2012. január 14., szombat

Double Poetry

  ünnepi szám

Valami nagyszabású és mély tanulmányt szerettem volna készíteni, hiszen ünnepi poszt, ugyebár. Merthogy jelen blog ma nyolcéves. Ám a tanulmányhoz – mely bízvást csak halasztást szenved, de nem marad el – alaposan föl akartam-akarok készülni, és bizony kifutottam az időből. Fölmerült a gondolat, hogy saját alkotással rukkolok elő (elvégre ünnepi poszt), de ezeken a hasábokon legfeljebb műfordítással jelentkezem mint alkotással. Most kivételt teszek, azonnal megvilágítom, miért.
A sors ugyanis belevitt a kalandba. Birtalan Balázs kötete, a Művirágok a szimbolizmus oltárára 2009-ben jelent meg, írtam is róla. A minap elővettem, hogy most aztán figyelmesen átolvasom. A buszon ki is nyitottam, de meg- és elleptek menetrendszerű és váratlan ismerősök vegyesen. Ennek eredményeként a könyvet a buszon felejtettem. A dedikált kötetet!
Szerencsére megkerült, a forgalmi irodán átvehettem. Na, ezt már méltó valami alkotással megünnepelni.
A megünnepléshez a következő nyersanyagot (ami persze, nem nyers), illetve technikát választottam. A másik margóra, ez a címe a szóban forgó kötet egyik részének, ebben található egy fájdalmasan szép szonettkoszorú, Emlékkoszorú címmel. És én azt a játékot találtam ki, hogy kiválasztok – nem jelentésileg, de nem is találomra, hanem a nekem rokonszenves hangzás, a szívrezonancia okán – hét sort a tizennégy szonettből, amelyhez gyártok másik hét sort, egy újabb szonettet alkotva.
Ez az eljárás felettébb aggályosnak ígérkezett, lévén az Emlékkoszorú 1) rendkívül személyes és érzékeny vallomás, 2) mint minden elkészült mű, teljes, zárt, befejezett, tökéletes (úgy értve, hogy tovább nem tökéletesítendő). Az egyetlen mentségem az eljárásra az az igyekezet, mellyel azon voltam, hogy megőrizve folytassam, amit Balázs ezekbe a szonettekbe – vélhetőleg fájdalmának gyermekeibe – beépített. Így hát, reményeim szerint létrejött egy virtuális szonett, mely szólhatna egy-egy virtuális kedveshez, de a barátságunk okán szólhatna egymásnak is.
Technikailag a munka merőben különbözik a dadaisták kiváló holttest játékától, hiszen ott csak a rím adott, de a következő soron soron következő költő nem tudja, milyen sor után írja meg a magáét. Amit én csináltam, annak előzményét inkább a zenében találtam meg, ez John Cage és Lou Harrison közös alkotása, az 1941-ben készült Double Music. Noha itt sem tudta egyik zeneszerző sem, mit írt le a másik, a szabályokat annyira aprólékosan meghatározták, hogy az jóval nagyobb kötelmet jelentett, mint vers esetében pusztán a rím és rímképlet megadása. A kötöttségből következik, hogy a két-két szólam nem válik szét, laikus füllel (de gyanítom, szakmaival ugyanúgy) nem lehet megállapítani, melyik két kottasor származik Cage-től, melyik Harrisontól. És csak remélni tudom, hogy az általam önkényesen létrehozott közös szonettből sem lehet kideríteni, melyik sor melyikünké.
(A belinkelt videó alatt olvashatod a verset.)




Szavaim lassan föléd hajolnak.
Megyek előre és nem nézek hátra,
ám visszatart múltam édes átka.
Csöndje illan a cinkos folyónak.

S vágyam kéklő mélységébe hullva
kondenzcsíkja marad csak a szónak.
Titkainkra új titkokat szórnak
új talányok: jönnek egy perc múlva.

Amikor már minden mondat béna,
nézek rád, mint fő-szószátyár néma,
hogyha vallani – szemérem! - félek

(előbb-utóbb elbukik a bajnok),
s mint idétlenül őszinte majmok,
lopva ismét kézfejedhez érek.