Jgy zenei-irodalmi blogja

Hírlap-parafrázisok

2012-02-17T12:03:00.000+01:00

A műfaj, persze, nem új,elég Karinthy, Raymond Queneau vagy Varró Dániel nevét megemlítenem. Adott egytéma, rövid jelenet, vers vagy párbeszéd, amire különböző korszakok, illetveszerzők stílusában lehet változatokat készíteni.

Az alább következőt énkövettem el, és az ez évi családi farsangon adtuk elő szűkebb és tágabbcsaládunk tagjaival.

Vélhetőleg az ókori görögváltozat hagy kívánnivalót maga után. A IV. és V. változatban a beszélő nevekalkalmazása ötletszerű volt, és nem törekedtem a következetességre. A szövegbe egy-két helyen az előadás óta belejavítottam.

Téma

– Jónapot!

–Kérek Esti Hírlapot.

–Hírlapot?

–Hírlapot.

–Elfogyott.

–Elfogyott?

–Elfogyott.

– Jónapot!

Var. I. (Szophoklész)

Polgár

Üdvözlégy, hírnök, ki híreket hozol ma.

Hírnök

Légyüdvöz, polgár, ki mindezt várva vártad.

Polgár

Miértbeszélsz elmúlt időben, hírnök?

Hiszentudod, hogy híreidre szomjazom.

Hírnök

Vándor,a szomjad oltsad máshol: Héliosznak

Tüzesszekérje már alászállt távol hegyek

Ormán.És mi emlékünkre méltó hír

Vagytörténés esett, az mind elszállt e langyos,

Balzsamosés illatozva szellős estén.

Polgár

Akkorhát fájón, üresen marad elmém,

Ésugyanoly üresen jár szívem is.

Veddmost búcsumat, te szófukar kegyetlen!

Kar

Ó,mily kín és balsors, hogyha az ég így büntet.

Nézd,hogy lépdel a bús utazó mind messzebb járva,

ésegyedül van. Még a reménység hogyha kísérné…

Ámdea cél így annyira távol. (Itt a katharszisz.)

Var. II.(Shakespeare)

Ashton

Üdvözlégy, jó uram! A pergamennek árát

Vegyed!

Rodwick

Kérlek, ne kínálj pénzt papírért,

melyvolt, de mások szétfutottak véle.

Ashton

Papír,de fontos! És eddig még mindig

Megkaptam,s árát át is adtam néked.

Rodwick

Méltányolom,de mért, hogy este jöttél?

Ilyenkormár a pergamen csak emlék.

Ahírvivő szavak elszálltak lenge légen,

S a kézzelírt valóság már csak álom.

Ashton

Tángúnyolódni próbálsz rajtam? Éppen

Te,ki hű kereskedőként mondod,

Hogy mindig számítsak segédkezedre,

Haesti órán pergamenre vágyom.

Rodwick

Nagyjó uram, e korban immár minden

Megváltozott.Mi hajdanán magától

Értetődött,az ma kegy s szeszélynek

Bízhatatlan,rút-ravasz szolgája,

Smiben még hittünk egykor elvakulva,

Esetlegességhálójában fickánd.

Vagyvan, vagy nincs…

Ashton

Tovább ezt márne folytasd!

Pimaszságodramentséget az ég nyujt,

Dekardom adja a feloldozást.

(ledöfi)

Esetlegességmeg nem törhet engem.

A vélhető-ből biztos-at csinálok,

S apergamen enyém lesz még ez éjjel.

Var. III. (Molière)

Orgon

Nos,gyermekem, remélem, nem üres kézzel jössz,

Ésnálad van a várva várt papír, az eszköz,

Melyhírre való szomjam, mint hűs forrás oltja,

Mert általaismert az udvar üdve, gondja.

Dorine

Jóatyám, kérem, nézze el most ezt nékem,

És negondolja azt, hogy engedetlenségem

Lettvolna oka… hisz nem vagyok oly bátor,

Dema…

Orgon

Mondd ki hát!

Dorine

…lekésett azújságról.

Orgon

Ugye,csak tréfálsz, lányom, mondd, hogy tréfálsz, kérlek,

Mertha ez valóság, menten szétvet a méreg.

Hiszentudod, hogy számomra mit jelent, és

Mennyirefontos az udvari jelentés.

Delátom ám szemeden, hogy mindez csak tréfa,

S azudvari jelentést megkaphatom még ma.

Dorine

Atyám,a helyzet…

Orgon

Nos?

Dorine

…jóval…

Orgon

Hogyan?

Dorine

…súlyosabb.

Orgon

Úgyérted, hogy…

Dorine

Nincs jelentés mamár egy darab.

Orgon

Tönkretettél!Nem kaptam meg azt, mire vágyom.

Távozzál,hálátlan! Nem vagy többé a lányom.

Var. IV.(Ibsen)

Lajhar

KedvesEljövendsen, már aggódva vártam.

Eljövendsen

Aggodalomrasemmi ok, drága barátom. Ahogy itt, Björtknudskillében mondják, zuzmóba nem vága villám.

Lajhar

Nemértek egyet a hasonlatával. A zuzmó jelentéktelen, erről szól a mondás. Önazonban magasra hivatott. Emlékszem, a találmánya…

Eljövendsen

Kérem,hagyjuk ezt!

Lajhar

Nemlehet örökké a szőnyeg alá söpörni a tényeket. A találmány, melyneksegítségével a kemény tojás ismét nyers lesz…

Eljövendsen (indulatosan)

Kértem,hogy ne feszegessük! A tojáslágyító megbukott. Meg kellett buknia. Mert a perc-emberek – úgymond, a köz javára –megbuktatták.

Lajhar

Kérem,bocsásson meg, nem akartam sebeket felszakítani. (szünet) A Norska Dagbladotelhozta?

Eljövendsen

Sajnos,rossz hírem van. A nyomdászok sztrájkolnak.

Lajhar

Hogyan?Azt akarja mondani, hogy…

Eljövendsen

Nemakarom, kénytelen vagyok. A nyomdászok sztrájkolnak. Ma este nincs Norska Dagblad.

Lajhar

Dehát, ez lehetetlen! Megkezdődtek a tárgyalások a szakszervezetekkel?

Eljövendsen (hidegen)

Nem.A nyomdászok nem akarnak tárgyalni.

Kjerstin (belép)

Nem,Eljövendsen, vessünk véget a hazugságoknak. Szellőztessük ki végre életünkáporodott levegőjű szobáit. (Lajharhoz) Én, érted? Én vettem meg az utolsó számot.

Lajhar

Hogymicsoda?

Kjerstin

Jólhallottad. Semmiféle sztrájk nincs. Én vásároltam meg a mai Norska Dagblad utolsópéldányát.

Eljövendsen

Figyelmeztettem,asszonyom, ez korai

Kjerstin

Korai?Hát meddig és mire kellett volna várnom? Az ifjúságom lassan így is elszáll. Mifélemegalázó helyzet, hogy én csak másodiknakjutok az újsághoz?!

Lajhar

Dekedvesem…

Kjerstin

Eléga szóból! Mostantól ugyanannyi jogom van az újságra, mint bárki emberfiának. Végreledől a hazugságokból és előjogokból állított torony! (kirohan)

Lajhar

Elment.S ha sejtésem nem csal, vissza se jön többé.

Eljövendsen

Nevegye a szívére, barátom. Ez a lázadás mégiscsak egy ember lázadása. Jobb, mint egy nyomdászsztrájk.

Lajhar (nem figyel)

Elment.Viszi az újságot.

Var. V. (Csehov)

Tanya Scsebarina

Hogyízlik a pirog, Pavel Fjodorovics?

Pavel FjodorovicsAblakcsuk

Nemis tudom, Tanyácska. Ma valahogy mintha sótlan lenne. És mintha túl lennesózva. Mintha egyszerre túl sós és sótlan volna. Már bocsánat.

Igor SzemjonovicsBajuszkin

Minthama minden másmilyen lenne. Jól mondom, Tanya Scsebarina?

Tanya Scsebarina(kis szünet után)

Igen.(szünet) Jól beszél, IgorSzemjonovics.

Igor SzemjonovicsBajuszkin (szünet után)

Minthama még a nap is keleten kelt volna.

Tanya Scsebarina

Miért,máskor nem ott szokott?

Igor SzemjonovicsBajuszkin

De,igen, Tanya Scsebarina. De máskor ott is várom el. De ma valahogy, tudj’isten,úgy találtam volna rendjén valónak, ha nyugaton kel.

Pavel FjodorovicsAblakcsuk

Erretessék: keleten kel.

Igor SzemjonovicsBajuszkin

Aszámból vette ki, Pavel Fjodorovics, a számból vette ki.

Tanya Scsebarina (szünet)

Akarja,hogy szóljak a pirog ügyében, Pavel Fjodorovics?

Igor SzemjonovicsBajuszkin (közbevág)

Úgyhírlik, Kuckov járásban föllázadtak a muzsikok a pirog miatt.

Tanya Scsebarina

Ottis sótlan volt?

Igor SzemjonovicsBajuszkin

Nem,ott túl zsíros.

Pavel FjodorovicsAblakcsuk

Hm,azért arról a muzsiklázadásról szívesen megtudnék többet. (szünet) Itt valami lappang. (szünet)Igaz is, ma nem kaptam meg a VecsernajaGazetát. (hosszú szünet)

Tanya Scsebarina

Nem,Pavel Fjodorovics. (szünet) Valóbannem.

Pavel FjodorovicsAblakcsuk

Dehát, hogy lehetséges ez? Nem maradhatok újság nélkül. Azt hiszem, ezt bárkibeláthatja, hogy nem maradhatok újság nélkül.

Tanya Scsebarina

A pirogosüzent, hogy nincs több Vecsernaja Gazeta.

(hosszú, döbbent csönd)

Pavel FjodorovicsAblakcsuk (magának)

Apirogos üzent.

Igor SzemjonovicsBajuszkin

Dehát ez vérlázító! Törvényileg kellene…

Tanya Scsebarina (közbevág)

IgorSzemjonovics, ebbe ne szóljon bele, kérem.

Pavel FjodorovicsAblakcsuk (szünet,majd föláll)

BemegyekMoszkvába.

Igor SzemjonovicsBajuszkin

Elmentaz esze, kedves barátom?

Tanya Scsebarina (kétségbeesetten)

Dehát gondolja meg, Pavel Fjodorovics! Mi keresnivalója volna Moszkvában?

Pavel FjodorovicsAblakcsuk

Talánott… talán ott még akad a számomra valami… egy hírlap… egy hírlapocska (távozik)

Igor SzemjonovicsBajuszkin (elgondolkozva,maga elé)

Miértnem nyugaton kelt fel?

Var. VI.(Molnár Ferenc)

Bánlakfalvy

Jóestét, Zsurlóssy úr! (mint aki csak mostveszi észre) Á, a nagyságos asszony is itt van. Kezét csókolom.

Zsurlóssyné

Üdvözlöm,kedves Bánlakfalvy.

Zsurlóssy (zavarban)

Jóestét. A… szokásost?

Bánlakfalvy

Igen.Az Esti Hírlapot mint a Messiást, úgyvárom.

Zsurlóssy (kínban)

Nos,hát, hova is tettem… az előbb még megvolt. (keresgél)

Zsurlóssyné

Miértott keresed? Nem a másik polcon szokott lenni?

Zsurlóssy

Édesfiam, nem először csinálom…

Zsurlóssyné

Éppenezért csodálom, hogy nekem kell megmondani, merre…

Zsurlóssy

Nem kell. Sőt, nem is szükséges. (Bánlakfalvyhoz) Igazán röstellem, deelfogyott. (a feleségéhez) Te isfigyelmeztethettél volna, fiam, hogy… rém kínos… de persze, neked fontosabbvolt a tejesembert leszidnod. És milyen kifejezésekkel…

Zsurlóssyné

Mondd,fiam, muszáj mindent szóvá tenned?

Zsurlóssy

Nyugodjmeg, fiam, a negyedét sem teszem szóvá.

Bánlakfalvy (közbevág)

Deigazán, miattam ne csináljon kázust.

Zsurlóssy

Szósem lehet róla. Elmegyek a raktárba, hozok hírlapot. Egy perc. (a feleségéhez) Fiam, te szórakoztasd,légy szíves, Bánlakfalvy urat. Egy perc. Vagy kettő.

Zsurlóssyné

Fiam,ha nem tudnád, én nem a te klienturád mulattatására vagyok itt. Megkerestelek,hogy megbeszéljük a tejesember dolgát, de ami a vevőidet illeti, már megbocsáss…

Zsurlóssy

Egyperc. Vagy kettő. Azonnal itt vagyok az újsággal. Egy perc. (sietve el)

Bánlakfalvy

Aranka,ez valami csodálatos volt. Ahogyan ezt kitervelte… végre magunk vagyunk.

Zsurlóssyné

Félreértésbenvan, kedves Bánlakfalvy. Én most tényleg nem fogok itt maradni. Ha holmikellemes liaisonra számított, hát csalódnia kell.

