2013. november 5., kedd

„Édes, kicsi puszpángjaim”



Ugrin Gábor
1932–2013



– öninterjú –

Jó negyedévnyi késéssel születik ez a megemlékezés. De azt gondolom, szinte mindegy is olyan ember esetében, aki halála után is úgy van jelen, ahogyan az csak keveseknek adatik meg.


Ha már a halálról esik szó: nem voltál ott a temetésen.

Nem túl szerencsés szöveg, hogy nem tudtam elmenni. Nyilván, ha nagyon-nagyon akartam volna… de abban a pillanatban több szólt amellett, hogy ne hagyjam ott a dolgaimat, mint amellett, hogy részt vegyek a temetésen. Ami egyrészről társadalmi-protokolláris megnyilvánulás (mármint hogy elmegyek), másrészről szomorú alkalom, de alkalom régi ismerősökkel találkozni. De mondom, hosszas mérlegelés után választottam azt, hogy maradok vidéki „rezidenciámon” és csinálom a dolgomat, és ott gyújtok gyertyát az emlékére.

Jó, de hát ez amúgy is magánügy. Most viszont arra kérlek, mesélj Ugrin Gáborról. Kísérletképpen – és egyfajta optimista verziót megidézve – időben visszafelé.

Utoljára azon a hangversenyen találkoztam vele, amelyet 80. születésnapja alkalmából rendeztek. Én persze, már csak mint néző voltam ott. Az Öreg – maradjunk ennél a megszólításnál – akkor már tulajdonképpen csak jelképesen volt jelen, és ami keveset vezényelt, az is inkább egzotikum volt, mint komplex zenei-emberi élmény.
Mondjuk, nem volt meglepő, mert néhány évvel korábban ott voltam egy házi koncerttel összekapcsolt születésnapi összejövetelen az Olasz intézetben, és akkor, ott ijesztő volt, mennyire lelassult.

Miért, mit vártál egy idős embertől?

A kérdésed általában helytálló, de egy olyan impulzív személyiség, mint az Öreg esetében, akiről azt mondogattuk, hogy majd gerendával kell… de nem, ez félreérthető fordulat, szóval, aki olyan kirobbanó módon, a takaréklángot nem ismerve végezte a munkáját, ez ijesztően váratlan. Tudod, nem volt könnyű ember, bizonyos dolgaitól a falnak lehetett menni, de abban biztos lehettél, hogy a depresszió, az összezuhanás elkerüli.

A legendás szigorától mentetek a falnak?

Na, várjál. Falnak menni a kórusélet járulékos területein történt megnyilvánulásaitól lehetett. Például, hogy határátkeléskor viselkedni kellett, mert „nem babra megy a játék”. Meg ehhez hasonlók. De most nem kritizálni szeretném, hanem méltatni. Ami a szigorát illeti, azzal semmi baj nem volt, mert indokolt volt. Rosszul inkább az ebből a szigorból fakadó, esetenkénti… hm… elmarasztalást lehetett viselni. Ez egyébként választóvíz volt. Aki nem viselte el, az hamar otthagyta. Aki mérlegelt, és arra jutott, hogy bőven kap annyit, bőven gazdagodik a kórusban, amiért megéri maradnia, az maradt. És volt egy kis hányad, azon lányok halmaza, akik nem is belészerelmesedtek, inkább valamiféle apapótlékot találtak benne. Hadd tegyem hozzá, hogy ezt a gazdagodást az amatőr kórusai érezték a legjobban. Az Ifjú Zenebarátok, közismerten a „Zsönessz” és a Fővárosi Énekkar.

Arra célzol, hogy a hivatásosok nem?

Pontosan. Néhány évig az Állami Énekkart vezette. Mármost, ha ismered a tagokat, akkor tudod, hogy közülük sokan úgy érzik, szólista karrier járna nekik, csak hát, a világ nem ismerte föl a zsenijüket, szóval, ezek hamar kiakadtak az egyéni kikérdezés és a már említett elmarasztalás intézményeitől, általában az alávetettség állapotától. Meg más volt a véleményük a tekintélyről és annak tiszteletéről. Ha az Öreg – merő kedélyességből – azt találta mondani, hogy „itt majd Kobajasi dalostárs inti a belépést”, biztos, hogy egy fél szólamnyi kórustag felhördült, hogy Kobajasi karnagy úr a karigazgatónak nem „dalostárs”. Tiszta szerencse, hogy őket nem nevezte édes, kicsi puszpángjainak, ahogy bennünket sokszor...

