2011. augusztus 30., kedd

Akarsz róla beszélni?

A napokban elképzeltem a következő szituációt. Jelen blog olvasóitól valamilyen formában üzenetet kapok, mely körülbelül így szól:

– Mondd, kedves Jgy, ugye, nem akarod nekünk beadni, hogy te tényleg mindent fogyasztasz? Csak van terület, ami idegen tőled, nem?

Mire én töredelmesen bevallom, hogy van. Sokszor elsütött patron, hogy Földes zenei mindenevővé nevelt, de azért vannak árnyalatok. Ott van például az olasz romantika (ami jelen esetben főként az operát jelenti), ennek francia párja és a verizmus. Hogy szélsőséges példákat is hozzak: Bellinit, Halévyt, Leoncavallót, Mascagnit elég volt egyszer hallanom, hogy elég legyen egyszer hallanom. (Ugye, világos?) Sokáig nem szerettem Verdit (és a Requiem operai hangulatával a mai napig nem tudok megbékülni), és sokáig nem szerettem Puccinit. Aztán úgy alakult, hogy Verdit megkedveltem, bár ez inkább elismerés, mintsem rajongás, Puccinit viszont nagyon megszerettem.
Ha a fenti körítést elhagyjuk, megmarad a játék: miről és mit írnék, amiről elsőre nem jutna eszembe írni?
Az iménti felsorolásból kiderül, hogy Bellinivel, Halévyvel, Leoncavallóval, Mascagnival nem tudok mit kezdeni. Puccinit viszont már szeretem, ő tehát ezért esik ki. Marad Verdi. Az operáiról nem írnék, mert csak keveset ismerek közülük (de pl. a Falstaffot nagyon szeretem), és nyilván egy Verdi-rajongó jobban és többet tudna mesélni. Hanem találtam egy remekművet, ami – úgy gondolom – némi védelemre szorul, még ha ez esetleg műemlékvédelem is.
Ez pedig az e-moll vonósnégyes. Az 1873-ban (kb. a Don Carlos és az Aida szomszédságában) készült művet két vád szokta érni. 1) Hogy ez is nagyon operás, igazából vonósnégyesre hangszerelt áriák sorozata. 2) Nem jelentős darab, legfeljebb mint adat gazdagítja az életművet.
A mű igényesebb, tehát odafigyelő meghallgatása után (sőt, során) ezek a vádak szertefoszlanak. Az természetes, hogy Verdi a vonósnégyesben is vállalja azt a dallami, ritmikai és harmóniavilágot, amit az operáiban, ettől azonban még a tételek nem lesznek „áriásak”. (Ha valaki megkérdezi, hogy hát akkor mitől lesz áriaszerű egy zenei anyag, arra azt mondom, nem a dallam- és ritmusvilágtól, hanem a dallam- és ritmusvilágon belüli egyes fordulatoktól, illetve a monódiára való törekvéstől. Rossini vonószenekari szonátái remek példák erre. [Monódián itt és most azt értem, hogy egyetlen fontos szólam van, minden más színezék és kíséret.]) Ha pedig a kottát is megnézzük (már amennyiben a hallgatás nem bizonyulna elégségesnek), meggyőződhetünk róla, hogy egyáltalán nem vonósnégyesre felrakott valami másról (mondjuk, operáról) van szó, hanem az egész textúra nagyon is vonósnégyes-szerű. A zenei anyag – noha végig nagyon dallamos – nem a bel canto hagyományt, hanem a vonósnégyes Haydn, Mozart és Beethoven által kijelölt útját követi. A muzsika dramaturgiája is a hangszeres műfajok dramaturgiájának felel meg, nem pedig a zenés színpadénak (mondjuk, nehéz is lenne).
Hogy az életműben elfoglalt pozícióval mi a helyzet, az eléggé szubjektív. Magam azt gondolom, jóval fontosabb, mint, mondjuk, Puccini Crisantemi című darabja, persze, a saját életművön belül.
Alaposabb vizsgálódásra a kvartett II., Andantino tempójelzésű tételét választottam ki. Elnagyolt formaelemzés a-b-a szerkezetet mutat ki. Részletesebben: az  ‛a’ rész van a leginkább kitéve a „leáriázásnak”, holott nem ária, hanem kecses, kissé archaikus, csöppet álomszerű tánc, melynek hangulatát az első hegedű szólama fölé írt Con eleganza is megerősíti.
Az ezt követő ‛b’ rész – bár kiírt tempóváltást nem találunk – mozgalmasabb, sőt, izgatottabb, hiszen apróbb ritmusértékekkel és staccato hangokkal operál. Aztán visszatér az ‛a’ rész, de a vége felé a kíséretben a b rész anyaga is ott lüktet. A kóda (záradék) rejtélyes módon fokozza az álomszerűség érzetét, és a tétel elhalkulva és lelassulva ér véget.

