2019. október 26., szombat

Márta néni

„Ki nem állhatom, amikor egy rekviemet humortalanul adnak elő!” (K. M.)

1982 és ’85 között voltam magánének- és szolfézstanári szakos hallgató a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Tagozatán. Az oktatók – kevés kivételtől eltekintve – „jó arcok” voltak, de közülük, legalábbis számomra, magasan kiemelkedik három meghatározó figura: Földes Imre, Kurtág Márta és Vidovszky László.
Ennek a bejegyzésnek szomorú apropója, hogy Kurtág Márta neve mellé már be lehet írni a zárójel jobb oldali darabját (1927-2019). Miután őt az első perctől kezdve mártanénizni kellett, a továbbiakban így emlegetem.
Mint korrepetítorhoz, őhozzá kerültem énekesként (ami szerencse), és ő volt a dalirodalom előadója (ami minden énekesnek tantárgy volt). Nagyon gyorsan szót értettünk, amivel nem mondok nagyot, hiszen Márta néni olyan pedagógus alkat volt, aki szinte mindenkivel megtalálja a hangot. És aki a… khm… kevésbé szorgalmas és kevésbé tehetséges növendékből is kihozza, amit ki lehet hozni egyáltalán.
De talán nem tévedek, amikor azt állítom, hogy a kapcsolatunk valamennyire mégiscsak túlnőtt a sztenderd tanár-diák viszonyon. Én kineveztem tiszteletbeli nagymamámnak (mert a következetességet, a szigort puha, meleg szeretettel és derűvel vegyítő személyisége anyai nagyanyámra emlékeztetett), ő meg tiszteletbeli fiává fogadott (mert ifj. Kurtág György túlságosan is távol élt egy anyai szív viszonylatában). És persze, találkoztunk az iskola falain kívül is. Egyrészt számos szombaton fölmentem a lakásukra órát pótolni vagy plusz órát venni. Másrészt ha énekesként nem voltam is kiemelkedő, zenészként megálltam a helyem, és ha Márta néni koncertezett, akkor sokszor én lapoztam neki.
Kis kitérő: egyetlen egyszer láttam Márta nénit könnyekre fakadni, amikor egy ilyen szombati pót-órán valamiért együtt meghallgattuk Bach 50. kantátáját. És ha már a könnyek: a mottóul vett idézet nem valamiféle hetyke jópofaság, netán polgárpukkasztás. Annyit jelent, hogy a rekviem az a visszaemlékezés műfaja – és mint ilyen, derűs is lehet –, nem pedig a ruhaszaggató jajveszékelésé.
Az iránta érzett rajongásomat talán jól illusztrálja, hogy egy koncertjéért képes voltam elutazni Győrbe, és aznap vissza. Hogy mennyi mindent köszönhetek neki, és mi mindennel gazdagodtam általa, hosszadalmas volna itt felsorolni, inkább elmesélek egy nagyon jellemző történetet.
Egy álom következik, amihez tudni kell, hogy egy időben énekegyütteseztem, és az egyik szereplés után az együttesből hárman beültünk egy hangulatos óbudai kiskocsmába. Ahol is a többiek udvariasan, de határozottan jelezték, hogy nem ártana, ha folytatnám énektanulmányaimat. Én erre felhorkantam, elvégre mégiscsak végzett énektanár volnék, és nem törődtem vele, hogy a többieknek nincs‑e véletlenül igazuk.
De a tudattalanom törődött vele. Azon az éjszakán azt álmodtam, hogy valami adminisztratív oknál fogva nekem újra meg kellett csinálnom a diplomahangversenyt, amelyen, mint a valóságoson is, Márta néni kísért. Ez az álombeli elég rosszul sikerült. Olyannyira, hogy odafordultam Márta nénihez, hogy nem lehetne-e elintézni, hogy mégiscsak az eredeti (a valóságos) diploma legyen az érvényes. (Ami egyébként erős négyesre sikerült anno.)
– Természetesen lehetséges – felelte álmomban Márta néni –, de én személy szerint nagyon csalódott volnék, ha ezek után nem futna neki harmadszor is.
Körülbelül eddig tartott az álom, vagy ennyire emlékszem belőle. Évek múlva valamiért fölmentem Kurtágékhoz (talán megint lapozni kellett, és azt próbáltuk el), és akkor elmeséltem ezt az álmomat. És Márta néni úgy reagált, ahogy számítottam:
– Tudja, Gyuri, erre tényleg ezt mondtam volna.

A fényképet Marco Borggreve készítette