Abból, amit elmesélsz, arra következtetek, hogy az amatőr kórusokban többen szerették. Ha nem ostoba a kérdés: hogy lehetett őt szeretni? A kérdőszót nem „hogy a csudában”, hanem „a szeretet mely fajtájával” értelemben használom.

Egyrészt tényleg úgy, mint egy apát. Vagy egy tanárt. Másrészt hosszú évek során néhány kórustagnak kialakult vele egy, az átlagosnál bensőségesebb kapcsolata. (Itt jegyzem meg, hogy mindig azokat szerette jobban, akik nem féltek tőle.) Ne úgy képzeld, hogy kedvencei lettek volna, ez teljesen idegen volt tőle. Inkább bizalmasai. Remélem, érezhető a különbség. Akit „pluszban” kedvelt, annak valamivel többet elnézett, mint másnak (és ezzel nagyon nem volt tanácsos visszaélni), és az illető megmondhatott neki olyasmit is, amit mástól zokon vett volna. De ismétlem, ezek árnyalatok voltak. Azt hiszem, senki nem panaszkodott arra, hogy az Öreg X-szel vagy Y-nal kivételezne.
Ahogy mondtam, ellentmondásos személyiség volt, ami kizárta az iránta való közömbösséget. Aki szerette, az a kevésbé előnyös vonásaival együtt vagy azok dacára szerette. Ez persze, bárkitől elmondható. De ha ráéreztél az Öreg kisugárzására, akkor valami nagyon meleg és biztonságot adó érzés tudott átjárni.

És szakmailag?

Mielőtt ténylegesen a kérdésre válaszolok, hadd beszéljek még (és megint) az impulzivitásáról, mert ez is része a szakmaiságnak. Nála a munka mindig fehérizzáson folyt. (Mielőtt megvádolsz, hogy szépítek: a próbák természetesen nem végig munkából álltak.) A kórusozás velejárója, hogy sok karnaggyal van dolgunk. És bizony, a legtöbbel dögunalom volt a próba, gyakran a szereplés is.
De térjek a szorosabban vett szakmaiságra. Lehet, hogy nem jól emlékszem vissza, de most választóvonalnak az Állami Énekkar élén eltöltött időt tekintem. Ekkor és ez után már a művek előadásánál – igényességben – a hangsúly átkerült a kifejezésre, az érzelmi töltetre. Ezekre jobban összpontosított, mint a zenei történésre, az ívekre, a frázisokra stb. És mert ez érdekelte jobban, főként ezt követelte meg a kórustól. És ez nagyon is működött, mondjuk, Kodály-művek vagy Liszt-motetták esetében (nem véletlen, hogy a szakma ezen a területen tartotta a legjobbnak). De egy Bach-kórusműhöz ez már nem volt elég.
Régebben viszont többet törődött a ténylegesen zenei-szakmai elemekkel. És ez a törődés nagyszerű előadásokat eredményezett, melyekben a tévedései is hitelessé váltak.

Tévedései?

Amelyekről nem ő tehetett. Ő még Kodály-, Bárdos- és Makláry-tanítvány volt. Ez az iskola a romantikus hagyományt követte, amely természetesnek vette, hogy egy Monteverdi-madrigált nem szólisták adnak elő, hanem nagy létszámú kórus. Hogy egy Schütz-zsoltárt nagy létszámú, nőket is foglalkoztató énekkar ad elő. De mondom, akkoriban olyan „huzata” volt a vele való zenélésnek, hogy fel sem merült a hitelesség kérdése.

Ez az „akkoriban” értelemszerűen egybe esett a Zsönessz aranykorával?

Értelemszerűen. De hogy attól köszöntött-e be az aranykor, hogy az Öreg olyan igényes volt, amilyen, vagy a körülmények voltak kedvezőek a kóruséletnek, és ez rántotta-e magával az Öreget, nem tudom. Valószínűleg az utóbbi.

