2013. március 30., szombat

Politika gyerekeknek


Gyerekkoromban egyike volt kedves olvasmányaimnak Bodó Béla Brumi-sorozata, bár utóbb – nagyjából mostanra – derült ki, hogy nem is olvastam az összes darabot. Mindenesetre akkoriban – nagyanyám adta a kezembe a könyveket – megvolt a Brumi az iskolában, a Brumi a Balatonon és a Brumi mint detektív. Hogy most, utólag érzem-e úgy, vagy már akkor föltűnt a különbség, nem tudom megmondani, mindenesetre most biztosan állítom, hogy a Brumi mint detektív kissé kilóg a sorból.
A történet a következő. Brumi névtelen leveleket kap, amelyekből, ha nem is elsőre, de kiderül, hogy baleset történt, valaki kiment az éléskamrába, hogy megdézsmálja a mézkészletet, de amikor az üvegért nyúlt, a korhadt polc leszakadt, és néhány (sok) mézesüveg összetört.
Brumit fölvillanyozza a hír, elhatározza, hogy nyomozni fog. Barátai (Dagi, Jócsont, Rendes Muki) örömmel társulnak, és megkezdődik a Nagy Nyomozás, melyet némi naiv „ahogy Móricka elképzeli” hozzáállás és némi álombeli elvalószerűtlenedés kísér. A történet ott kap gellert, amikor kitalálják – mivel nemigen jutnak közelebb a megoldáshoz –, hogy játsszák azt: megvan a tettes.
A sors úgy hozza, hogy Jócsont lesz a bűnbak. (Véletlen-e vagy sem, amúgy tényleg ő volt a névtelen levelek írója.) Brumiék a detektívirodalomból (esetleg az újságokból, híradóból, már amennyire volt tévé akkor) összeszedett klisék alapján elindítják az eljárást. A dolog egy ideig működni látszik, ám Jócsont egyszer csak megsokallja, hogy bűnösként kezelik, minden bizonyíték nélkül, pusztán előre megállapodás alapján. Megbántottan kiszáll a játékból.


(Az illusztráció Szávay Edit munkája.)

Miután mesekönyvről van szó, a végére természetesen rendeződnek a dolgok. Kiderül, hogy valóban Jócsont ottjártakor törtek el a mézesüvegek a spájzban, hogy Jócsont apja megértő és megbocsátó, és hogy mindenki szeret mindenkit.
De azért – szándékoltan vagy sem – a rosszul végződő „kihallgatás” után Jócsont érezhetően csöndesebb, visszahúzódóbb, keserűbb, és ennek nyomai a regény végéig megmaradnak.
Általánosan nézve talán paranoid, de legalábbis túlzó véleménynek tekinthető, hogy a könyvben az 50-es évek koncepciós perei vannak elrejtve. Csakhogy a korszak abszurditását Bodó Béla konkrétan is megtapasztalhatta. Irodalmi és irodalombarát berkekben közismert az „őszinte megrendeléssel” története, amikor egy Sztálinról szóló cikkbe került – sajnos, értelmes – sajtóhiba miatt Bodót mint a lap felelős szerkesztőjét kegyetlenül meghurcolták. (Bővebben itt lehet az esetről olvasni.) Így már azért más a megvilágítás. A háttér ismeretében, ha nem bizonyítható is, de vélelmezhető, hogy a Brumi-könyvek szerzője így írta ki magából az őt ért megaláztatást.