Bánlakfalvy (megdöbbenve)

Dehiszen megbeszéltük. Kimódoltuk.

Zsurlóssyné

Sajnálom,Ede. Meggondoltam magam.

Bánlakfalvy

Kimódoltuk.Megbeszéltük.

Zsurlóssyné

Mondja,látta maga az uram arcát az imént? Mondott magának az az arc valamit? Mertnekem mondott.

Bánlakfalvy

Gyakranbeszélget az ura arcával?

Zsurlóssyné

Kárgúnyolódnia. „Belehalok, ha a vevőmet nem tudom maradéktalanul kiszolgálni.”Ezt mondta az az arc. És megbocsásson, barátom, én egy ilyen arcot képtelenvagyok megcsalni. Én ennek az arcnak örök hűséget fogadtam, de csak mostébredtem rá, miért. (vár, hogyBánlakfalvy mond-e valamit, de az nem szól) Nos, Isten önnel. (el)

Bánlakfalvy

Hűségaz archoz. Ez frappáns. Színműíró tollára való.

Zsurlóssy (visszatéraz újsággal)

Egyperc volt. Vagy kettő. Megvan az újság. (körülnéz)De hol a feleségem?

(Mindketten némán néznek egymás szemébe.Zsurlóssy átnyújtaná az újságot, de Bánlakfalvy nem veszi át.)

Függöny

Double Poetry

2012-01-14T10:36:00.001+01:00

– ünnepi szám –

Valaminagyszabású és mély tanulmányt szerettem volna készíteni, hiszen ünnepi poszt,ugyebár. Merthogy jelen blog ma nyolcéves. Ám a tanulmányhoz – mely bízvást csakhalasztást szenved, de nem marad el – alaposan föl akartam-akarok készülni, és bizony kifutottamaz időből. Fölmerült a gondolat, hogy saját alkotással rukkolok elő (elvégreünnepi poszt), de ezeken a hasábokon legfeljebb műfordítással jelentkezem mintalkotással. Most kivételt teszek, azonnal megvilágítom, miért.

A sors ugyanis belevitt a kalandba. Birtalan Balázs kötete, a Művirágok a szimbolizmus oltárára 2009-ben jelent meg, írtam isróla. A minap elővettem, hogy most aztán figyelmesen átolvasom. A buszon ki isnyitottam, de meg- és elleptek menetrendszerű és váratlan ismerősök vegyesen. Ennekeredményeként a könyvet a buszon felejtettem. A dedikált kötetet!

Szerencséremegkerült, a forgalmi irodán átvehettem. Na, ezt már méltó valami alkotással megünnepelni.

Amegünnepléshez a következő nyersanyagot (ami persze, nem nyers), illetve technikát választottam. A másik margóra, ez a címe a szóban forgó kötet egyikrészének, ebben található egy fájdalmasan szép szonettkoszorú, Emlékkoszorú címmel. És én azt a játékottaláltam ki, hogy kiválasztok – nem jelentésileg, de nem is találomra, hanem a nekem rokonszenveshangzás, a szívrezonancia okán – hét sort a tizennégy szonettből, amelyhez gyártok másik hétsort, egy újabb szonettet alkotva.

Ez azeljárás felettébb aggályosnak ígérkezett, lévén az Emlékkoszorú 1) rendkívül személyes és érzékeny vallomás, 2) mintminden elkészült mű, teljes, zárt, befejezett, tökéletes (úgy értve, hogytovább nem tökéletesítendő). Az egyetlen mentségem az eljárásra az azigyekezet, mellyel azon voltam, hogy megőrizvefolytassam, amit Balázs ezekbe a szonettekbe – vélhetőleg fájdalmánakgyermekeibe – beépített. Így hát, reményeim szerint létrejött egy virtuálisszonett, mely szólhatna egy-egy virtuális kedveshez, de a barátságunk okánszólhatna egymásnak is.

Technikailag amunka merőben különbözik a dadaisták kiválóholttest játékától, hiszen ott csak a rím adott, de a következő soron soron következő költőnem tudja, milyen sor után írja meg a magáét. Amit én csináltam, annakelőzményét inkább a zenében találtam meg, ez John Cage és Lou Harrison közösalkotása, az 1941-ben készült Double Music. Noha itt sem tudta egyik zeneszerző sem, mit írt le a másik, aszabályokat annyira aprólékosan meghatározták, hogy az jóval nagyobb kötelmetjelentett, mint vers esetében pusztán a rím és rímképlet megadása. Akötöttségből következik, hogy a két-két szólam nem válik szét, laikus füllel(de gyanítom, szakmaival ugyanúgy) nem lehet megállapítani, melyik két kottasorszármazik Cage-től, melyik Harrisontól. És csak remélni tudom, hogy az általamönkényesen létrehozott közös szonettből sem lehet kideríteni, melyik sormelyikünké.

(Abelinkelt videó alatt olvashatod a verset.)

Szavaimlassan föléd hajolnak.

Megyekelőre és nem nézek hátra,

ámvisszatart múltam édes átka.

Csöndjeillan a cinkos folyónak.

Svágyam kéklő mélységébe hullva

kondenzcsíkjamarad csak a szónak.

Titkainkraúj titkokat szórnak

újtalányok: jönnek egy perc múlva.

Amikormár minden mondat béna,

nézek rád, mint fő-szószátyár néma,

hogyhavallani – szemérem! - félek

(előbb-utóbbelbukik a bajnok),

s mint idétlenül őszinte majmok,

lopvaismét kézfejedhez érek.

Csinnadratta és tűzijáték

2011-12-29T05:52:00.000+01:00

Minden Kedves Olvasómnak boldog új évet kívánok!

Megcsallak veled – megcsalsz velem

2011-12-07T15:57:00.001+01:00

Hűségrőlés hűtlenségről más blogban jó hosszan lehetne értekezni. Fejtegetni,szerintem miért hűtlen, aki hűtlen (bármit fedjen is ez a kategória), és miértmarad hűséges, aki.

Ittés most a hűség-hűtlenség zenei és irodalmi (lényegében csakis irodalmi)szerepeltetésével foglalkozom, ennek a fogalomkörnek is egy speciálisvetületével.

Hogyugyanis ha ott a kísértés, de jelen van a társadalom által kanonizált intelemis (ennek okait lehetne más blogon taglalni), hogyan játssza ezt ki azirodalom?

Kézenfekvőnektűnik, hogy az egyik fél úgy szeresse a másikat, mintha a másik más lenne. Vagyaz egyik felet úgy szeresse a másik, mintha ő más lenne. Erre számos lehetőségkínálkozik.

Azelső a félreértés vagy inkább megtévesztés. Ez rendszerint komikus helyzet.Beaumarchais (és Da Ponte és Mozart): Figaro házassága. Élesben valószínűlegtöbb mint elgondolkodtató lenne a helyzet, itt azonban jókat derülünk azon,hogy Almaviva gróf mekkora vehemenciával ostromolja a sötétben a feleségét –abban a hiszemben, hogy Suzannának csapja a szelet. Ezen aztán Figaro is csavaregyet, amikor úgy tesz, mintha nem ismerte volna föl a grófnő ruhájábanszeretett Suzannáját, úgy udvarol neki. (Kap is néhány pofont energikuskedvesétől.) Az adott jelenetben a megtévesztést az öltözékek kicserélésebiztosította, az irodalom (az operáé is) tele van ilyen helyzetekkel. (Hogy Mozartnál maradjunk, rendkívül komikus Papagena előszöri felbukkanása vén szipirtyóként, és szintén komikus, de legalább annyira elgondolkodtató – nem megfeledkezve a zenei megoldásról –, amikor Don Giovanni és Leporello szerepet cserélnek.)

Elképzelhetőazonban olyan is, amikor az egyik fél (mondjuk, a férj) saját házastársátruházza föl egy elképzelt szerető tulajdonságaival. Karinthy Frigyes novellája,a Reménytelen szerelem erről szól. Azíró összetalálkozik barátjával, Stahl Félix-szel, aki az utcán megmutat egy nőtaz írónak: ebbe a nőbe szerelmes már évek hosszú sora óta. Az író együttérzőenfogadja barátja vallomását, legföljebb azt rosszallja, hogy Stahl soha nemmerte megszólítani a nőt.

Aztánegyütt fölmennek Stahl lakására, ahol nagy meglepetésre kiderül, hogy a szóbanforgó nő Stahl felesége, és Stahl a sok éve összeszokottak, minden rajongástólmentes hangján szól hozzá. Az író nem érti, először azt hiszi, beugratásról vanszó, de nem. Stahl – mint elmagyarázza – tökéletesen szétválasztja amegközelíthetetlen, őrjítően vonzó ideált a feleségétől.

Anovella a Gyilkosok kötetben jelentmeg, valamikor 1918 után. Az ajánlás szerint a kötet Karinthy első feleségénekkészült volna, „Bogának”, aki 1918 októberében áldozatául esett a tombolóspanyolnátha-járványnak. Lehet, hogy a mélylélektan ki tudna mutatniösszefüggést az említett novella és Karinthy megözvegyülése között, mint ahogya Mennyei riportban napnál világosabbez az összefüggés. (Persze, ha a novella még Judik Etel életében elkészült,akkor ez hamis nyom.)

Hamár itt tartunk, hadd említsem meg Örkény egypercesét, a Honvédkórház címűt. Ebbennem szerepel az előzőek szerinti megcsalás, de a férjnek itt is színlelni kella felesége előtt, nem mutathatja ki szeretetét. (Nem mellesleg, ezt a novellátképtelen vagyok szárazon maradó szemmel végigolvasni.)

Mostlássuk a Karinthy által megidézett jelenség inverzét. Nem belőled van kettő, hanem belőlem, így szeretlek.

Az éngenerációm még jól emlékszik az Irma, teédes c. filmre, a két főszerepben Shirley MacLaine-nel és Jack Lemmonnal. Atörténetben Nestor, a naiv-becsületes rendőr beleszeret Irmába, az utcalányba,és hogy a lány ne szoruljon más kliensre, éjszakai munkával keres némi pluszpénzt, amit álöltözetben, mint gazdag, angol vendég fizet ki Irmának. (Maga atörténet Párizsban játszódik.) Az ide iktatott bejátszásban Nestor első ízbenlátogatja meg Irmát – a titokzatos angol idegen képében.

Amúgya szituáció sok bonyodalom forrása, például egy ízben Irma féltékeny lesz egyrúzsfolt miatt, melyet Nestor arcán fedez fel, holott a puszit éppen ő adta –az „angolnak”.

Ésmost vegyük szemügyre ennek a szcénának az egyik legirtóztatóbb változatát.Wagner: Az istenek alkonya. Kellékek az ármányhoz: egy adag bájital és aködsisak, a Tarnhelm, melyet fölvéveaz ember tetszés szerinti alakot ölthet. A jelenet előzménye: Hagen vendégüllátja Siegfriedet, és bájitalt itat vele. A bájital hatására Siegfriedelfelejti hitvesét, Brünnhildét, és első látásra beleszeret Gutrunéba.Vérszövetséget köt Guntherrel, Gutrune fivérével. (Kettejük féltestvére Hagen.)Siegried tehát szerelmet vall Gutrunénak, és sajnálkozik Gunther szingliségén.Ámulva hallgatja Hagent, aki egy lángoktól övezett, megközelíthetetlensziklafennsíkról beszél, ahol egy csodás nő, Brünnhilde lakik. Siegfried elfelejthette a lányt, arra azonban emlékszik,hogy ő mindenféle lángtengeren át tud hatolni. Így már kész is a terv.Siegfried magára ölti a ködsisakot, és Gunther alakjában szerzi meg Brünnhildét– Gunther számára.

Brünnhildeúgy tudja, hogy a sziklafennsíkot senki emberfia nem közelítheti meg, csakSiegfried (ami így is van). Képzelhetni a lány döbbent iszonyát, amikor egyidegen érkezik, és a kezét kéri. Mi több, amaz erősebbnek bizonyul az egykoriwalkürnél, ami szintén csak Siegfriednek adatott meg.

Láthatjuk,az itt felsorakoztatott példák komoly ontológiai, jogi, de talán legfőképpfilozófiai kérdéseket vetnek föl. Megcsalás-e, ha mással vagyok, akiről pedigazt hiszem, a feleségem? Megcsalás-e, ha a félrelépés határozott szándékával afeleségem mellett kötök ki?

Emlékezés derűvel

2011-11-02T09:46:00.000+01:00

Halottak napja van ma. Számomra ez a nap arrajó, hogy meghallgassam valamelyik kedvelt rekviememet, esetleg részt vegyek azelőadásában. Egyébre nem, tekintve, hogy semmi szükségem az év egy bizonyoskiemelt napjára, hogy akkor valamit jobban, intenzívebben, mint a többi napon,lásd még „a szeretet ünnepe” és a nemzetközi nőnap. Ettől még bárki gondolhatjaúgy, hogy igenis, jó, ha van egy közmegegyezéssel megállapított nap, amitrászánunk a halottainkra való emlékezésre.