Kicsit tudnál bővebben az aranykorról?

Felteszem, a kórusmozgalom még Kodály életében (és Kodálynak köszönhetően) felfutott. Én 1977-ben kerültem a kórusba. Rengeteg felkérésünk volt, sok utazás is, és temérdek mű. Én a Zsönesszben találkoztam először a már említett Monteverdivel, Schützcel, egy rakás Sztravinszkij-művel stb. És talán nem mondok ellent magamnak (hiszen feljebb még az unalmas kóruskarnagyokról beszéltem), amikor megemlítem, hogy a vendégkarmesterek személye is aranykori volt. Ferencsik, Fischer Iván, Pál Tamás, Eötvös Péter… elnézést, ha kifelejtettem valakit.
Hadd tegyem hozzá, hogy az aranykorban a kórus állománya is jobb volt. Rengeteg karvezetős hallgató járt oda, akikkel bizonyos, fárasztó fokokat át lehetett ugrani.

És mielőtt a Zsönesszbe kerültél?

Én nem a Veres Pálné Gimnáziumba jártam, én „kívülről” kerültem a Zsönesszbe, de az Öreg híre ugyanolyan volt: elementáris, kirobbanó tanár, aki a maximumot hozza ki a növendékekből, és ez fantasztikus zenei produkciókat eredményez. Legendás volt a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, Sándor Frigyes vezényletével Bach Máté-passiója, amiből hanglemez is lett. Erről (és ezt) még csak hallottam, de a következő szereplésükön (Purcell: Dido és Aeneas) már ott ültem, és tényleg lenyűgöző volt.

Növendékekről beszélsz, ez eszembe juttatja pedagógiai munkásságát is. Erről pár szót?

Végül is a Kodály-vallás papja volt, és ha magával a Kodály-módszerrel akadnak is fenntartásaim, azt hiszem, jó pap volt. Középiskolai ének tankönyvek fűződnek a nevéhez, melyeket a másik tündéri csodával, Lukin Lászlóval együtt állított össze.

Mehetünk még visszább az időben?

Nem nagyon. A „még visszább”, legalábbis számomra, már homályba vész. Tulajdonképpen a Fővárosi Énekkar is a múlt egy része volt, ehhez elég volt a tagokat, a szabályokat, a repertoárt megnézni. A Csepeli Munkáskórusról meg már semmi információm sincs. Felteszem, egykori esztergályosként (is) könnyen szót értett a tagokkal.

Össze tudnád foglalni, mi mindent köszönhetsz neki?

Nem is kevés szerelmemet…

Jó, de talán valami kórusspecifikusabbat…

Szorosan a szakmai középpontból kiindulva: a szereplés izgalmát, örömét. A próbákon hasznosan eltöltött időt. Zenei műveltséget. A kóruslétet mint a szó jó értelmében akolmeleget nyújtó közeget. Rengeteg utazást. És talán azt a kellemes furcsaságot, hogy még apám (akit nagyon szerettem) életében is afféle második apám tudott lenni.

2013. április 23., kedd

Beatrice, Boga, Anna





Igy haladtunk a fényesség elébe,
    beszélve, ami elhallgatva szebb most,
    mint akkor szebb volt hallva és beszélve.
(Dante Alighieri)


