2013. február 12., kedd

Bach, a macsó 3.

 
A „macsó-sorozat” első részében arról szóltam, hogy Johann Sebastian Bach magasan (=nagyon magasan) kiragyogó géniusza nemcsak bevilágítja az európai zene- és általában a kultúrtörténetet, de el is vakít: jelenlétében hajlamosak vagyunk elfeledkezni olyan elődökről, akiknek életműve vagy munkássága szintén napjainkig hatóan és nagyon határozottan kijelölte a zene – jobb szó híján mondom – fejlődésének irányát.
És mi a helyzet Bach kortársaival? Erre már nem olyan egyszerű felelnünk. Mert az elődök az utód géniuszától függetlenül is szükségszerűen hátrébb kerülnek a sorban, egyszerűen, mert megy az idő, rakódnak egymásra a rétegek, a későbbi elfedi a korábbit.
A kortársak esetében is a múló idő okozza a szelekciót, hiszen egyrészt az utókor (szerencsés esetben) felismeri a zsenit, másrészt – a felismerést követve – válogat, mondván, az élet túl rövid ahhoz, hogy minden szépet és jót megismerjünk. Amit én személy szerint sajnálok, mert így el vagyunk kényeztetve, nem is tudjuk, milyen jó dolgunk van. Ha a zenehallgató közönség hétköznap Mozart kortársait hallgatná, mint amilyen pl. Mysliveček, Paisiello, Salieri, Benda (és ezek jók voltak!), és csak hétvégén Mozartot, talán jobban (vagy még jobban) értékelné.
De vissza a fősodorba. Bach kortársai közül Händel egész jól megúszta, Telemann inkább csak az utóbbi két évtizedben kezd kiemelkedni az elfeledettségből. Vivaldi erősen, Albinoni úgy-ahogy képben van, de a francia barokk mesterei kifejezetten rosszul jártak. Pedig ez a vidék is meglehetős gyönyöröknek forrása. A meg nem nevezett mesterek közül hadd emeljek ki egyet, aki – vállalom elfogultságomat – szerintem magasan kiemelkedik a többi, szintén nagyon jó közül. Az 1683 és 1764 között élt Jean-Philippe Rameau pompás, gazdag zeneszerzői és elméleti életművet hagyott hátra.
Ez például hogy tetszik?

2013. február 3., vasárnap

Bach, a macsó 2.

Egy korábbi bejegyzésemben már beszámoltam arról a szinesztéziás jelenségről, mely nálam az egyes zenék „férfi” vagy „női” jellegében (érzetében) mutatkozik meg. Arra is kitértem, hogy két szerző, Bach és Bartók kifog rajtam, őket, illetve a zenéjüket nem tudom besorolni a bennem feminin vagy maszkulin képzeteket keltők közé. 
Ez némi árnyalásra szorul. A Bach-életműben találtam egy kimondottan férfias darabot. (Nyilván találhattam volna többet is, esetleg valamely mű részletét, de most ezt találtam mint legmarkánsabbat.) A d-moll versenyműről van szó, melyet némi anakronizmussal zongoraversenynek szokás nevezni. Mindhárom tétele máshogy férfias: az első a lovagi férfiasságot testesíti meg, a középső borongása már-már Brahmsot idézi, a harmadik pedig… de inkább hallgassunk bele.