Akkor viszont az emlékezés tényleg emlékezéslegyen, ne pedig valami elkésett, tehát bepótolandó gyász. Emlékszem, KurtágMárta néni (nekem ő néni) mondta, hogy nem bírja elviselni, ha egy rekviemethumortalanul adnak elő. Rögtön is érteni véltem, de igazán csak később fogtamföl maradéktalanul, mit akar ezzel mondani. Annyival egészíteném ki, hogy túl(vagy még innen) az előadáson, maga a mű is felelős azért, hogy milyenhangulatot hordoz, illetve vált ki, illetve milyet nem. Ebből a szempontbólhozzám a legközelebb Lassus Requiemje, Schütz Musikalische Exequienjeés Brahms Német rekviemje áll. Mozart alkotását nagyon szeretem, de „csak” mintzenei építményt, a liturgikus-tartalmi vonzatai nélkül. Verdi művévelvalószínűleg a komoran maguk elé meredő gyászolók táborában sem tudnék mitkezdeni, számomra a Requiem opera ésthriller (kiválóan megkomponált) elegye, de nem halotti mise.

Persze, egyszer-egyszer miért is nealkalmazkodjam a bevett szokásokhoz? Hiszen halottam van már néhány, ez márcsak a koromból is következik. Ám akkor már hadd legyek annyira rendhagyóragozású, hogy az elvesztett szeretteimre való emlékezéshez egy-egy, az ún.könnyűzene világában született alkotást hívok segítségül. Mindkettő szerzőjeegy művészbaráttól búcsúzik.

Az első egy építésztől. (A YouTube-link alatt saját – meglehetősen szabad – fordításom.)

Rég volt, Frank Lloyd Wright.

Mért,hogy dalod máris elhallgatott

Hisz épp csakmegfogott

Dalod

Dalod.

Jól emlékszem, Frank Lloyd Wright.

Hajnaligegyütt sok-sok éjen át,

És hogy kacagtam rád,

Barát

Barát.

(CHORUS)

Építészek voltak,

Építészek lesznek,

S nem bántjákmár stílusod.

Árván állok,

És olyankor rádgondolok.

Rég volt, Frank Lloyd Wright.

Hajnaligegyütt sok-sok éjen át,

És hogy kacagtamrád,

Barát

Barát.

A másik egy színésztől búcsúzik.

Bonus track: talán egyetért velem az Olvasóabban, hogy a két szám meglehetősen hasonlít egymásra. Ennek kapcsán– harmadiknak – eszembe jutott egy afrikai gyászzene. Talán nem véletlenül.

A hiba mint tabu

2011-10-25T11:50:00.001+02:00

Ezen a téren elég sokat hadakoztam.Kórustagként karnagyokkal (rengeteget), zenei rendezőként előadókkal (olykor).Amiről szó van, az a szentként tisztelt sajtóhiba. Tapasztalatom szerint százalékosanalig fordul elő olyan elírás, amelyről konszenzus lenne, hogy az tényleg elírás. Kistúlzással, nem tud olyan nyilvánvaló hiba előfordulni, amely mellett az előadóművészne kardoskodna, hogy az nem hiba, hanem a zeneszerző zsenijének ragyogóbizonyítéka. (Nem butaságot írt, hanem megelőzte a korát, ugyebár.) Sokat ront a helyzeten, ha az elírás nem sajtóhiba, hanem már azeredeti kéziratban is így szerepel – mintha a zeneszerző nem emberből volna,aki ugyanúgy elbóbiskolhat egy-egy pillanatra, mint az emberiség azon halmaza,amelyik nem zeneszerzőkből áll.

Sorolhatnám a példákat, de most csak egyet. Schubert(hol hetedik, hol kilencedik, újabban nyolcadik) „Nagy” C-dúr szimfóniájátemlítem, annak is az első tételét, annak is a végét. Nem akarom gyötörni a nemzenész Olvasót, lényeg, hogy az egyik akkordban a hegedűk (az akkordhoz képest)idegen hangot játszanak, ezt a kottapéldában pirossal jelöltem meg.

(A hangzópélda 15. másodpercében szólal meg az idegen hang.)

Noha az európai zeneihagyományok, a bécsi klasszicizmus és Schubert műveinek, illetve kompozícióstechnikájának ismeretében nyilvánvaló,hogy azoknak a hangoknak nem ’e’-nek, hanem ’d’-nek kellene lenniük, aliglétezik felvétel, amelyen helyesen játsszák. Nem nagy ügy, ha egy, ahogySchumann mondja, „mennyei hosszúságú” szimfóniában ez az egyetlen hiba, de ittegy kontraproduktív szemlélettel van dolgunk, amit már jó volna meghaladni.

2011.november 21., hétfő, Bartók 19:35

AFrankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának hangversnye, vezényel: Paavo Järvi

Enyhe melankólia

2011-10-13T19:14:00.000+02:00

Hosszútanulmányt szerettem volna ide.

Csakhát ennek több feltétele is hiányzik.

Úgyhogyígy.

Ahelyzet az, hogy Paul Simon valahogy kimaradt a kamaszkoromból, pedig éppen azén kamaszkoromban már meglehetősen magasan volt. Nem akarom azt mondani, hogy acsúcson, mert a csúcs valami pontszerűt sugall, ő pedig meglehetős hosszansikeres, ráadásul ennek a jelzőnek minden negatív felhangja nélkül.

Végülis, bár valamelyest már ismertem,Paul Simont egy szerelemnek köszönhetem, úgy ’93-ból. Hogy a valamelyes lényegében mennyire felületest jelentett, az onnan iskiderül, hogy nem kapcsoltam, amikor még ’80-ban megnéztem az Annie Hallt, hogy abban a – meglehetősen gennyes – impresszáriót játszóSimon az a Simon. (Nem tudom egy azegyben belinkelni, állítólag kérésre letiltva.)

Visszaahhoz a bizonyos szerelemhez. Óriási élményt adott, egyrészt a Simon &Garfunkel éra újrafelfedezése, másrészt a későbbi Simon szűz fülekkel történtmegismerése. És anélkül, hogy utána néztem volna, mégis, miről szólnak az újabbkori dalszövegek, maguk a nóták, a hanglejtés, a tónus, a címek valahogyösszehoztak egy hangulatot, melyet a poszt címe jól jellemez.

PaulSimon ma 70 éves.

Szívesenmegölelném, csak hát ennek is több feltétele hiányzik.

Kettős születésnap – dupla poszt

2011-10-12T08:03:00.000+02:00

I. Nemvagyok egyedül a hülyeségben

Sokak, mint például a munkatársaim vagy aházasságommal szerzett rokonaim, azt szokták mondani, az én humoromhozszocializálódni kell. Belátom, hogy vonzódásom a fanyarhoz, a groteszkhez, azabszurdhoz némileg külön utat jelöl ki számomra, ha éppen arról van szó. Akülön út eltér mind a társadalom nagy többsége által értett (és elfogadott,azaz szalonképesnek nyilvánított), mind az anyagcsere és a szaporodás témájátmeglovagoló (el nem fogadott, de szintén megértett [naná!]) humorfajtától. Ez aválasztás ezen a területen némileg magányossá tett.

Mígnem.

Nem tudom pontosan megmondani, mióta, de talánmár egy-két éve is megvan, hogy rátaláltam a Napirajzra, Merényi Dániel blogjára. A blog posztjai néhány rajzbólálló short comicsokból állnak (à la Garfield), melyek abennünket körülvevő társadalomról (a helyről, ahol élünk, ugyebár) adnak keserűgúnnyal megírt (-rajzolt), mégis vicces látleletet. A látlelet akkor is rólunkszól, ha a történés számunkra idegen környezetbe van helyezve. Hogy jobbanértsük, itt egy példa (az egyik kedvencem). Az eltúlzott, gyakran szürreáliselemek (pl. Van Batterij professzor laposelemre épült teste) és a nagyon isrealistán megrajzoltak (pl. az autószerelők hajviselete) egyaránt remekülszolgálják a láttató ábrázolást.

Hadd mutassak rá, a Napirajz szereplői nem azerőszakmentes kommunikációt gyakorolják, amikor egymáshoz szólnak. Ettől lehetviszolyogni (pukkad a polgár), lehet röhögni rajta (a legszebb öröm) és lehettanulni belőle (mi is így kommunikálunk, de ezen van mód változtatni). Havalaki rendszeres Napirajz-fogyasztó,egy idő után viszontlátja a figurákat az utcán, járművön, boltban, hivatalban.

(Off topic: zenészként külön felhívom afigyelmet az egyes hangutánzó fonémasorokra. Briliánsak.)

Hogy mindez hogy jön ebbe a blogba?

Nos, úgy, hogy a Napirajz lényegében ugyanazt a világot nagyjából ugyanazokkal azeszközökkel mutatja be, mely világ PartiNagy Lajos műveiben bemutattatik. Amiket én olvastam (A hullámzó Balaton, Atest angyala, Hősöm tere, Nemnovella [Macskakő-cédulák], Az étkezésártalmasságáról [jó, ezt még csak most kezdtem]), mind-mind lerajzolható lenne Napirajz-stílusban (kivétel talán aNemnovella), illetve bármelyik Napirajz-posztkibontható lenne egy Parti Nagy-novellává. Sőt, a nyelvi lelemények (mintKihaénnem tér, multimédea, illetve gleccsertatár, szopjálhanyatt! stb.) is komolyrokonságot mutatnak. Lehet persze, hogy ezt a megállapítást nem tartaná helytállónak1) Merényi Dániel, 2) Parti Nagy Lajos, 3) bárki más. Ez esetben ígyfogalmazok: mindkét oeuvre megérthetőa másikból, ez talán helytálló, nem? Na, ugye.

Jelen bejegyzés apropója, hogy, noha MerényiDániel (alias Grafitember, akit egyébként nem ismerek) hangsúlyosabban szerepelitt, mint Parti Nagy (akivel már majdnem megismerkedtem), ám ez utóbbinak vanma születésnapja. Minden jót kívánok neki!

(Számmisztika-rajongóknak: Parti Nagy ’53-banszületett, idén 58 éves, én ’58-ban születtem, és 53 leszek. Elképesztő, nem?Ha nem így van, el sem hiszem.)

II. A versmeg nem írásának joga

Birtalan Balázsnak is ma van a születésnapja.Balázst viszont személyesen és évek óta ismerem. Kapcsolatunkban viszonylagmellékes szerepet játszik az ő költő mivolta, de persze, szeretem a verseit, ésegyszer – itt nem részletezett apropóból – kapott is tőlem egy szonettet. Egyfajtaáttörést a tavalyi születésnapom hozott (mely nem esik messze az övétől [és aformális logika szerint Parti Nagyétól]), amikor is egy igazi költeményt kaptamtőle, mely – lévén születésnapi vers – kézenfekvő módon JózsefAttila-parafrázis.

Szintén kézenfekvőnek látszott, hogy versselválaszolok. Én majd az Altatóparafrázisát készítem el. A refrén így fog szólni:

Hát, Isten éltessen, Balázs!

Sőt, még szerepelt volna benne – mint közösenkedvelt poén – az ún. automatikus tárgyrag is:

A bátorságot, mint üveg-

gyapot, megkapod…

Satöbbi.

Minderre volt egy évem. Ám csak nem jött összea költemény. Én, kísérleti céllal, elkészítettem ugyan egy gyerekversgyűjteményt,de az egyszer volt. Nem mindenki költő, aki verset ír. Azt gondolom, író válhataz emberből, költőnek születni kell. Balázs költő, én nem. És ahogy kezdettletelni az év, mind nyomasztóbbá vált, hogy nem tudok elkészülni a verssel.

Míg – legalábbis ezen a téren – meg nemvilágosodtam. Há’, könyörgök, hol van az előírva, hogy barátunknak ugyanaztkell adnunk ajándékba, amit kaptunk tőle? Csak mert az ünnepnek ugyanaz alényege? Ugyan már.

Így történt-történik, hogy Balázs, ha versetnem is, de saját készítésű ajándékot kap, egy üveg bodzaszörpöt. Istenéltessen, Balázs!

És hát, úgy érzem méltónak (főleg jelenbloghoz), hogy azt a versetideidézzem, amit tavaly kaptam Balázstól. (Az N. Z. T. a Nagy Zöld Teknősbékánakmint a Kozmosz és Isten teremtőjének rövidítése, saját kreálmányom.) Íme, a vers:

Születésnapra.

Jó lesz?

Ötvenkét éves te lettél:

egy decens úrnak felettébb

dekor

ekor.

Eddigi tempóm alapján

nyilván meglep e parafrá-

zisom.

Finom?

Ötvenkét év az nem kevés,

de tiszta sor, hogy cselvetés

vanitt.

Gyanít*?

Őszbe forduló fejzeted

csak részben jelzi helyzeted,

sezér’

nemér!

Íme hát gyanúm, a masszív:

ennyi évesen kamaszszív –

nu,ez

rulez!

Ily ifjú lélek! Szédület!