Az elmúlt hetekben rendeztem egy adósságomat a sok közül, elvégre az irodalommal többé-kevésbé aktívan foglalkozó, vagy mondjuk így, az irodalommal meghitt viszonyra törekvő személynek illik ismernie Dante Alighieri főművét, az Isteni színjátékot.
Szívből remélem, sikerül kikerülnöm sznobság és ellensznobság Szkhülláját és Kharübdiszét, miközben tudom, kockázatos a vallomásom:
Az rögtön nyilvánvalóvá lett, hogy a mű az európai irodalom egyik alapköve, megkerülhetetlen építmény. Hozzám éppenséggel nem férkőzött annyira közel, hogy bele is kívánjak költözni, de a nagysága így is átsüt. A távolságtartásnak konkrét oka is van, nevezetesen, hogy a mű tele van utalásokkal Dante idejéből, melyekkel a mai olvasó már nemigen tud mit kezdeni (tisztelet a kivételeknek).
Hanem az Isteni színjáték nemcsak korabeli és mulandó utalásokkal van tele, hanem lényegében mindennel, ami Dante korában mint a világról való tudás, rendelkezésre állt. Már ettől is imponáló, de ott van az a furcsa jelenség is, amit Babits, a mű fordítója úgy jellemez, hogy az egyes részek ilyen vagy olyan -szerűek.  A Pokol számomra festményszerű (Bosch vizionárius képeire emlékeztet), a Paradicsom egyértelműen zenei (nekem Messiaen kompozíciói jutnak az eszembe), és talán csak a Purgatórium a tisztán irodalmi töltetű, illetve köntösű. (Babits plasztika–festészet–zene analógiáról beszél.)
Hanem számomra – nevess ki, ó, szakértő! – a Színjáték leginkább lenyűgöző vonása keletkezésének indítéka.
Dante 9 évesen az utcán megpillantotta a nála egy évvel fiatalabb Beatricét, és azonmód beleszeretett. A gyermekinek indult szerelem azonban nem halt el, hanem egy életen át szolgált érzelmi tartalékkal. A vágy sosem teljesedett be, még arról sincs megbízható adatunk, mennyire volt róla tudomása a lánynak. Dante írt költeményeket hozzá és róla. Ezzel a plátói és egyoldalú kapcsolattal talán akármeddig el lehetett volna lenni (vagy ki tudja?), csakhogy a sors közbeavatkozott, Beatrice huszonnégy éves korában, 1290. június 8-án meghalt. Dante hónapokig vigasztalhatatlan volt, de kedves halottját – a lélektan kifejezésével élve – igazán sosem tudta elengedni. Irodalmi értelemben egy időre mégis elengedte: „…csodálatos látomás jelent meg előttem, s oly dolgok vonultak benne fel, amelyek egytől egyik azt sugallták: erről az áldottról ne beszéljek addig, amíg méltó módon nem szólhatok róla.” Aztán megnősült, volt katona, közszereplő, megismerte a száműzetés keservét. (Nem részletezem, itt elolvasható.) Végre 1306-ban elkezdte a Nagy Művet, melyben bejárja a túlvilág három szintjét, hogy a harmadikban viszontlássa örök szerelmét. 1321-ben, halála évében fejezte be. Megrendít, hogy valaki egy ekkora irodalmi dómot épít egy, a mi fogalmaink szerint be nem teljesült gyerekszerelem emlékére; ez jellemzően lovagi attitűd, mely a mai emberek többségéből vagy hiányzik, vagy a fanatizmus helyettesíti.

