2012. szeptember 19., szerda

Esti Kornélia

Lehet, nem kéne félművelten zenei-irodalmi blogot írni, hiszen valószínűleg rengeteg példát lehetne hozni a jelenségre. Talán enyhítő körülményül szolgál, hogy a jelenség, melyről szó van, vélhetőleg egyidős az irodalommal.
Ez pedig az írói átruházás jelensége. Amikor az író nem első személyben beszél – vagy igen, de mellékszereplőként –, hanem saját gondolatait, véleményét a világról, személyiségvonásait, külső-belső (esetleg csak vágyott) jellegzetességeit egy kitalált főhősnek kölcsönzi (ajándékozza).
Thomas Mann regényeiben rendre tetten érhető az önéletrajzi – vagy önvilágnézeti – elemek dominanciája, de különösen a Tonio Krögerben és a Halál Velencében címűben. (Filmjében Visconti a főhőst, Gustav von Aschenbachot – tudatosan vagy tévedésből – nem az íróval, hanem Gustav Mahlerrel azonosítja.)
De ugyanilyen gyakori, amikor az író mint szerény krónikás, maga is megjelenik, hogy hű képet rajzoljon a főhősről, aki persze nem más, mint… Végső soron a teljes krimiirodalomnak az a halmaza, amely Bamba Pacákot alkalmazza, ide tartozik.
Külön zamata van, ahogy Kästner Az Emberke meg a kislány előszavában egyik figuráját, Sürgős Jakabot jelöli meg a történet forrásául. Vagy amikor az Emil és a detektívekben fölbukkan a jóságos bácsi, aki a szorult helyzetében jegy nélkül utazó Emilt kisegíti, és akit merő véletlenségből Kästnernek hívnak. A másik, persze, sokkal direktebb utalás Karinthy novellája, a Találkozás egy fiatalemberrel.
De azt hiszem, a két legnagyobb hatású alkotás ebben a szcénában – legalábbis a magyar irodalomban – Krúdy Szindbádja és Kosztolányi Esti Kornélja.

Ugyanennek a fogásnak másik változata, amikor már maga az alkotó  kitalált személy. Kezdve P. Howardon, Nat Roidon át Sárbogárdi Jolánig, és a lektűrben nyilván mindennapos az írói álnév használata.
A költészet ebből a szempontból rafináltabb, ott plasztikusabban meg kell teremteni az elképzelt figurát. A kitalált költő jelenségét általában Macphersontól datáljuk (Osszián-énekek), bár időről időre föllángol a mindentudók köreiben a „bizonyított” tény, hogy sem Homérosz, sem Shakespeare nem volt létező személy. A kitalált költőket sorolva érdemes megemlítenünk Lázáry René Sándort, Psychét, Degan Alihastrót, hogy most csak a magyarokról (és elnézést a kifelejtettektől).

De vissza Esti Kornélhoz.
Női írók közül már kevesebbet tudok felmutatni, bár ez bőven lehet az én hiányosságom, ld. a bejegyzés elejét.  Így kapásból most Helen Fielding regénye, a Bridget Jones naplója, honi viszonylatban pedig a Lukács Eszter válogatott élete jut az eszembe.
Hanem most találtam valamit, noha általában óvatos vagyok a „blog mint irodalom” kérdésében. Amit találtam, az finom, őszi hangulatában, törékeny városi spleenjében (bármit jelentsen is ez) számomra Krúdyt idézi, technikájában (de a krúdys elemek mellett megint csak hangulatában is) Kosztolányit. Mondjuk, megfelelésekről, sőt, még utánérzésről sem beszélhetünk, lévén, hogy a blogbejegyzéseket nem a Nyugat köréhez tartozó férfiak írták, hanem egy szemérmetlenül fiatal nő a XXI. században.
Ponyó a neve a blogger alteregójának. És éppúgy, mint Esti Kornél esetében, Ponyó nagyrészt szülőanyja lelkéből lelkedzett, de vannak eltérő vagy legalábbis más fajsúlyú vonásai, és mint minden (jól megcsinált) irodalmi figura, önállósítja magát, és kiköveteli a saját egyéniséget.
Én nagyon tudom szeretni Ponyót, ami nagy bizalom vagy optimizmus a részemről, tekintve, hogy (ha jól tudom) eddig csak két bejegyzésben szerepel. De a figura életerősnek látszik, összejöhet belőle egy kötetre való, persze, ugyanilyen szerethetően.
Itt és itt olvasható.