Nos, hadd cibálom vén füled

megté-

petté,

s hogy versem nehogy szétessen:

hát az N. Z. T. éltessen

soká!

No,pá!

* -od

Földeskedem

2011-09-22T08:44:00.000+02:00

Önreklám: zenei ismeretterjesztő sorozat indulZsámbékon. Balázs Csilla, a helyi művházigazgatója volt szíves felkérni, én pedig örömmel teszek eleget a felkérésnek.Terveink szerint a sorozat tíz alkalomból áll, alkalom pedig minden hónap utolsócsütörtökén lészen. A helyszín a zsámbéki Városi Könyvtár (Magyar u. 5.), kezdés 18 órakor.Bővebbet itt. (A bejegyzés címének magyarázata itt.)

A későbbiekben esetleges átfedések az előadások és jelen blog anyagaközött nem a véletlen művei.

Megkésett és rendhagyó

2011-09-12T15:12:00.000+02:00

Jancsikám, Isten éltessen! (SMS K. J. mobiljára)

Na, szóval. Augusztusban Kovács Jancsihatvanéves lett.

Általában ő a szakmán belül a Kovács Jancsi.Nincs kedveskedő ragadványneve, mint Gidának (emlékszik még valaki?), Juminak(emlékszik még valaki?), Turpinak, nincs minősítő ragadványneve, mint Műanyagpörköltnekvagy Ígér hercegnek volt, nem vezetéknéven ismerik, mint „a” Ferencsiket, nemhivatalos néven emlegetik, mint Fischer Ádámot, ő a „Kovácsjancsi”.

Hadd jegyezzem meg, hogy nekem akkor is Jancsivolna, ha a fenti bekezdés állításai hamisak volnának. Merthogy már a szüleinkis jóban voltak. Az öreg Kovácsot még apám ismerte, azt hiszem, a PedagógiaiFőiskoláról. Bandi bácsiról külön posztot lehene írni, a Rákóczi Gimnáziumlegendás magyartanára volt. Terveztük, hogy érettségire majd fölkészít magyarból,de abban az évben, ’77-ben meghalt.

Jancsi mamája, Ella néni óvónő volt. Egyszerű,kedves teremtés, akit anyám előszeretettel nevez butának, holott Ella néni nembuta, csak végtelenül naiv, tiszta lelkű. Ő például mindenkor kerülte a durvabeszédet, kivéve egy alkalmat – ahogy elmesélte –, amikor a piacon egy munkáskülsejű munkás ismételten megtaszította a zöldségesládájával, és akkor Ellanénit elfutotta a méreg, és ledobva magáról a több ezer éves európai kultúrát,ráförmedt a munkás külsejűre, hogy „maga hólyag!”.

Ahogy mondom, a családok összejártak. Azesetek többségében mi voltunk náluk, jóval ritkábban ők nálunk. (Bandi bácsiláncdohányos volt, talán ezért.) Kovácsékhoz a baráti beszélgetésen kívül azértis jártunk (illetve egy idő után már csak engem küldtek), mert Bandi bácsiviszonylag olcsón tudott libamájat szerezni.

A beszélgetések olyanok voltak, mint a legtöbbbeszélgetés értelmiségi és nem különösebben jól kereső családok között ahatvanas-hetvenes években. Szakmai témák, anekdoták, hétköznapi történetek,viccek és óvatos politizálás. Időnként Jancsi játszott valamit (merthogy akarmesterképző előtt a zongoraszakot is elvégezte.) (Egyébként Bandi bácsi istanult hangszert, de csak egyetlen esetre emlékszem, amikor előkapta acsellóját.)

Később aztán rákaptam szólóban Jancsira, talánamiatt is, hogy korban ő állt hozzám a legközelebb. Mentalitásban nem: amennyirerühelltem én gyakorolni, annyira megszállottan gyakorolt ő. Számára nem voltfélvállról vehető feladat.

Akkoriban engem az ún. komolyzene alig (vagy sem)érdekelt (akkoriban a kémiába voltam belebolondulva), de Jancsivalgyakorlatilag mindenről lehetett beszélgetni. Persze, a hazai terep nekimégiscsak a muzsika volt, így fordulhatott elő olyan (erre az egy esetreemlékszem), hogy én az elemek Mengyelejev-féle periódusos rendszeréről meséltemneki (amit nagy türelemmel végighallgatott), ő meg A három narancs szerelmesétzongorázta-énekelte-vinnyogta-kukorékolta el nekem (amit meg én hallgattam megnagy élvezettel). Később aztán már nagy százalékban a zene volt köztünk abeszédtéma. Én – úgy 12-13 évesen – rákattantam az ún. komolyzenére, ésKovácsék elképesztően bő kölcsönhanglemez-forrásnak bizonyultak.

A Jancsira való rákattanás csak módjával ment,mert szinte sosem ért rá. Amire tehát úgy emlékszem vissza, hogy mekkorákatbeszélgettünk a házuk közös kertjében, vagy micsoda séta volt az Kelenföldön,vagy meglátogattuk kollégáját-barátját, Lendvai Györgyöt, és hogy az milyen jóvolt – ez mind egy-egy eset, ami aztán nem ismétlődött meg. De éppen ezértélesebbek az emlékeim.

A ház (a Stollár Béla utcában) közös kertjébenegy padon ücsörögtünk, amikor jött egy anyamacska a kölykeivel. Én egy hosszúfűszálat húzkodtam a kölykök előtt, akik annak rendje és módja szerint rá isizgultak a játszási vadászzsákmányra. Az anya unottan figyelte a hülyéskedést.Jancsi megjegyezte, hogy az anya úgy néz, mint egy szülő, akinek tetszik, hogya gyereke Verne Gyulát olvas, de ő maga már nem venné kézbe.

Kelenföldön a Mesterdalnokokról volt szó (többek között). Ugye, jól tudom,kérdeztem, hogy a második felvonás végén… igen, mondta Jancsi, ott van egy nagybunyó. (Ezeket a mondatokat az ő hangján, az ő szájberendezésével kell elképzelni.)

Lendvai Gyurinál sosem volt bezárva a bejáratiajtó, és egy rakás gyereke volt. Amikor Jancsival meglátogattuk, nagyot tudtamvillantani, mert akkoriban robbant be a zenei köztudatba (itthon legalábbis) azúj találmány, a szintetizátor (Emerson, Lake & Palmer; Rick Wakeman), és én többet tudtam róla, mint mondjuk, Jancsi. És ez minden hangot tud, mondtamlelkesen. Fingani tud?, kérdezte Lendvai, én meg vihogtam. (Egyébként nemsokkal ez után egy gyönyörű Fideliótláttam az Operában [Erkelben?] Lendvai Gyuri vezényletével.) Amúgy az a kör, mármintJancsi és zenésztársai, de a papa, Bandi bácsi is, gyermeki örömét lelte amalackodásban. A legtöbb obszcén rigmust Bandi bácsitól tudom.

Jancsiban amúgy is volt (és van) valami nagyongyermeki, ami egyfajta régimódisággal párosul. Amikor a kórussal próbált,mondta, hogy hallottam már, micsodatigrisek ülnek a tenor szólamban. De ha például az A vagy F próbajelhezkellett lapoznunk, akkor Aladárt és Flóriánt mondott, sosem valami gyakoribbat,mint Andrást vagy Ferencet (a hölgyektől elnézést). Egyébként ez is amolyan egyetlen alkalomvolt, hogy kórustagként szerepelhettem Jancsival (Haydn: Nelson-mise). A másik ilyen egyetlen az volt, amikor aHungarotonnál montírozhattam egy lemeze felvételét (Mendelssohn: Szentivánéji álom és Schubert Rosamunde kísérőzene-részletek.)

Ezek, persze, csak morzsák, szilánkok. De akoncertélményeimről nemigen tudok beszélni, mert egyrészt az se sok volt,másrészt mit mondjak róluk? Jók voltak, olykor lélegzetelállítóan jók. Úgy egyéve előkerültek régi magnószalagjaim. Ezek általában nem fontosak, a rádióbólfölvett zenéket tartalmazzák. Volt viszont egy, amire a Zeneakadémián egy kölcsönzött UHERriportermagnóval készítettem egy kalózfelvételt. A nem tudom, melyik zenekar(talán az ÁHZ, ma Nemzeti Filharmonikusok) játszott. A teljes műsorra nememlékszem, de volt Debussy: Jeux ésSchumann III. (Rajnai) szimfóniája (ez utóbbit vettem föl), Jancsi vezényelt.Na, ezt a tekercset azóta sem találom.

Kihagyott lehetőség

2011-09-03T20:04:00.000+02:00

Minek is tagadjam, büszke voltam rá, hogy fölfigyeltem a Drinkwater–Vyzzivoo (utóbbi eredetiben Boileau) kapcsolatra, Erich Kästner Emberke meg a kislány című könyvében. (Ha nem volt kedved a linkre kattintani: ez két, különböző oldalon álló szereplő a regényben, és furcsa, hogy miért jelenti ugyanazt a nevük.)

Bejegyzésnyitó büszkeségem nemrég alább hagyott.

Ehhez tudni kell, hogy Wagner Tannhäuser című operájának két, véletlenül szintén antipodikus szereplője Wolfram von Eschenbach és a címszereplő. Wolfram az éteri szerelmet vallja és dicséri, az átszellemült, lovagi szerelmet, melyet nem szennyez a testiség. Tannhäuser szerint az, aki nem ismerte meg a szexuális örömöt, nem tudja, mi a szerelem. Ő maga hosszabb időt töltött Vénusz, ennek a közelebbről meg nem határozott státusú és rangú (netán az antik istennő?) személyiségnek barlangjában.

Az opera harmadik (vagy inkább első) központi szereplője Erzsébet, aki életét adja Tannhäuser megváltásáért. Wolfram reménytelenül szerelmes Erzsébetbe, és amikor látja, hogy Erzsébet „az égi útra lép”, fájdalmát oly módon szublimálja, hogy dalt énekel az Esthajnalcsillaghoz.

Erre ugyanúgy föl kellett volna figyelnem. Koltai Tamást idézem:

[…] és az Esthajnalcsillag-dal az ő saját dionüszoszi énjének Vénusz-himnusza, a megjelenő Vénuszhoz énekli (eddig senkinek sem tűnt fel ez a csillagászati evidencia?) […] (A teljes cikk itt olvasható.)

Hát, igen. Időnként rejtett, tán nem is létező összefüggésekre jövünk rá (így keletkeznek a babonák például), máskor meg ordítóan nyilvánvaló dolgok mellett csak úgy elmegyünk.

Akarsz róla beszélni?

2011-08-30T19:08:00.000+02:00

A napokban elképzeltem a következő szituációt. Jelen blog olvasóitól valamilyen formában üzenetet kapok, mely körülbelül így szól:

– Mondd, kedves Jgy, ugye, nem akarod nekünk beadni, hogy te tényleg mindent fogyasztasz? Csak van terület, ami idegen tőled, nem?

Mire én töredelmesen bevallom, hogy van. Sokszor elsütött patron, hogy Földes zenei mindenevővé nevelt, de azért vannak árnyalatok. Ott van például az olasz romantika (ami jelen esetben főként az operát jelenti), ennek francia párja és a verizmus. Hogy szélsőséges példákat is hozzak: Bellinit, Halévyt, Leoncavallót, Mascagnit elég volt egyszer hallanom, hogy elég legyen egyszer hallanom. (Ugye, világos?) Sokáig nem szerettem Verdit (és a Requiem operai hangulatával a mai napig nem tudok megbékülni), és sokáig nem szerettem Puccinit. Aztán úgy alakult, hogy Verdit megkedveltem, bár ez inkább elismerés, mintsem rajongás, Puccinit viszont nagyon megszerettem.

Ha a fenti körítést elhagyjuk, megmarad a játék: miről és mit írnék, amiről elsőre nem jutna eszembe írni?

Az iménti felsorolásból kiderül, hogy Bellinivel, Halévyvel, Leoncavallóval, Mascagnival nem tudok mit kezdeni. Puccinit viszont már szeretem, ő tehát ezért esik ki. Marad Verdi. Az operáiról nem írnék, mert csak keveset ismerek közülük (de pl. a Falstaffot nagyon szeretem), és nyilván egy Verdi-rajongó jobban és többet tudna mesélni. Hanem találtam egy remekművet, ami – úgy gondolom – némi védelemre szorul, még ha ez esetleg műemlékvédelem is.

Ez pedig az e-moll vonósnégyes. Az 1873-ban (kb. a Don Carlos és az Aida szomszédságában) készült művet két vád szokta érni. 1) Hogy ez is nagyon operás, igazából vonósnégyesre hangszerelt áriák sorozata. 2) Nem jelentős darab, legfeljebb mint adat gazdagítja az életművet.

