2014. február 1., szombat

Az odacsúsztatott névjegy



Korábban már tettem említést arról a jelenségről, amikor a szerző nem jelentős szereplője ugyan művének, de egy utalás erejéig mégis belopja magát az alkotásba.


De Végh a Futyuriban is felbukkan, ő az örökké fázós, nyári hőségben is kabátba burkolózó léggömbárus bácsi (az önéletrajzi írások ezt egyértelművé teszik). Olyan ez, mint amikor a Régi idők focijában Sándor Pál beáll egy „Hajrá, Minarik”-nyi szerepre.

Ez a fogás nem ritka, a festészetben meg végképp nem az.
A muzsikában nehezebben csíphető fülön, de azért nem lehetetlen megtalálni.
Az operák operájának is nevezett Don Giovanniban szinte kézzelfoghatóan. A II. felvonás fináléja a címszereplő lakomájával indul. Egy ilyen úr ilyen vacsorája nem nélkülözheti az alkalmazott zenét. Fölvonul hát a színpadra egy kisebb együttes, és nekiállnak mulattatni a lovagot és szolgáját. Itt egy kicsit kiesünk az időből, mert a muzsikusok az eredetileg a középkorban játszódó történetben két, Mozart-kortárs szerző operájából idéznek (ezeket Leporello nevesíti is). (A videón 1'08"-tól.) Közben zajlik a vacsora, benne a szokásos gaggel: Leporello elcsen gazdája ételéből. Ekkor a zenészek belekezdenek a harmadik nótába, amire Leporello így kiált fel: Questa poi la conosco pur troppo, azaz ezt túlságosan is jól ismerem. A Figaro házassága I. felvonásbeli áriájának zenei anyaga szól. (A videón 3'56"-tól.)




Nagyon finom kis utalás, állítólag a prágai bemutatón a közönség hálás nevetéssel jutalmazta. Némely fordításban Leporello azt mondja, „azt hiszem, ez Mozart”, ami egy cizellált, a fülnek szóló poén „már értik, ugye, hát itt arról van szó, hogy” szintű, meglehetősen bunkó lerontása.