2011. augusztus 24., szerda

Valamit valamiért


Már megint találtam valamit, és már megint Katalin_Anna blogjában (konkrétan itt), ami (tovább)gondolkodásra késztetett. Teljes egészében idézem, egyrészt, mert nem hosszú, másrészt, mert ragyogó példája az etűd jellegű bejegyzésnek, ami fölött egy irodalommal is foglalkozó blogban kár volna elsiklani.


A hegedű lélektana

Tegnap egy kedves, vajdasági hegedűkészítő előadásán jártam, aki elmondta és bemutatta, hogyan készíti a hegedűit. A hegedű testében, a láb alatt (a láb az a lapocska, amelyen a húrok nyugszanak) található egy tiplire emlékeztető faragott pálcika, amely a húrok rezgését a hátlapba vezeti. Nélküle szinte megnémulna a hangszer. Ezt léleknek nevezik. 
A lélek nincs rögzítve, és egy speciális, fogorvosinak tűnő eszközzel az f-lyukon benyúlva tologatni lehet. A helyzete nagyban befolyásolja a hegedű hangját.
A hegedűkészítő elmondta, hogy a zenészek szent grálja a lélek tökéletes pozíciója, ezért gyakran megszállottan tologatják az eszményi hangzás eléréséért. A lélek a megszállott tologatás folytán kerülhet olyan pozícióba, amelytől a testre mért akár legkisebb erőhatásra is a test kettéreped. Ezt lélektörésnek nevezik. 
A hegedűkészítő tapasztalata az, hogy az esetek felében lélektörés miatt megy így tönkre hegedű.

Én hangszerésztanuló koromban a fa- és rézfúvósokra szakosodtam, így hozzászólni csak olyan mértékben tudok/akarok, amennyire azt vonós-pengetős elméleti ismereteim (emlékei) lehetővé teszik.
Szóval, amennyire tudom, a léleknek statikai funkciója is van. A hegedűcsalád tagjaira jellemző a viszonylag nagy húrnyomás, ami a lábon keresztül a tetőt terheli, mely (mármint a tető) a lélek hiányában könnyen be is szakadhatna (mint ahogy a lélektörés során meg is történik vele). És mivel a lélek, ha ragasztva nincs is, de be van feszítve a tető és a hátlap közé, közvetíti (és valamelyest színezi) a hangot, de éppen a befeszítés miatt alaposan csillapítja is a rezgéseket. A szép hegedűhangért tehát a hang gyors lecsengésével fizetünk. A megpendített hegedűhúr azt mondja: blom.
A gitár, lant stb. testében nincs lélek, miért is a megpendített gitárhúr így szól: pööüünnnnnnnn.