A mű igényesebb, tehát odafigyelő meghallgatása után (sőt, során) ezek a vádak szertefoszlanak. Az természetes, hogy Verdi a vonósnégyesben is vállalja azt a dallami, ritmikai és harmóniavilágot, amit az operáiban, ettől azonban még a tételek nem lesznek „áriásak”. (Ha valaki megkérdezi, hogy hát akkor mitől lesz áriaszerű egy zenei anyag, arra azt mondom, nem a dallam- és ritmusvilágtól, hanem a dallam- és ritmusvilágon belüli egyes fordulatoktól, illetve a monódiára való törekvéstől. Rossini vonószenekari szonátái remek példák erre. [Monódián itt és most azt értem, hogy egyetlen fontos szólam van, minden más színezék és kíséret.]) Ha pedig a kottát is megnézzük (már amennyiben a hallgatás nem bizonyulna elégségesnek), meggyőződhetünk róla, hogy egyáltalán nem vonósnégyesre felrakott valami másról (mondjuk, operáról) van szó, hanem az egész textúra nagyon is vonósnégyes-szerű. A zenei anyag – noha végig nagyon dallamos – nem a bel canto hagyományt, hanem a vonósnégyes Haydn, Mozart és Beethoven által kijelölt útját követi. A muzsika dramaturgiája is a hangszeres műfajok dramaturgiájának felel meg, nem pedig a zenés színpadénak (mondjuk, nehéz is lenne).
Hogy az életműben elfoglalt pozícióval mi a helyzet, az eléggé szubjektív. Magam azt gondolom, jóval fontosabb, mint, mondjuk, Puccini Crisantemi című darabja, persze, a saját életművön belül.

Alaposabb vizsgálódásra a kvartett II., Andantino tempójelzésű tételét választottam ki. Elnagyolt formaelemzés a-b-a szerkezetet mutat ki. Részletesebben: az ‛a’ rész van a leginkább kitéve a „leáriázásnak”, holott nem ária, hanem kecses, kissé archaikus, csöppet álomszerű tánc, melynek hangulatát az első hegedű szólama fölé írt Con eleganza is megerősíti.

Az ezt követő ‛b’ rész – bár kiírt tempóváltást nem találunk – mozgalmasabb, sőt, izgatottabb, hiszen apróbb ritmusértékekkel és staccato hangokkal operál. Aztán visszatér az ‛a’ rész, de a vége felé a kíséretben a b rész anyaga is ott lüktet. A kóda (záradék) rejtélyes módon fokozza az álomszerűség érzetét, és a tétel elhalkulva és lelassulva ér véget.

Valamit valamiért

2011-08-24T15:03:00.000+02:00

Már megint találtam valamit, és már megint Katalin_Anna blogjában (konkrétan itt), ami (tovább)gondolkodásra késztetett. Teljes egészében idézem, egyrészt, mert nem hosszú, másrészt, mert ragyogó példája az etűd jellegű bejegyzésnek, ami fölött egy irodalommal is foglalkozó blogban kár volna elsiklani.

A hegedű lélektana

Tegnap egy kedves, vajdasági hegedűkészítő előadásán jártam, aki elmondta és bemutatta, hogyan készíti a hegedűit. A hegedű testében, a láb alatt (a láb az a lapocska, amelyen a húrok nyugszanak) található egy tiplire emlékeztető faragott pálcika, amely a húrok rezgését a hátlapba vezeti. Nélküle szinte megnémulna a hangszer. Ezt léleknek nevezik.

A lélek nincs rögzítve, és egy speciális, fogorvosinak tűnő eszközzel az f-lyukon benyúlva tologatni lehet. A helyzete nagyban befolyásolja a hegedű hangját.

A hegedűkészítő elmondta, hogy a zenészek szent grálja a lélek tökéletes pozíciója, ezért gyakran megszállottan tologatják az eszményi hangzás eléréséért. A lélek a megszállott tologatás folytán kerülhet olyan pozícióba, amelytől a testre mért akár legkisebb erőhatásra is a test kettéreped. Ezt lélektörésnek nevezik.

A hegedűkészítő tapasztalata az, hogy az esetek felében lélektörés miatt megy így tönkre hegedű.

Én hangszerésztanuló koromban a fa- és rézfúvósokra szakosodtam, így hozzászólni csak olyan mértékben tudok/akarok, amennyire azt vonós-pengetős elméleti ismereteim (emlékei) lehetővé teszik.

Szóval, amennyire tudom, a léleknek statikai funkciója is van. A hegedűcsalád tagjaira jellemző a viszonylag nagy húrnyomás, ami a lábon keresztül a tetőt terheli, mely (mármint a tető) a lélek hiányában könnyen be is szakadhatna (mint ahogy a lélektörés során meg is történik vele). És mivel a lélek, ha ragasztva nincs is, de be van feszítve a tető és a hátlap közé, közvetíti (és valamelyest színezi) a hangot, de éppen a befeszítés miatt alaposan csillapítja is a rezgéseket. A szép hegedűhangért tehát a hang gyors lecsengésével fizetünk. A megpendített hegedűhúr azt mondja: blom.

A gitár, lant stb. testében nincs lélek, miért is a megpendített gitárhúr így szól: pööüünnnnnnnn.

Témák egy variációra

2011-08-23T19:36:00.000+02:00

Ami most következik, az eléggé magától értetődő, de talán nem fölösleges beszélni róla.

Valamikor, talán 1977 telén egy SZOT-üdülőben megismerkedtem Kovács Györggyel (1904–1985), aki végzettségére nézve zeneszerző, foglalkozására nézve kottamásoló, kapcsolatunkra nézve pedig egy tündéri bácsi volt. Állítólag távoli rokonságban állt Alma Mahlerrel, és ténylegesen közeli rokonságban állt Kovács Kristóffal (nähmlich az apja volt).

A barátság Gyuri bácsival megmaradt, és elég sokszor elzarándokoltam hozzá a Volkmann (!) utcába. Rengeteg dolgot tanultam tőle, irodalmit legalább annyit, mint zeneit. Egyszer a motívumról mint olyanról beszélt. Mi ez, kérdezte, és rácsapott az asztalán fekvő könyvre: ta-da-da-dámm. Beethoven Ötödikje, mondtam. Ugye, hogy felismerted, mondta, pedig nem tenyérre és könyvborítóra írták.

Vagy: a világ legjobb fúgáját nem Bach írta. (Hadd dicsekedjem, rögtön kitaláltam, hogy a Kyrie-fúgára gondol Mozart Requiemjéből.) Mondjuk, a kijelentés sommás mivolta zavart, de a tartalmával a mai napig egyetértek.

Vagy (és itt érünk el jelen bejegyzés lényegéhez): írj variációsorozatot, és megmondom, milyen szerző vagy. (Itt viszont a megfogalmazás a sajátom, ő körülbelül azt mondta, hogy egy zeneszerző a variációs műfajban tudja a legjobban megmutatni, mit tud.)

Ezt sikerült továbbgondolnom, és arra jutottam, hogy egy zeneszerző tehetségéről nemcsak az árulkodik, hogy milyen változatokat talál ki az adott témára, hanem az is, milyen lesz a mű dramaturgiája. Azaz, nagyon nem mindegy a változatok sorrendje.

Természetesen fülön lehet fogni a szembeötlő szervezési elveket is. Ilyen elv például, hogy Bach Goldberg-változataiban minden harmadik variáció kánon, vagy hogy Mozart nagyon szereti az utolsó előtti helyre rakni a leglassúbb változatot, és aztán az utolsó más ütemnemben lesz, mint a teljes előzmény.

De nem ilyesmire gondolok, még csak arra sem, hogy a feszültséget folyamatosan növelni kell (mert miért is kéne), hanem hogy a műben nagyon nem mindegy, milyen karakterű változatok állnak egymás után, illetve kettesével, hármasával stb. Ebből következik, hogy a jó szerző művében a változatok nem fölcserélhetők.

Mondom, ez evidencia, de mégiscsak jólesik ebből az aspektusból is szeretni a zenét.

Brahms: Változatok egy Haydn-témára. Amennyire tudom, a téma sem Haydntól való, hanem ez az úgynevezett Szt. Antal-korál, amelyet a szerző a B-dúr fúvósötösben fölhasznált. Brahms pedig tovább használta. Ő egyébként minden műfajban és -formában remeket alkotott, de – talán nem tévedek – a legjobban a variációs formában érezte magát.

A Haydn-variációk a következőképpen épülnek fel: megszólal a téma, azt követi nyolc változat, majd a Finálé, mely variációsorozat a variációsorozatban. Elég amatőr dolog, de vállalom: nekem bizony vannak kedvenc változataim, elsők az egyenlők között. A VI. és a VII. változat esetében fokozottan érzem azt a – szavakba nem is igen önthető – visszaigazolást, hogy igen, ezeknek ez az egyetlen érvényes sorrendjük.

És egy kicsit talán azért is a kedvenceim, mert valahogy beléjük tudom hallani a személyiségvonásaimat, hogy igen, ilyen vagyok én.

Kortárs középkori költő

2011-08-17T11:57:00.001+02:00

Noha szeretek játszani azzal, hogy fordítok, alapjában véve nem vagyok versrajongó. Szeretem a verseket, de nem rakom őket mindennapi szellemi-lelki kenyerem tésztájába. Most mégis verseket ajánlok az Olvasó figyelmébe, költeményeket, melyek valamiért eltaláltak bennem valamilyen húrt, mely a fizika törvényeire rácáfolva azóta is csillapítatlanul rezeg. Kettőt ide is idéznék.

Szerelemből a szerelembe
akárcsak jobb hazát keresve
akárcsak kenyeret keresve
szerelemből a szerelembe

Megy az ember lefelé lassan
mintha egy liliom-lugasban
árván és fogat csikorgatva
egyedülből a magányosba

És:

Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szivem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

Ezeket a verseket Margaréta írta, aki úgy bukkant föl, hogy egy alkalommal hozzászólt jelen blog egy bejegyzéséhez. Róla magáról semmit sem tudok, a teljes nevét sem, a korát sem (bár gyanítom, hogy meglehetős fiatal), hogy hogy néz ki, hogy mivel foglalkozik; gyakorlatilag semmit az égvilágon. Kicsit olyan, mint egy ókori vagy középkori költő vagy zenész, akiről életrajzi adatok alig állnak a rendelkezésünkre, és közünk hozzá csak a művein keresztül van. Ezt a közünket szeretném most itt megosztani.

Update

Ennek a bejegyzésnek az első két mondata implikálja a lírai irodalomban való jártasságom-műveltségem csekély mértékét.
Quod erat demonstrandum: időközben kiderült, hogy Margaréta – akiről azóta sem tudtam meg semmi személyeset – nem szerzője a verseknek (melyek nem is teljes versek), ő csak összegyűjtötte azokat. Szolgáljon mentségemül, hogy Margarétának van még egy blogja, amelyben teljes versek olvashatók, a szerző megnevezésével. Az idézett, de meg nem nevezett költőktől elnézést kérek. Nota bene, ha valamennyi ideig is azt hittem, hogy a költemények Margarétáéi, akkor ez bennem valamennyire így is fog maradni, ezt már nem lehet elvenni tőlem.

A Berlioz-hozzárendelés

2011-08-03T13:00:00.004+02:00

Arról, hogy „mindenki a magáét fújja”, itt már elmélkedtem, és magát a témát ragozni fölösleges, kivált, hogy a fenti megnyilvánulással dugig van a nyugati zenetörténet. Legföljebb azt a magától értetődő megállapítást tehetjük még, hogy a „többféle mondanivaló egyidőben” jelensége jószerivel csak a zenében tud a legkevésbé zavaró, mi több, élvezhető lenni.

Ebben a bejegyzésben két izgalmas relációra szeretném fölhívni a figyelmet. Mindkettőben Hector Berlioz a kulcsfigura.

Az első reláció azzal szembesít bennünket, hogy valamely zene – nem lévén képi vagy fogalmi – simán szólhat „valamiről” és a „valami” ellenkezőjéről. Esetünkben azt látjuk, hogy azonos szerkesztési eljárások homlokegyenest ellenkező mondanivalók szolgálatában is állhatnak.

Az első példánk 1610-ből való, Claudio Monteverdi Vespro della Beata Vergine című monumentális alkotásának egyik tétele, a Sonata sopra Sancta Maria, ora pro nobis. Monteverdiből hiányzik az az aggály, amellyel elődei – de aztán utódai is – összeraktak egy tételt. Ő sokkal színesebben építkezik, egymástól igencsak eltérő karakterű anyagokat helyez egymás mellé. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szertelen vagy rendezetlen, mert ez messze nem igaz, hanem azt, hogy más, szabadabb logikát követ az, ahogy egy tételt fölépít. A hirtelen snittek – talán nem erőltetett a megállapítás – éppen Berliozt előlegezik.

Szóval, ott a hangszeres zenei anyag, melynek hullámzása fölött, mint egy világítótorony hangokra lefordított fényjelei, időről időre megszólal a Sancta Maria… témája, mégpedig egy szólamban, a gregorián eredetire hivatkozva.

(Ide videóbejátszást illesztek, mert historikus előadás lévén, láthajuk, milyen hangszereket használtak Monteverdi korában.)