* * *

Karinthy Frigyes Mennyei riport című könyvéről megállapítani, hogy Dante XX. századi újraköltése, tökéletesen felesleges, legalábbis jelen blogon, tekintve, hogy erre már sokan rájöttek, nota bene, nem is nehéz, maga a főhös hivatkozik Dantéra mint „kollégára”.  De a regény felépítése is nagyban követi a például szolgáló művet, akárcsak Joyce Ulyssese az Odüsszeiát. Ahogy a nagy előd a Pokolban és a Purgatóriumban kalauzul kapja az általa mélységesen tisztelt Vergiliust, úgy a Mennyei riportban is kerül vezető, a francia enciklopédisták legnagyobb alakja, Diderot. (Tudjuk, Karinthyt egy életen át foglalkoztatta az Új Enciklopédia gondolata.) (Egyébként Karinthy már egy novellájában is megemlékezik a firenzei költőről.)
Az Isteni színjátékban maga Dante az, aki átlép a másvilágra, és beszámol tapasztalatairól. Karinthy több csavart is elhelyez: kreál egy hőst, önmaga alteregóját, egy Merlin Oldtime (!) nevű riportert, aki a riporterideál megtestesítője (úgy gondolom, Egon Erwin Kisch lehetett ilyen). A tényleges riportot kivonatolt életrajz előzi meg a szerző (narrátor?) részéről, és még ez előtt is ott áll Karinthy előszava. A túlvilági utazáshoz szükséges egy fiktív szereplő is, akivel (mármint a testével) „jogilag el kell számolni”, ő Jushni Jubashat. Továbbá a túlvilágon riporterünk első alkalommal mint Rameau jelentkezik Diderot-nál. Ehhez a sokszínűséghez képest Oldtime jelentései (ő közlésnek hívja őket) teljességgel abban a stílusban készültek, mely a gondolkodó, esszéíró Karinthy sajátja.
Az Isteni színjáték a didaktika teljes mellőzésével ér véget. Ahogy Babits mondja: „Dante egyetlen szóval sem jelzi visszatértét a földi világba, fölébredését a nagy Vízióból: az elröpített nyíl az Ég magasában eltűnik szemünk elől.” Karinthy hőse ténylegesen „bent ragad” a túlvilágban (vagy az ottmaradást választja, ez nem derül ki egyértelműen), erre még visszatérek.
Újra elolvasva a Mennyei riportot, úgy gondolom, ez egy hajszállal kevésbé sikerült, mint a szerző többi alkotása, és ezt azzal a háttérrel merem ilyen bátran kijelenteni, hogy amúgy Karinthyt a legnagyobbak közt tartom számon.
Az első észrevételem (nem akarok nagyképűsködni a „kifogásom” szóval), hogy egy alapos szerkesztői munka ráfért volna a kéziratra. Jushni Jubashat – emlékszünk – az alibi test volt, akinek személyiségét kölcsönvéve indul el Merlin a túlvilágra a chelsea-i temető halottasházából. Később azonban neki diktálja a közléseket, és ő, Jubashat számol be Merlin, illetve Diderot utolsó szavairól, holott a kapcsolattartót a könyv elején Vishnu Baribannak hívták. Ugyanaz az újság egyszer Popolo d’Italia, máskor Corriere de la Sera [sic!]. Satöbbi.
De ezek inkább csak a kötözködésre alapok, nem lényeges hibák. Kevésbé tudok mit kezdeni a mű mozaikszerűségével. Vagy ha úgy tetszik, heterogenitásával. A stílusa is: mintha Karinthy nem tudná eldönteni, lírai, filozofikus vagy humoros hangon akar közelíteni a témához. (Ezek a különbségek Dante alkotásában is fellelhetők, de a mű valahogy mégis koherens marad.) Az első rész, az utazás a Múltba (némi kikacsintással Madáchra) talán a legjobban sikerült. Amikor azonban a valóban ismeretlen tájra merészkedünk, az olyan – nekem legalábbis , mint amikor Hamvas Béla vicces próbál lenni; én speciel nem szeretem. Persze, nekem legyen mondva, hogy…
És amiért a Mennyei riportot (még)is nagyon tudom szeretni, az szintén megírásának indítéka. Rögtön hadd bocsássam előre, hogy ez ügyben Karinthy remekül ködösít. Hosszú előszóban (melyet szinte jobban szeretek a folytatásnál) fejtegeti, miért írta meg a regényt:

„Három évvel ezelőtt – ha jól emlékszem, éppen decemberben – egy nagy angol napilap körkérdést intézett Európa szellemi arisztokráciájának legelőkelőbb képviselőihez: írók, filozófusok, tudósok szerepeltek – a legjobb és általában a legnépszerűbb nevek (a kettő nem ugyanaz). A kérdés így hangzott: van-e túlvilági élet?
Az ankétnak nem volt különösebb sikere. Az urak udvarias választ adtak, ki-ki a maga modorában, és ízlése szerint. Nem keltett feltűnést, nem indult meg általános eszmecsere, nem szakadt pártokra a közönség, nem keletkezett új vallás. Hamar el is felejtette mindenki.
Két hónappal később egy másik ankét hullámai bejárták az egész művelt világot. – Nagyjában ugyanazok a művelt nevek szerepeltek, ezúttal óriási visszhangot keltve mindenütt, rengeteg hozzászólás, vélemény és nyilatkozat tartotta napirenden sokáig a problémát. Arról volt szó, hogy lehet-e ingujjban járni nyáron a férfiaknak, a nagyvárosok utcáin?
Utóbbi ügyben az én szerény véleményemet is megkérdezték. Büszke lehetek rá, magyar íróhoz ritkán fordulnak a nagy nyugati nemzetek.
Viszont az első ankéthoz nem kaptam meghívást.
Mindig makacs voltam, ami nem jó módszer az irodalompolitikában és taktikában, ha az ember érvényesülni akar Európa szellemi térképén. Itt is elhibáztam a dolgot. Arra, amire kérdeztek, nem feleltem – ellenben, amiről senki nem kérdezett, hogy van-e túlvilági élet...
Leültem és megírtam rövid és tömör válaszomat. Szemben Shaw Bernát, Dean Inge és Chesterton hosszadalmas, legalább egy újságoldalra terjengő nyilatkozatával, egy mindössze tizenhat íves kötetben.
Még így is elkéstem. Az ankét – mint említettem – gyorsan lekerült a napirendről, mire elkészültem, már nem volt érdemes elküldeni.
De a könyv megmaradt.”
(Részlet az előszóból.)