2011. augusztus 23., kedd

Témák egy variációra

Ami most következik, az eléggé magától értetődő, de talán nem fölösleges beszélni róla.
Valamikor, talán 1977 telén egy SZOT-üdülőben megismerkedtem Kovács Györggyel (1904–1985), aki végzettségére nézve zeneszerző, foglalkozására nézve kottamásoló, kapcsolatunkra nézve pedig egy tündéri bácsi volt. Állítólag távoli rokonságban állt Alma Mahlerrel, és ténylegesen közeli rokonságban állt Kovács Kristóffal (nähmlich az apja volt).
A barátság Gyuri bácsival megmaradt, és elég sokszor elzarándokoltam hozzá a Volkmann (!) utcába. Rengeteg dolgot tanultam tőle, irodalmit legalább annyit, mint zeneit. Egyszer a motívumról mint olyanról beszélt. Mi ez, kérdezte, és rácsapott az asztalán fekvő könyvre: ta-da-da-dámm. Beethoven Ötödikje, mondtam. Ugye, hogy felismerted, mondta, pedig nem tenyérre és könyvborítóra írták.
Vagy: a világ legjobb fúgáját nem Bach írta. (Hadd dicsekedjem, rögtön kitaláltam, hogy a Kyrie-fúgára gondol Mozart Requiemjéből.) Mondjuk, a kijelentés sommás mivolta zavart, de a tartalmával a mai napig egyetértek.
Vagy (és itt érünk el jelen bejegyzés lényegéhez): írj variációsorozatot, és megmondom, milyen szerző vagy. (Itt viszont a megfogalmazás a sajátom, ő körülbelül azt mondta, hogy egy zeneszerző a variációs műfajban tudja a legjobban megmutatni, mit tud.)
Ezt sikerült továbbgondolnom, és arra jutottam, hogy egy zeneszerző tehetségéről nemcsak az árulkodik, hogy milyen változatokat talál ki az adott témára, hanem az is, milyen lesz a mű dramaturgiája. Azaz, nagyon nem mindegy a változatok sorrendje.
Természetesen fülön lehet fogni a szembeötlő szervezési elveket is. Ilyen elv például, hogy Bach Goldberg-változataiban minden harmadik variáció kánon, vagy hogy Mozart nagyon szereti az utolsó előtti helyre rakni a leglassúbb változatot, és aztán az utolsó más ütemnemben lesz, mint a teljes előzmény.
De nem ilyesmire gondolok, még csak arra sem, hogy a feszültséget folyamatosan növelni kell (mert miért is kéne), hanem hogy a műben nagyon nem mindegy, milyen karakterű változatok állnak egymás után, illetve kettesével, hármasával stb. Ebből következik, hogy a jó szerző művében a változatok nem fölcserélhetők.
Mondom, ez evidencia, de mégiscsak jólesik ebből az aspektusból is szeretni a zenét.
Brahms: Változatok egy Haydn-témára. Amennyire tudom, a téma sem Haydntól való, hanem ez az úgynevezett Szt. Antal-korál, amelyet a szerző a B-dúr fúvósötösben fölhasznált. Brahms pedig tovább használta. Ő egyébként minden műfajban és -formában remeket alkotott, de – talán nem tévedek – a legjobban a variációs formában érezte magát.
A Haydn-variációk a következőképpen épülnek fel: megszólal a téma, azt követi nyolc változat, majd a Finálé, mely variációsorozat a variációsorozatban. Elég amatőr dolog, de vállalom: nekem bizony vannak kedvenc változataim, elsők az egyenlők között. A VI. és a VII. változat esetében fokozottan érzem azt a – szavakba nem is igen önthető – visszaigazolást, hogy igen, ezeknek ez az egyetlen érvényes sorrendjük.
És egy kicsit talán azért is a kedvenceim, mert valahogy beléjük tudom hallani a személyiségvonásaimat, hogy igen, ilyen vagyok én.
 

2011. augusztus 17., szerda

Kortárs középkori költő

Noha szeretek játszani azzal, hogy fordítok, alapjában véve nem vagyok versrajongó. Szeretem a verseket, de nem rakom őket mindennapi szellemi-lelki kenyerem tésztájába. Most mégis verseket ajánlok az Olvasó figyelmébe, költeményeket, melyek valamiért eltaláltak bennem valamilyen húrt, mely a fizika törvényeire rácáfolva azóta is csillapítatlanul rezeg. Kettőt ide is idéznék.

Szerelemből a szerelembe
akárcsak jobb hazát keresve
akárcsak kenyeret keresve
szerelemből a szerelembe

Megy az ember lefelé lassan
mintha egy liliom-lugasban
árván és fogat csikorgatva
egyedülből a magányosba

És:

Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szivem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

Ezeket a verseket Margaréta írta, aki úgy bukkant föl, hogy egy alkalommal hozzászólt jelen blog egy bejegyzéséhez. Róla magáról semmit sem tudok, a teljes nevét sem, a korát sem (bár gyanítom, hogy meglehetős fiatal), hogy hogy néz ki, hogy mivel foglalkozik; gyakorlatilag semmit az égvilágon. Kicsit olyan, mint egy ókori vagy középkori költő vagy zenész, akiről életrajzi adatok alig állnak a rendelkezésünkre, és közünk hozzá csak a művein keresztül van. Ezt a közünket szeretném most itt megosztani.