Mármost ez a tétel szellemi értelemben egységes egész volt, minden hangja a hitvallást, az áhítatot szolgálta.

Berlioz: Faust elkárhozása. A következő jelenetben Faust és Mefisztó alászállásának vagyunk tanúi. Fekete paripákon száguldanak szédítő iramban a pokol felé. A Sancta Mariát (és a Sancta Magdalenát, Margaritát) itt éppenséggel az ellendrukkerek éneklik, de zeneileg ugyanaz történik: kimérten szól a kiemelt dallam a kiemelt szöveggel, körülötte (és nem mögötte meg alatta!) ott szikrázik, villódzik a rendkívül sokszínű anyag. A szerkezetet tekintve nem különbözik a Vespróban hallottól.

* * *

A másik példám egyik pillére szintén a Faust elkárhozása egy részlete. Az első rész utolsó jelenetében katonák énekelnek. Teljesen váratlan módon katonadalt. Utánuk jönnek a diákok, ők is eléneklik a nótájukat. Aztán még egyszer, együtt. A hatás elementáris.

Miután többször leszögeztük, hogy az egymásra fektetett hangzó rétegekre épülő zenei példáknak se szerik, se számuk, nem tűnik megalapozottnak éppen ezt a Berlioz-részletet kikiáltani Charles Ives IV. szimfóniája közvetlen szellemi előzményének. Annál is kevésbé, hiszen Ives rendelkezett sajátélménnyel is az ügyben, ld. a hivatkozott bejegyzést. Mégis, valami rejtélyes oknál fogva – talán a zenék zamata – egészen szoros rokonságot érzek a két zene között.

A Kästner-rejtély

2011-07-31T19:53:00.000+02:00

Aki olvasta az Emil és a detektíveket vagy Az eltűnt miniatűrt, de valamivel szabadabban értelmezve A két Lotti is ide sorolható, az joggal vélelmezheti, hogy Erich Kästner nem szereti lezáratlanul hagyni a – mondjuk így – kétes ügyeket. Ehhez képest Señor Lopez egész jól megússza. Azok számára, akik nem olvasták az Emberke és az Emberke meg a kislány című könyveket: Señor Lopez, a világ leggazdagabb embere szemet vet az öt centi magas Zónakövi Matyira, hogy tágan értelmezett állatkertjét újabb példánnyal gazdagítsa. Matyi még idejében megszökik, sőt, a két emberrablót, Bernátot és Kopasz Ottót is sikerül elfogni. A nyomozást Szimath főfelügyelő vezeti. Señor Lopeznek nem hiányzik, hogy a két jómadár valljon róla. Miután pénz nem számít, utasítást ad az utóbb „Csipkerózsika-hadművelet” néven elhíresült akcióra. Egy akciócsoport érkezik Berlinbe, meglepik a vizsgálati fogházat, altatógázzal az egész személyzetet (inkluzíve őrkutyák) kivonják a forgalomból, és elszállítják – a szintén alvó – Bernátot és Kopasz Ottót. Utóbbiak már csak a repülőgépen ébrednek föl.

Itt van valami, amire fölfigyeltem. Körülbelül az akcióval egyidőben érkezik meg Mr. Drinkwater, az amerikai filmcézár, hogy levajazza az üzletet: filmet akar készíteni az Emberkéről. A neve beszélő név, hiszen Matyi még meg is jegyzi, hogy miért iszik viszkit valaki, akit Drinkwaternek hívnak.

A kommandóakció vezetője egy bizonyos Monsieur Boileau. A névről valószínűleg többen asszociálnak Toulouse-Lautrec festményére, mint Kästner figurájára.

Ez a név is beszélő név, nem létező francia ismereteim alapján olyasmit jelenthet, hogy vízissza. Bor Ambrus fordításában a Vyzzivoo nevet használja.

Mármost: mi vezette Kästnert, hogy – legalábbis az illusztráció szerint – két külön figurának azonos jelentésű nevet adjon? Tippjeim:

1) Az illusztráció dacára egy ember a kettő, más szóval Mr. Drinkwater kettős életet él. És talán egy harmadik kötetben le is lepleződött volna, elvégre Señor Lopez még szabadlábon van, és ahogy feljebb mondtam, Kästner nem szereti a negatív töltetű csatornákat lezáratlanul hagyni. Csak aztán nem írta meg, mert úgy érezte, az Emberke története kifáradna egy harmadik kötetben. Ennek a tippnek ellene mond, hogy Drinkwater úr minden erejét latba vetve segít Szimath főfelügyelőnek, hogy az természetfilm készítése ürügyén bejusson Señor Lopez dél-amerikai erődítményébe. Így valószínűbb a következő pont.

2) Kästner tudatalattijában rokonság támadhatott a Señor Lopez jobb kezének számító Möszjő Vyzzivoo és az amerikai filmcézár között. Mindkettőnek hatalmas pénz áll a rendelkezésére, így lehetőségeik szinte korlátlanok.

3) Teljesen véletlen az összecsengés.

A magam részéről a második pontot tartom a legvalószínűbbnek.

A műélvezet szempontjából persze, nem nagy horderejű a rejtély, de talán nem is teljesen érdektelen.

A Chopin-terápia

2011-06-30T06:20:00.000+02:00

A cím talán megtévesztő. Nem zeneterápiáról lesz szó, hogy mondjuk, a hiperaktív egyént ilyen zenével csitítjuk, a depresszióst olyannal rázzuk fel. A terápia (voltaképpen idézőjelbe is kéne tennem) egy bizonyos zeneszerző, jelen esetben Chopin műveinek el- és befogadását segítené. Hadd tegyem hozzá nyomatékkal, hogy amit fölkínálok, az csupán lehetőség, amivel igény esetén élni lehet.

Történt pedig, hogy katalin_anna blogjában, méghozzá itt, erre a mondatra bukkantam:

„[...] ha valaki egyszer is belehallgat Lisztbe vagy, hogy ne mondjam, Rachmanyinovba, soha többé nem lesz képes komolyan venni Chopint.”

Katalin_anna (továbbiakban: blogger) dolgát nehezítette, hogy egy „Chopin-összes” tematikájú, maratoni hangversenyen vett részt. Én nem szeretem ugyan a „jóból is megárt a sok” mondást, mert hallatán szúrós tekintetű, mutatóujjat rázó nénike jelenik meg előttem, de ha így fogalmazok, „jóból a sok könnyen megszűnhet jónak lenni”, az szerintem elég jól lefedi a tapasztalati valóságot. Mindezt csak arra mondom, hogy egy nagykereskedelmi mennyiségben elővezetett Chopin-oeuvre vélhetőleg nem segít közelebb kerülni a szerzőhöz.

Mármost a zenehallgatók döntő többsége vagy szereti Chopint, vagy nem. Olyant, hogy nem rossz, de Liszt és Rahmanyinov mellett nem komolyan vehető, még nem hallottam, meg is lepett. Amúgy nincs ezzel semmi baj. A véleményéhez mindenkinek joga van, és nagyon kilógna az érték-, illetve világrendemből, ha ezért sopenkáromlást kiáltanék. Ha pedig a blogger jól elvan ezzel a véleményével, akkor végképp semmi gond. Ezért is hangsúlyozom, hogy jelen „terápia” nemcsak hogy nem kényszerkezelés, de önként választása esetén sem érvényes rá az az állítás, hogy „ha ezt végigcsinálod, akkor jobb lesz neked”. Az alább következők kizárólag arra az esetre valók, ha a bloggernek magának nem komfortos, hogy úgy érez Chopin zenéje iránt, ahogy érez, és segítséget kér hozzá, hogy ezen változtasson.

Mielőtt a tárgyra térnék, hadd vázoljam, mi az, amit kerülnék, mert kimondottan kontraproduktívnak tartok.

1) Vizuális terápia (ha ugyan van ilyen): nem nézetném a bloggerrel (továbbiakban: klienssel) ezt a képet.

2)-a Nem próbálnék észérveket bedobni, hogy hiszen Rahmanyinov későbbi szerző. (Annál is kevésbé, mert a kliens simán vállat vonhat, hogy komolyan vehetőség szempontjából közömbös, ki ült le előbb a padjára.)

2)-b Nem próbálnám árnyalni a képet, hogy aszongya komolyan vehetőség tekintetében Chopin életműve nem homogén. Más egy polonéz, és más a h-moll szonáta. (Annál is kevésbé, mert a kliens simán azt mondhatja, hogy teljesen igazam van, ő minden művet máshogyan nem vesz komolyan.)

3) Nem próbálnám meg rávenni a klienst, hogy idézzen föl az életéből egy boldog és egy szomorú emléket, és ezekhez (általam megfelelőnek ítélt) Chopin-zenéket játszanék.

4) Nem gyötörném a klienst lelkes hangú műelemzésekkel.

Hanem mit tennék?

1) Vizuális terápia (ha ugyan van ilyen): nézd meg az előző képet, képzeld el vörössel áthúzva, vagy rajzolj neki bajuszt, szemüveget, ilyesmit.

Ha ezzel megvagy, nézd meg a következő képet. Ha jólesik, képzeld azt, hogy ez lett az előzőből a beavatkozásod nyomán. Ha nem esik jól, akkor csak nézd meg figyelmesen, ez Fryderyk Chopin.

2) Keresnék egy szellemi elődöt, aki – hogy úgy mondjam – Chopin személyében reinkarnálódott. Meg is találnám, ez Domenico Scarlatti. Így kapásból nem tudnék még egy komponistát mondani (talán még az angol virginalisták között lehet keresgélni), aki ennyire monogám viszonyban volt a billentyűs hangszerrel. De nemcsak a hangszerhez, hanem a kisformákhoz való kötődésében is rokon Chopinnel.

Természetesen a kliens mondhatja, hogy ő Scarlattit sem képes, mondjuk, Johann Sebastian és Carl Philipp Emanuel Bach mellett komolyan venni, amire a „terapeuta” vállat von, hogy OK, ez sem baj, de legalább Chopin magányát oldottuk.

3) Keresnék egy – lehetőleg kortárs – közeget, amelyben Chopint komolyan veszik. Erre kiváló lehetőség Schumann Karneválja, annak is a Chopint ábrázoló tétele. Nagyon jó fogás ez a zene, mert félig portré Chopinről, félig „így írtok ti”-gyakorlat.

4) Keresnék egy kortárs szituációt, amelyben Chopint komolyan veszik. Ráadásul, amit találtam, olyan szituáció, hogy az eredményt tekinve voltaképpen Chopin az egyedül komolyan vehető. Miről van szó?

A mű az Hexaméron. Liszt ötlete volt, hogy egy témára (mely egy induló Bellini Puritánokjából) több szerző írjon bravúros változatot. A szerzők ábécésorrendben: Chopin, Czerny, Herz, Liszt, Pixis, Thalberg. Megmutatom a témát és az egyes variációkat, és nem árulom el, melyik kié. (Mármint itt és most. A „terápiában” vagy elárulom, vagy nem, ahogy a helyzet hozza.)

5) Ha a kliens a végén arról számolna be, hogy az ő Chopin-képe nem (vagy nem a várt irányban) változott, azt mondanám:

„Nem baj. Elmentünk szamócát szedni. Szamócát nem találtunk ugyan, de legalább kirándultunk egy jót.”

Appendix

Valamit még (hangzó anyagot) szeretnék idetenni csak úgy, terápiátlanul. Gondoltam, hogy legyen a cisz-moll scherzo, az olyan sokszínű, mégis egységes. Vagy legyen a Gesz-dúr etűd, mert műfajából következően nem „közölni” akar valamit, közben mégis; szóval remekül lehet lebegtetni, hogy komolyan vegyük-e vagy sem. Vagy legyen az F-dúr ballada, az olyan katalin_anna-szerű, mármint nálam, idebent. Végül a h-moll szonáta scherzójára esett a választásom, mert zavarba ejt a tétel milyensége és kontextusa. Hogy vajon az alapvetően drámai darabban ez feszültségoldó, vagy ellenkezőleg, a többi tétel adja meg ennek is a komolyságát? Egyáltalán, érdemes egy szonáta egy tételével külön foglalkozni?

Nem tudom, de itt mindegy is. Én most ezzel köszöntöm katalin_annát közelgő születésnapja alkalmából.

...és elfutja a könny a szemem 2.

2011-06-27T09:18:00.001+02:00

Itt meg itt olyasmiről volt szó, hogy adva van egy zenemű, amit már eleve is szeretek, és amikor kottából követem, úgy hallgatom, akkor a zeneműről mintegy kiderülnek további dolgok, amelyek segítenek még jobban szeretni.

Az irodalomban ennek a lehetséges másik változatát éltem át. Az olvasott Esterházyt nem szerettem (ma sem különösebben), de aztán a hallgatottat igen.

Most egy olyan élményről számolok be, amikor segédeszköz nélkül következik be a megvilágosodás vagy elborulás, ki honnan nézi.