Utána még egy hosszú bevezető is következik, melyben az író beszámol találkozásairól Merlin Oldtime-mal. (Igazából még ez is jobban tetszik az „érdemi” résznél.) Talán nem voltam méltányos, amikor ködösítésről beszéltem, elvégre simán lehet ez is az oka a regény megírásának. Van azonban itt egy gyanús momentum, ami furcsa módon, az elemzőknek nem tűnt föl, én legalábbis nem találtam rá utalást. Miről van szó?
Már a bevezető fejezetben ott bujkál, amikor Merlin kifejti az írónak, miért hat az emberekre Velence olyan furcsán, ahogy… de inkább átadom a szót Merlinnek: „[V]elence a megdermedt Emlék, a jelenbe tolakodó Múlt, a valósággá vált Képtelenség és Anakronizmus, s ezért érezzük szülőhazánknak, ahonnan mindannyian származunk.” És egy aprócska, odavetett mondat a bekezdés végén:
„Ugyanezen az estén mesélt Merlin Oldtime első szerelméről is.”

Valamivel később, de még az író által közölt életrajzban:
„Aztán csak egy napihír: Merlin rosszul lesz, elvágódik a kávéházban, hazaszállítják, agyvérzése lehetett. Megbénult kezében görcsösen szorongatja egy külföldi újság leszakadt lapját, amelyen valami vasúti katasztrófa halottainak és sebesültjeinek névsorát közli a hivatalos jelentés.”
Még ezzel sem kell nagyon törődni, bár aki ismeri Karinthyt, tudja, hogy soha semmit nem rak be a szövegébe pusztán töltelékül. De azért ha szívünkre tesszük a kezünket, bevallhatjuk, hogy erről az epizódról elég hamar elfeledkezünk. Merlin fölépül, és hosszú hallgatás után jelentkezik a „New History”-nál, melynek szerkesztője némi habozás-hitetlenkedés után leköti a túlvilági tudósítást. A riporter megkezdi fantasztikus utazását. Jóval később, az Ötödik közlésben Merlin meg akarja szakítani ezt az utazást, pontosabban a küldetését magántevékenységgel akarja fölváltani. A múltba való beavatkozással meg akar akadályozni egy vonatbalesetet, ám erről Diderot – akkor még – lebeszéli. Na, itt már azért el lehet kezdeni gyanakodni.
És aztán a legvégén… Merlin eljut a túlvilág utolsó köréig, visszafordul, de csak egy pontig, egy korábbi állomásig, ahonnan nem akar tovább (illetve visszább) haladni. Bevallja, hogy megtévesztette olvasóit: az egész mennyei riport, illetve az utazás egyvalamiért – egyvalakiért – történt.

„Nem, nem kell semmi – nem érdekel…
Ide nézzen… a kezemben a Popolo d'Italia friss száma… Vasúti szerencsétlenség… és a listán… Signorina Beata B… a halottak közt… értse meg… húsz éven át szerettem… soha nem szóltam róla… egyszer találkoztunk…
Őt kerestem… Odaát… Kilenc Kiterjedésben… Poklokban és mennyekben… Hiába…
Itt maradok… Se előre, se vissza… Nem kell a Valóság… és nem kell az a rossz álom ott a chelsea-i temetőben… itt… az idők végezetéig.”

