ahogy a helyzet hozza.)
1
2
3
4
5
6
7

5) Ha a kliens a végén arról számolna be, hogy az ő Chopin-képe nem (vagy nem a várt irányban) változott, azt mondanám:
„Nem baj. Elmentünk szamócát szedni. Szamócát nem találtunk ugyan, de legalább kirándultunk egy jót.

Appendix

Valamit még (hangzó anyagot) szeretnék idetenni csak úgy, terápiátlanul. Gondoltam, hogy legyen a cisz-moll scherzo, az olyan sokszínű, mégis egységes. Vagy legyen a Gesz-dúr etűd, mert műfajából következően nem „közölni” akar valamit, közben mégis; szóval remekül lehet lebegtetni, hogy komolyan vegyük-e vagy sem. Vagy legyen az F-dúr ballada, az olyan katalin_anna-szerű, mármint nálam, idebent. Végül a h-moll szonáta scherzójára esett a választásom, mert zavarba ejt a tétel milyensége és kontextusa. Hogy vajon az alapvetően drámai darabban ez feszültségoldó, vagy ellenkezőleg, a többi tétel adja meg ennek is a komolyságát? Egyáltalán, érdemes egy szonáta egy tételével külön foglalkozni?
Nem tudom, de itt mindegy is. Én most ezzel köszöntöm katalin_annát közelgő születésnapja alkalmából.