Lackfi János legutóbb megjelent két mesekönyvéről van szó. Ezt a mondatot mindjárt csiszoljuk is, mert a művek éppen hogy beférnek a mese kategóriájába (inkább meglódult fantáziával megírt ifjúsági regénynek nevezném őket), és hát, főleg a másodikról beszélek. Kövér Lajos színre lép és Kövér Lajos aranykeze a címek.

Az opusok születésénél valamelyest bábáskodtam is. Általában át szoktuk küldeni egymásnak a műveink kéziratát, afféle zseb- vagy házi szerkesztői átnézésre. Az általános leosztás, hogy Jancsi a logikai bukfenceket és a stilárisan problémás helyeket találja meg, én pedig a tárgyi tévedéseket. Ezek a hibák nem ordítóak, ezektől egyikünk sem lesz rosszabb író, viszont a könyvek jobbak lesznek nélkülük.

No, aztán meg is jelent a két Kövér-könyv, ajándékpéldány, dedikálással, köszönöm. Elolvastam egyszer, aztán még egyszer, klassz. Megtaláltam benne a hibát, amin kézirat korában átsiklottam, bosszankodtam, és nem szóltam róla Jancsinak. (Valakit a könyv elején máshogy hívnak, mint a végén.)

De mindegy, a könyvek tetszettek. Nekem is, a családomnak is. Szerethető, sőt, nagyon szerethető könyvek, de semmi extra. Egy-egy a nagyon jó gyerekkönyvek közül. Míg a napokban elő nem vettem a Kövér Lajos aranykeze címűt, és újból el nem olvastam. És az ismerős világ mögött fölsejlett egy másik, vagy ha úgy tetszik, még ismerősebb, mint amikor valaki olyan valakibe szeret bele, akit már régebb óta ismer.

Adva van a történet, melyben voltaképpen nincsenek is mesés elemek, „csupán” olyanok, mint a címszereplő testméretei, Sovány Laci ereje (ugye, fél kézzel megtart egy ledőlni készülő tatarozási állványzatot, míg a munkások lemenekülnek róla), a maradó sérülést szenvedett kőműveseket tömörítő (és nekik munkát biztosító) szervezet és így tovább.

A cselekmény is nagyjából hétköznapi, olyan átlagos szereplőkkel, mint amilyen te vagy, vagy én vagyok. A negatív figurák sem acsargóan gonoszok, csak olyanok, akik a szükségleteik kielégítésénél nem számoltak-számolnak a másoknak okozott kárral, sérelemmel, fájdalommal. Ettől a két könyv unalmas is lehetne, de én nem találtam annak. Aki látta a Tűzszekerek című filmet, sejti, mire gondolok.

Más persze, a film, és más a könyv. A KL-könyvek esetében az írói stílus óv meg az unatkozástól. A gördülékeny (és szinte kifogyhatatlan) sztorizás, a szereplők nagyon is árnyalt ábrázolása, a gyakori kikacsintás és szándékoltan fölösleges megmagyarázás. Pl. valamit följegyeznek egy kutyanyelvre, no persze, nem igazi kutya igazi nyelvére, hanem egy keskeny papírdarabra. (Ilyesmit egyébként én is csináltam, én zárójeles észosztásokat végeztem. Volt, aki kedvelte, volt, akit zavart. Azt hiszem, a Jancsi könyveiben ezek a „túlmagyarázatok” jobban belesimulnak a szövegbe.) Szeretem a szereplők neveit is. Van beszélő név (Súly Elemér, a súlyemelőedző, Felle Kálmán, a kőművesek vezetője, Kaller Béla kalauz), van szójátéki (Frenki Blekkendekker, Sükür Halkereki, az amerikai, illetve török súlyemelő). Van, amely csak úgy, valami rejtett módon rímel a gazdájára (Seprő János, a mindig szomorú éjjeliőr).

Igazából a minőségi ugrás (Marx óta tudjuk) a mennyiségből következett. A legújabb elolvasás alatt ámulva konstatáltam, hogy a két könyv ennyire színes, kedves és emberi. Hogy észrevétlenül, szinte fű alatt ennyi mindent megtudok címertanról, házépítésről, szakácsművészetről, vízilabdáról, a teák világáról. Hogy ennyire röhögtető, ahogy az egyes szereplők tájszólással vagy beszédhibával vagy hivatalos bikkfanyelven szólalnak meg.

Hogy ennyire költői. Hadd idézzek egy részt a – szerintem – legmegindítóbb jelenetből, melyben Kövér Lajos megismerkedik Sellei Zsófiával.

– Pompás, a diós csigát nagyon szeretem, de merre sétálnánk? Ismersz valami érdekeset errefelé?

– Ó, hogyne, itt az utcák tele vannak érdekességgel. Szinte csupa érdekes dolog van errefelé. Érdekes megfigyelni, ahogy a lombok árnyéka rácsozatot vetít a járdára. Érdekes megnézni a házak kapucsengője mellé kiírt neveket, egy csomót már behunyt szemmel is el tudok sorolni, hogy aszongya: koszciszky, ribics, zámos, vadkerti, slezák, kovács, homolka.

Kedvelem a miniatűr hegyláncokat, ahogy egy-egy fa gyökerei felpúposítják a járdát. Valahol mindig átszalad egy macska, lábát emeli egy kutya, átröppen egy madár. Az utca egyforma sakktábláján valaki vagy valami mindig lép egyet, én pedig felettébb kedvelem ezt a hatalmas élősakkot. Olyan ez, gondolom, mint egy vízilabda-meccs, izgalmas, mert sose tudod, ki győz. Ráadásul ha az ember nemcsak a lába elé néz, hanem kicsit felemeli a tekintetét, megint egy újabb világot lát. Nyáron konyhaablaknál mosogató asszonyokat, erkélyrácsra támaszkodva pipázó urakat, galambetető bácsikat, no meg néniket, akik macskájukat próbálják behívogatni a tetőről, nehogy leessenek szegénykék. Ezt sipítozzák fejhangon: „Cirmi, Cirmi”! Ha pedig még feljebb tekintesz, mesebeli világba érkezel. Mindennap felfedezel a magasban egy-egy addig nem látott párkányt, repedést, erkélyrácsot. Láthatsz stukkó angyalfejeket, stukkó liliomokat és rózsákat, stukkófogukat mutató oroszlánokat és stukkószarvukat rátartin égre bökdöső stukkó egyszarvúakat. Stukkókagylók, stukkó falevelek, stukkó címerek mindenfelé, az ember azt sem tudja, hova nézzen. Ha velem tartasz, nem bánod meg. Én a világ végéig el tudnék sétálni a Kövér Lajos utcában.

Így történt hát – hadd hivatkozzam egy korábbi bejegyzésemre – hogy a két Kövér-történet a „nagyon szeretem” kategóriából átkerült a „vágyom beleköltözni” kategóriába.

...és elfutja a könny a szemem 1.

2011-06-21T18:33:00.001+02:00

Tudom, erről a csontról már rágtam.

Arról beszéltem (mégpedig itt), hogy a kotta valahogy mindig megdobja a zenehallgatás élményét, akár a hangzó anyaghoz képesti bőbeszédűségével, akár szűkszavúságával.

Mármost dolgom akadt Berlioz művével, a Harold Itáliában cíművel, mely művet én igencsak kedvelek. Fura darab a Harold (és ezért IS rokonszenves), mert ellenáll a műfaji besorolásnak. Noha, mint a Fantasztikus szimfóniában, ebben is van valamelyik szereplőt (jelen esetben a címszereplőt) jellemző vezérmotívum, az ún. idée fixe, de Harold még külön hangszert is kap, egy szóló mélyhegedűt. Azzal együtt a darab inkább szimfónia (ha mégis skatulyázni akarunk), mintsem brácsaverseny, sőt, miután a negyedik tétel a főhős haláláról is szól, a szólista az utolsó néhány percet már leeresztett vonóval kénytelen végigvárni. Narcisztikus művészek számára kifejezetten hálátlan mű, és talán eme hálátlansága okán is ritkábban játsszák, mint mondjuk, a Fantasztikus szimfóniát. Én a magam részéről jobban szeretem, amennyiben érettebb és összefogottabb alkotásnak tartom, mint korábbi társát. (Egyébként azt is nagyon szeretem. Berliozt általában is.)

No, és akkor mi van a kottával? Hát az, hogy – bár ezt nehéz lesz értelmesen elmagyarázni – a partitúrából valahogy diadalmasan, egyben megnyugtatóan átsüt valami tudatosság. Úgy értem, hogy ami hallgatva szertelennek, fegyelmezetlennek tűnik (amivel amúgy nincs baj, milyen legyen egy romantikus zene), arról látva kiderül, hogy nagyon is fegyelmezett és végiggondolt. És megint itt van, hogy mi nem derül ki a kottából (akkor se, ha virtuózul olvasom). Berlioz nagyon szereti az olyan hangszerelési és harmóniai váltásokat, amelyek szinte a filmes vágásig mutatnak előre. De ha egy ilyen helyet a kottából nézek, akkor a kotta úgy viselkedik, mint az egyszeri egyetemi tanár, aki diákjának egy lelkesen bekiáltott felismerésére azt mondta nagy flegmán:

– Igen. És?

Tudok ellenpéldát is. César Franck A-dúr szonátája. Nagyon szeretem, de a kottakép nem szertelen, hanem rendezetlen, ami már zavar.

Berliozról tehát a kottát nézve kiderül (vagy megerősíttetik), hogy nem varázslóinas, hanem varázsló, aki hatalmas erőket tud megidézni és lecsillapítani, anélkül, hogy őt magát elkapná a gépszíj.

És még valami. Számomra külön kedves az a naiv alaposság, ahogy a fináléban, amikor korábbi tételekből idéz, odaírja, hogy az idézet honnan van. Pl. „Souvenir de l’Adagio” – pedig régen rossz, ha a karmester innen tudja meg, minek a reminiszcenciáját vezényli.

(A Holland Rádió Kamarafilharmonikusainak hangversenye,
vezényel Philippe Herreweghe, km. Antoine Tamestit – mélyhegedű

2011. júl. 13. 12:05, Bartók)

A Nagy Felsülés

2011-06-09T08:22:00.001+02:00

Az egyik múltkori bejegyzésemhez kiváló illusztrációt találtam. Ez – mint a mostani is – Michael Praetorius Syntagma Musicum című művéből való. A kiadvány felbecsülhetetlen értékű, mert amellett, hogy átfogó képet ad a XVI–XVII. századi zenei gondolkodásról, a korhű előadás igényével játszó-éneklő muzsikus is rengeteg információhoz jut általa.

Kicsit irigyeltem Praetoriust, mert nemcsak elméleti szakember volt, hanem aktív zeneszerző és előadó is; amúgy a korban nem is volt elképzelhető, hogy egy zenész csak elméleti szakember legyen. Mondom, irigyeltem, mert ugyan szép dolog az ismeretterjesztés, meg hát hosszú évtizedeken át énekeltem kórusban (voltam szólista is, de ezt most hagyjuk), olykor vezettem is énekkart, de az valahogy kevés, mármint nekem magamnak. Talán ez is motiválta, hogy vén fejjel elkezdtem furulyát tanulni.

És most nagyon szerettem volna egy olyan igazi, diadalmas bejegyzést készíteni egy szereplésemről, hogy lám, gyakorlati zenészként is megmutattam magam. Erre egyébként többször is sor került, de akkor mindig a lányaimmal szerepeltem, most viszont egyedül.

Lelövöm a poént: ez a bejegyzés minden lesz, csak diadalmas nem.

Történt pedig, hogy egy helyi (általános iskolai) kiállítás megnyitójára kellett volna beugranunk Zsófi lányommal. Csakhogy neki éppen aznap volt fuvolavizsgája, és húzós lett volna, bár nem lehetetlen, hogy a vizsgáról átmenjen (-kerüljön, -vivődjék) a megnyitóra, majd onnan a fuvolatanárnő által rendezett kiértékelésre és közös fagyizásra vissza. Ez némi kommunikációs gubancot is eredményezett a fuvolatanárnő és a megnyitón való szereplésre bennünket felkérő tanárnő között, de a dolog végül elsimult. Én mindenesetre fölajánlottam, hogy akkor a megnyitón szereplek akár egyedül is.

Ez a fölajánlás meglehetős magabiztosnak, mégpedig alap nélkül magabiztosnak bizonyult. Mert: mit is fogok játszani? Népdalokat lehetne (és így, utólag azt mondom: kellett volna), de egy megnyitón? Inkább reneszánsz táncokat, pontosabban azok hamisítványait. Előre vigyorogtam, hogy majd sosem volt táncokból sosem volt szviteket állítok össze. Aztán ahogy közeledett a nagy nap, egyre hervadt lefele az arcomról a vigyorgás. Mert

vagy le kellett volna kottázni a nótákat, de ilyen alkalommal kottából játszani snassz,
vagy nagyon megtanulni a hamisítványt, méghozzá időben, de idő már nem volt,
vagy már annyira jól tudni furulyázni, hogy simán menjen az improvizáció, de a rögtönzésbe más területeken is bele szokott törni a bicskám.