Ezt Merlin valamivel később még részletesen és megindítóan kifejti, de itt most ennyi elég nekünk.
Ki ez a Beata B. kisasszony? Rendben, tudjuk, Dante-parafrázissal van dolgunk, de Karinthy annál jóval igényesebb szerző, semhogy Beatricét így, egy az egyben, ne mondjam, primitíven átemelje. Akkor hát?
A név után biggyesztett kezdőbetű segít. Karinthy első felesége volt Judik Etel, aki a családban a Boga becenevet viselte, és az 1918-as influenzajárványban (a kor kifejezésével: spanyolnáthában) meghalt, 32 éves korában. Ezt a csapást Karinthy rendkívül nehezen heverte ki, erről számos naplójegyzet tanúskodik. Így már érthető. Karinthy joggal tarthatta magát Dante sorstársának, joggal érezhette úgy, hogy ő is megírhatja, sőt, neki is meg kell írnia a maga Színjátékát.

* * *

Javaslom, aki előszeretettel használja az olyan fordulatokat, mint nehogy már a nyúl vigye a puskát vagy honnan veszi ez ahhoz a bátorságot, hogy…, az hagyja itt abba a poszt olvasását, így is teljes, lezárható.
A harmadik ilyen szellemiségű mű nem készült el, és valószínű, nem is fog. A megírásához három inspirációm is volt: egy igen plasztikus álom (melynek – némi fellengzősséggel – az Őrültek városa címet adtam), egy nő, Anna, akit elveszítettem, és akkori érdeklődésem a misztikum, az ezotéria iránt. Ez utóbbihoz: akkortájt sokat olvastam Hamvast, és, noha ma már nem szeretem (és az ezotériával is kijátszottam magam), erősen megfogott. A legjobban az, amit a tarot kártyáról, pontosabban az ún. Nagy Arkánumról írt. 
A regény tehát a következőképpen festett volna. A főhős, kinek felesége (bizonyos Anna, ki más) autóbalesetben meghalt, afféle modern Orfeuszként asszonya után ered. Nem tudatosan. Befizet egy nosztalgiautazásra Firenzébe (zárójeles felkiáltójel, hiszen akkor nem voltam a tudatában, hogy Dante firenzei). Csakhogy rossz vonatra száll, ahonnan nem tud leszállni, és furcsa, álombeli kalandokat él meg, míg a legvégén – ébren-e vagy álomban, életében vagy a halálon túl, ez el lett volna maszatolva – megpillantja Annát.
A fejezetek egytől egyig megfeleltek volna a tarot Nagy Arkánuma huszonkét lapjának. (Itt jegyzem meg, hogy első három könyvem szerkezetét is egy-egy ezoterikus fogalomkör határozta meg, de ez csak a vázat jelentette. Ha ezek a könyvek jónak, olvasmányosnak bizonyultak, akkor úgy is azok, ha az olvasó nem ismeri az adott metafizikai kontextust.)
A Nagy Regényből végül is, ha jól emlékszem, úgy másfél fejezet készült el. Hogy miért csak annyi, nem tudom, de vélhetőleg az is közrejátszott, hogy én Annát nem úgy vesztettem el, mint Beatricét Dante vagy Bogát Karinthy. Annával egy – ki tudja, hosszú távon jó vagy rossz – döntésem eredményeképpen váltak szét az útjaink, de nemhogy nem halt meg, hanem tudtommal kiváló egészségnek örvend.
Másrészt viszont a körülmények elég hamar úgy alakultak, nem is egy oldalról, hogy Anna gyakorlatilag elérhetetlenné vált a számomra. Mondanom sem kell, hogy mikor ez már világosan látható volt, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy nagyon hiányzik, és hogy talán kár volt szakítanunk. Ilyenformán én is átéltem, hogy volt egyszer valaki, aki letörölhetetlenül föl lett karcolva lelkem táblájára, és aki időről időre a mai napig előjön álmomban.
Ahogy egy másik J. Gy. mondja: Anna örök.