2011. december 29., csütörtök

Csinnadratta és tűzijáték



Minden Kedves Olvasómnak boldog új évet kívánok! 

cs
t

2011. december 7., szerda

Megcsallak veled – megcsalsz velem

Hűségről és hűtlenségről más blogban jó hosszan lehetne értekezni. Fejtegetni, szerintem miért hűtlen, aki hűtlen (bármit fedjen is ez a kategória), és miért marad hűséges, aki.
Itt és most a hűség-hűtlenség zenei és irodalmi (lényegében csakis irodalmi) szerepeltetésével foglalkozom, ennek a fogalomkörnek is egy speciális vetületével.
Hogy ugyanis ha ott a kísértés, de jelen van a társadalom által kanonizált intelem is (ennek okait lehetne más blogon taglalni), hogyan játssza ezt ki az irodalom?
Kézenfekvőnek tűnik, hogy az egyik fél úgy szeresse a másikat, mintha a másik más lenne. Vagy az egyik felet úgy szeresse a másik, mintha ő más lenne. Erre számos lehetőség kínálkozik.
Az első a félreértés vagy inkább megtévesztés. Ez rendszerint komikus helyzet. Beaumarchais (és Da Ponte és Mozart): Figaro házassága. Élesben valószínűleg több mint elgondolkodtató lenne a helyzet, itt azonban jókat derülünk azon, hogy Almaviva gróf mekkora vehemenciával ostromolja a sötétben a feleségét – abban a hiszemben, hogy Suzannának csapja a szelet. Ezen aztán Figaro is csavar egyet, amikor úgy tesz, mintha nem ismerte volna föl a grófnő ruhájában szeretett Suzannáját, úgy udvarol neki. (Kap is néhány pofont energikus kedvesétől.) Az adott jelenetben a megtévesztést az öltözékek kicserélése biztosította, az irodalom (az operáé is) tele van ilyen helyzetekkel. (Hogy Mozartnál maradjunk, rendkívül komikus Papagena előszöri felbukkanása vén szipirtyóként, és szintén komikus, de legalább annyira elgondolkodtató nem megfeledkezve a zenei megoldásról , amikor Don Giovanni és Leporello szerepet cserélnek.)
Elképzelhető azonban olyan is, amikor az egyik fél (mondjuk, a férj) saját házastársát ruházza föl egy elképzelt szerető tulajdonságaival. Karinthy Frigyes novellája, a Reménytelen szerelem erről szól. Az író összetalálkozik barátjával, Stahl Félix-szel, aki az utcán megmutat egy nőt az írónak: ebbe a nőbe szerelmes már évek hosszú sora óta. Az író együttérzően fogadja barátja vallomását, legföljebb azt rosszallja, hogy Stahl soha nem merte megszólítani a nőt.
Aztán együtt fölmennek Stahl lakására, ahol nagy meglepetésre kiderül, hogy a szóban forgó nő Stahl felesége, és Stahl a sok éve összeszokottak, minden rajongástól mentes hangján szól hozzá. Az író nem érti, először azt hiszi, beugratásról van szó, de nem. Stahl – mint elmagyarázza – tökéletesen szétválasztja a megközelíthetetlen, őrjítően vonzó ideált a feleségétől.


A novella a Gyilkosok kötetben jelent meg, valamikor 1918 után. Az ajánlás szerint a kötet Karinthy első feleségének készült volna, „Bogának”, aki 1918 októberében áldozatául esett a tomboló spanyolnátha-járványnak. Lehet, hogy a mélylélektan ki tudna mutatni összefüggést az említett novella és Karinthy megözvegyülése között, mint ahogy a Mennyei riportban napnál világosabb ez az összefüggés. (Persze, ha a novella még Judik Etel életében elkészült, akkor ez hamis nyom.)
Ha már itt tartunk, hadd említsem meg Örkény egypercesét, a Honvédkórház  címűt. Ebben nem szerepel az előzőek szerinti megcsalás, de a férjnek itt is színlelni kell a felesége előtt, nem mutathatja ki szeretetét. (Nem mellesleg, ezt a novellát képtelen vagyok szárazon maradó szemmel végigolvasni.)
Most lássuk a Karinthy által megidézett jelenség inverzét. Nem belőled van kettő, hanem belőlem, így szeretlek.
Az én generációm még jól emlékszik az Irma, te édes c. filmre, a két főszerepben Shirley MacLaine-nel és Jack Lemmonnal. A történetben Nestor, a naiv-becsületes rendőr beleszeret Irmába, az utcalányba, és hogy a lány ne szoruljon más kliensre, éjszakai munkával keres némi plusz pénzt, amit álöltözetben, mint gazdag, angol vendég fizet ki Irmának. (Maga a történet Párizsban játszódik.) Az ide iktatott bejátszásban Nestor első ízben látogatja meg Irmát – a titokzatos angol idegen képében.


Amúgy a szituáció sok bonyodalom forrása, például egy ízben Irma féltékeny lesz egy rúzsfolt miatt, melyet Nestor arcán fedez fel, holott a puszit éppen ő adta – az „angolnak”.

És most vegyük szemügyre ennek a szcénának az egyik legirtóztatóbb változatát. Wagner: Az istenek alkonya. Kellékek az ármányhoz: egy adag bájital és a ködsisak, a Tarnhelm, melyet fölvéve az ember tetszés szerinti alakot ölthet. A jelenet előzménye: Hagen vendégül látja Siegfriedet, és bájitalt itat vele. A bájital hatására Siegfried elfelejti hitvesét, Brünnhildét, és első látásra beleszeret Gutrunéba. Vérszövetséget köt Guntherrel, Gutrune fivérével. (Kettejük féltestvére Hagen.) Siegried tehát szerelmet vall Gutrunénak, és sajnálkozik Gunther szingliségén. Ámulva hallgatja Hagent, aki egy lángoktól övezett, megközelíthetetlen sziklafennsíkról beszél, ahol egy csodás nő, Brünnhilde lakik. Siegfried elfelejthette a lányt, arra azonban emlékszik, hogy ő mindenféle lángtengeren át tud hatolni. Így már kész is a terv. Siegfried magára ölti a ködsisakot, és Gunther alakjában szerzi meg Brünnhildét – Gunther számára.
Brünnhilde úgy tudja, hogy a sziklafennsíkot senki emberfia nem közelítheti meg, csak Siegfried (ami így is van). Képzelhetni a lány döbbent iszonyát, amikor egy idegen érkezik, és a kezét kéri. Mi több, amaz erősebbnek bizonyul az egykori walkürnél, ami szintén csak Siegfriednek adatott meg.



Láthatjuk, az itt felsorakoztatott példák komoly ontológiai, jogi, de talán legfőképp filozófiai kérdéseket vetnek föl. Megcsalás-e, ha mással vagyok, akiről pedig azt hiszem, a feleségem? Megcsalás-e, ha a félrelépés határozott szándékával a feleségem mellett kötök ki?