Update



Ennek a bejegyzésnek az első két mondata implikálja a lírai irodalomban való jártasságom-műveltségem csekély mértékét.
Quod erat demonstrandum: időközben kiderült, hogy Margaréta akiről azóta sem tudtam meg semmi személyeset nem szerzője a verseknek (melyek nem is teljes versek), ő csak összegyűjtötte azokat. Szolgáljon mentségemül, hogy Margarétának van még egy blogja, amelyben teljes versek olvashatók, a szerző megnevezésével. Az idézett, de meg nem nevezett költőktől elnézést kérek. Nota bene, ha valamennyi ideig is azt hittem, hogy a költemények Margarétáéi, akkor ez bennem valamennyire így is fog maradni, ezt már nem lehet elvenni tőlem.

2011. augusztus 3., szerda

A Berlioz-hozzárendelés

Arról, hogy „mindenki a magáét fújja”, itt már elmélkedtem, és magát a témát ragozni fölösleges, kivált, hogy a fenti megnyilvánulással dugig van a nyugati zenetörténet. Legföljebb azt a magától értetődő megállapítást tehetjük még, hogy a „többféle mondanivaló egyidőben” jelensége jószerivel csak a zenében tud a legkevésbé zavaró, mi több, élvezhető lenni.
Ebben a bejegyzésben két izgalmas relációra szeretném fölhívni a figyelmet. Mindkettőben Hector Berlioz a kulcsfigura.

Az első reláció azzal szembesít bennünket, hogy valamely zene – nem lévén képi vagy fogalmi – simán szólhat „valamiről” és a „valami” ellenkezőjéről. Esetünkben azt látjuk, hogy azonos szerkesztési eljárások homlokegyenest ellenkező mondanivalók szolgálatában is állhatnak.
Az első példánk 1610-ből való, Claudio Monteverdi Vespro della Beata Vergine című monumentális alkotásának egyik tétele, a Sonata sopra Sancta Maria, ora pro nobis. Monteverdiből hiányzik az az aggály, amellyel elődei – de aztán utódai is – összeraktak egy tételt. Ő sokkal színesebben építkezik, egymástól igencsak eltérő karakterű anyagokat helyez egymás mellé. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szertelen vagy rendezetlen, mert ez messze nem igaz, hanem azt, hogy más, szabadabb logikát követ az, ahogy egy tételt fölépít.  A hirtelen snittek – talán nem erőltetett a megállapítás – éppen Berliozt előlegezik.
Szóval, ott a hangszeres zenei anyag, melynek hullámzása fölött, mint egy világítótorony hangokra lefordított fényjelei, időről időre megszólal a Sancta Maria… témája, mégpedig egy szólamban, a gregorián eredetire hivatkozva.
(Ide videóbejátszást illesztek, mert historikus előadás lévén, láthajuk, milyen hangszereket használtak Monteverdi korában.)



Mármost ez a tétel szellemi értelemben egységes egész volt, minden hangja a hitvallást, az áhítatot szolgálta.
Berlioz: Faust elkárhozása. A következő jelenetben Faust és Mefisztó alászállásának vagyunk tanúi. Fekete paripákon száguldanak szédítő iramban a pokol felé. A Sancta Mariát (és a Sancta Magdalenát, Margaritát) itt éppenséggel az ellendrukkerek éneklik, de zeneileg ugyanaz történik: kimérten szól a kiemelt dallam a kiemelt szöveggel, körülötte (és nem mögötte meg alatta!) ott szikrázik, villódzik a rendkívül sokszínű anyag. A szerkezetet tekintve nem különbözik a Vespróban hallottól.



* * *

A másik példám egyik pillére szintén a Faust elkárhozása egy részlete. Az első rész utolsó jelenetében katonák énekelnek. Teljesen váratlan módon katonadalt. Utánuk jönnek a diákok, ők is eléneklik a nótájukat. Aztán még egyszer, együtt. A hatás elementáris.
 




Miután többször leszögeztük, hogy az egymásra fektetett hangzó rétegekre épülő zenei példáknak se szerik, se számuk, nem tűnik megalapozottnak éppen ezt a Berlioz-részletet kikiáltani Charles Ives IV. szimfóniája közvetlen szellemi előzményének. Annál is kevésbé, hiszen Ives rendelkezett sajátélménnyel is az ügyben, ld. a hivatkozott bejegyzést. Mégis, valami rejtélyes oknál fogva – talán a zenék zamata – egészen szoros rokonságot érzek a két zene között.