Hanem azért szinte az utolsó pillanatig úgy gondoltam, hogy vagyok elég ügyes hozzá, hogy épkézláb dallamokat elfurulyázzak néhány percig. Aztán, egyre közelebbről látva a célszalagot, rádöbbentem – még ha túlzónak tűnik is az analógia –, hogy voltaképpen a saját halálunkkal vagyunk így. Halogatjuk a gyakorlást, nem vesszük komolyan a dolgot, aztán ott állunk tökéletesen felkészületlenül a Nagy Szereplésre.

Mondom máshogy is. Egy időben visszatérő álmom volt, hogy nekem pillanatokon belül trombitálnom kell. Igen ám, de trombitálni sem tudok, és az eljátszandó darabot sem ismerem. Szörnyű érzés. (Az valamiért sosem jön elő ezekben az álmokban, hogy hagyjanak engem békén, nem csinálom.) No, most átéltem élesben is. Azzal a különbséggel, hogy álmomban csak nyúlós, émelyítő félelmet érzek, itt viszont dübörögve kalapált a szívem, zihálva szedtem a levegőt, és a világ el akart sötétedni előttem. Merthogy – talán mondanom sem kell – a hangszer nem volt hajlandó engedelmeskedni. A szándékolthoz képest más hangok törtek elő, meg valami gúnyos sivítás, körülbelül azzal az értelemmel, hogy „nekem te nem parancsolsz, hülye köcsög!”.

Ez egy állatidomár számnál végzetes szituáció, itt csak nevetséges, szánalmas és dühítő volt. (Ráadásul előttem is, utánam is játszott egy-egy diák, hibátlanul.) Tizenhármas fokozatú égés egy tízes skálán. Szóval, én ebbe egy kicsit belehaltam.

De nemcsak ezt, hanem a feltámadás és a számonkérés élményét is megtapasztalhattam. Azt mondani az iskolaigazgatónak, hogy hát hehe, ez feledhető volt, és látni, ahogy nagy komolyan bólint. Tudni, hogy ott volt a helyi katolikus pap (aki maga is tanult hangszert) és a helyi kántor. Pirulva hallgatni Zsófi tanárnőjétől, hogy „most már értem, mitől ilyen jó muzsikusok a lányai”. Uhhh.

Számomra most egy járható út maradt: minél hamarabb újból szerepelni, ezúttal JÓL.

Ha már úgyis lendületben vagyok,

2011-06-03T06:17:00.002+02:00

gondoltam, pótolom a hiányt.

Miről van szó?

Jelen blogban 2008 áprilisában publikáltam azt az esszét, mely néhány Heine-vers általam elkövetett fordítását tartalmazza. Jelesül a Dalok könyve sorozatból a Lírai intermezzo al-sorozat azon verseit, melyeket Schumann A költő szerelme ciklusában megzenésített. A cikluson most annak végső verzióját értem, lejjebb rátérek, miért.

A szóban forgó esszé bevégezetlen munkát tükrözött, mert a 13. és a 15. dal nem volt lefordítva. Ezekkel most készültem el.

Álmomban hosszan sírtam

Álmomban hosszan sírtam,

Úgy láttam, a sír elrabolt.

Akkor fölébredtem, ám az

Arcomon a könnyem még folyt.

Álmomban hosszan sírtam,

Úgy tűnt, elhagytál engem.

Akkor fölébredtem, ám még

Soká ömlött könnyem.

Álmomban hosszan sírtam,

Úgy tűnt, itt maradsz énvelem.

Akkor fölébredtem, és a

Könnyem most is nyelem.

Az ócska, kínos álmok

Az ócska, kínos álmok,

Komisz és rossz dalok.

Temetni jöttem őket,

Koporsót hozzatok.

Temetve nagyja – erről

Később – és apraja;

A láda nagyobb lesz, mint

Heidelberg hordaja.

És kell ravatal, szép széles

Deszkával az alján;

És hosszabb lesz, mint Mainznak

Nagy hídja a Rajnán.

És kell tizenkét órjás,

Erőjükben különbek,

Mint szent Kristóf, ki ott áll

Nagy dómjában Kölnnek.

Vállukra vegyék a koporsót,

Hogy mély tenger nyelje el,

Mert ilyen nagy ládának

Ily hatalmas sír kell.

Hogy a koporsó mért ily

Roppant nagy s ennyit nyom?

Mert most belé temettem

Szerelmem s bánatom.

Bonus track. A dalciklus végleges verziójáról szóltam. Az 1840-es első verzió néggyel több dalból állt. Ezeket Schumann utóbb kihagyta, illetve más gyűjteménybe vette föl. Az egyik, a Mein Wagen rollet langsam (Lassan halad szekérkém) különösen szíven ütött. A vers maga is az egyik leginkább zavarba ejtő a sorozatban, és a zene – főleg a hosszú utójáték – még külön segít azonosulni ezzel a furcsa érzelmi és hangulati világgal.

Csak a pontosság kedvéért. Schumann – ez nála gyakori – egy-két szót változtatott a versben. (Furcsa, hogy a dalszövegek eme honlapján ez nincs feltüntetve, holott általában gondosan lábjegyzetelik a zeneszerzői módosításokat.) Én az eredeti Heine-verset fordítottam le.

Lassan halad szekérkém

Lassan halad szekérkém

Víg erdei ösvényen,

Virágos völgyön, mely csodásan

Pompázik a napfényben.

Én a bakon álmodozva

Tűnődöm a kedvesről;

S most három bólogató árnykép

Jön elő szekerem mellől.

Ugrálnak és pofákat vágnak,

Bolondul, de riadtan,

És mint füst, egymásba olvadnak,

Majd vihogva mind elsuhan.

Javított kiadás 2.

2011-06-01T16:17:00.001+02:00

Eggyel korábbi bejegyzésemet talán túl hamar publikáltam, a fordításokat még érlelhettem volna. Mert persze, nem bírtam ki, és megnéztem, mit alkottak a profik (Gergely Ágnes és Tótfalusi István), és az eredmény több mint nyomasztó volt. Azt sejtettem, hogy ha valaki olyan viszonyban van a nyelvvel, amilyenben ők, és még ráadásul költő is, az már a papírforma szerint is igazi költeményt hoz létre, társalkotója lesz Joyce-nak. Amit nem sejtettem, hogy az én munkám a nagyok árnyékában ennyire amatőr, iskolás tükörfordítás lesz.

Hanem, mondok magamba’, öngyalázásból nem élünk meg, csiszoljuk át, amit lehet. Így történt, hogy az első két verset (mármint a fordításukat) megpróbáltam némileg följavítani. Nem akartam meghagyni a gyengébbnek ítélt változatot, ezért az új fordítások az előző bejegyzésben, az eredeti helyen szerepelnek.

A régi barátság kötelez

2011-05-30T10:18:00.006+02:00

Az alábbi bejegyzésnek két apropója van.

Kezdem az elsővel, mely kissé a fülénél fogva van előrángatva.

Mostanában van egy éve, hogy a Bartókon ment egy eurorádiós sorozat, mely irodalmi művek, illetve alkotók és általuk ihletett vagy általuk hivatkozott zenék kapcsolatáról szólt. Négy ország választott magának egy-egy ismertebb nevet, és közvetített hangversenyt az adott nevekhez köthető zenékből. Az országok, egy kivételével, saját nemzeti szerzőt választottak. Ábécérendben:

Anglia – Shakespeare

Írország – Joyce

Norvégia – Goethe

Spanyolország – Cervantes.

Ezeknek az adásoknak én voltam a műsorvezetője, s mint ilyen, igyekeztem lelkiismeretesen fölkészülni. Így került rá sor, hogy többszöri korábbi nekifutás után végre elolvastam James Joyce-tól az Ulyssest.

Izgalmas kalandnak bizonyult, de a végén ott maradt a kérdőjel. Az Ulysses ugyanis a mai napig megosztja mind az irodalmárokat, mind az olvasóközönséget. Az egyik vélemény szerint a könyv óriási blöff, és igazából csak a sznobok ájuldoznak tőle. Szerb Antal például ezt vallja. Az ellentábor szerint viszont a mű a regény műfajának addig sosem tapasztalt mértékű megújítása, a teljességre törekszik, olyan súlyos alkotás, hogy beszakad alatta az asztal. Ez meg Szentkuthy Miklós véleménye – mármint lehet, de talán joggal következtetek erre abból, hogy lefordította, és hozzá milyen színvonalon!

Az Ulysses egyetlen, méghozzá átlagos nap története, a helyszín Dublin, az idő 1904. június 16. A regény két fő különlegessége:

1) egy új nyelvezet, mely részben stílusparódiák, illetve -parafrázisok sokaságából, részben belső monológok, félbehagyott mondatok, szabad asszociációk: általában a már tudatossá váló gondolatok, de a még meg nem komponált beszéd határán mozgó szövegekből épül fel,

2) és egy, a hétköznapi történést megszentelő analógia: a szereplők és az epizódok sorra megfelelnek az Odüsszeia szereplőinek és énekeinek.

Tovább nem sorolom, az Ulyssesnek könyvtárnyi irodalma van, lehet kutakodni. Ellenben ahhoz a bizonyos kérdőjelhez visszatérnék. Ugyanis a mű elolvasása után sem lettem okosabb, melyik véleménnyel értsek egyet. Szó sincs arról tehát, hogy „hát, igen, is-is”. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy a regény blöff-e vagy a világirodalom egyik csúcsa. Valószínűleg nem blöff, hiszen az elolvasásával mégiscsak úgy érzem, gazdagabb lettem.

* * *

Joyce-t rajongói zömmel prózai művei okán dicsőítik, pedig költő is volt. Vélhetőleg laikus dolog kortársaival egy kalap alá vennem, de nekem úgy tűnik fel, verseinek hasonló a hangja, mint Kosztolányi vagy Rilke verseié.

Ha már itt tartunk: ingerültté tesz, amikor a költészetről kijelentik, hogy az már szinte zene. A verseknek van ritmusuk, van dallamuk, van zeneiségük, de ettől még a vers nem zene. Még szinte sem.

Ha viszont valaki azt mondja, Joyce versei az átlagosnál közelebb állnak a zenéhez, azzal teljesen egyetértek. A muzsika amúgy is mindig jelentős szerepet játszott Joyce életében, az Ulysses is tele van zenei utalásokkal.

Most jön a másik apropó.

Ezt megelőző bejegyzésemben idéztem Shakespeare Viharából, és elfelejtettem föltüntetni a fordító, Fábri Péter nevét. Ennek az elvétésnek a következményei tovább gyűrűztek. Egy kedves Hölgy, kihez régi és mély barátság fűz, ezt írta nekem a bejegyzés olvastán: „Mondd, te németből és angolból is forditasz?”

Én angolból nem fordítok ugyan, ahhoz nagyon felületesen ismerem a nyelvet, de hát a Joyce-versek már régóta csiklandozták a becsvágyamat, és a Hölgynek (akihez régi és mély barátság fűz) sem akartam csalódást okozni. Így hát kiválasztottam a Kamarazene ciklusból négy verset, és megpróbáltam lefordítani. Ezeket ajánlom most az Olvasó jóindulatába.

James Joyce:

Chamber Music

Strings in the earth and air
Make music sweet;
Strings by the river where
The willows meet.

There's music along the river
For Love wanders there,
Pale flowers on his mantle,
Dark leaves on his hair.

All softly playing,
With head to the music bent,
And fingers straying
Upon an instrument.

Kamarazene

Mint húr, zeng lég és föld;

Lágy zeneszó.

Hol füzek sora áll,

Zeng a folyó.

Muzsika zeng a part mentén,

Vágy-űzve mesél,

Sápadt szirmok kabátján,

Haján rőt levél.

Minden oly lágyan

Kíséri az énekét,

S játszi ujjával

Pendíti hangszerét.

The twilight turns from amethyst
To deep and deeper blue,
The lamp fills with a pale green glow
The trees of the avenue.

The old piano plays an air,
Sedate and slow and gay;
She bends upon the yellow keys,
Her head inclines this way.

Shy thought and grave wide eyes and hands
That wander as they list -- -
The twilight turns to darker blue
With lights of amethyst

II.

Az ámetiszt-szín alkonyat

Mind mélyebb kékre vált,

Az uccalámpa a fákra

Zöld derengést bocsát.

Dal zeng az öreg zongorán,

Derűs, nyugodt, kimért;

S Ő sárga billentyűk fölé

Hajol s hajtja fürtjét.

Elgyengült pillám s két kezem

Csapongva szétszalad – -

És még sötétebb kékre vált

Az ametiszt alkonyat.

XXVIII

Gentle lady, do not sing
Sad songs about the end of love;
Lay aside sadness and sing
How love that passes is enough.

Sing about the long deep sleep
Of lovers that are dead, and how
In the grave all love shall sleep:
Love is aweary now.

XXVIII.

Nemes Hölgy, ne énekelj

Bús dalt a vágy haláláról;

Hagyd a bút, és énekelj

A vágy örök hatalmáról.

Szólj: mély, hosszú álma lesz

A holt szeretőknek, s hogy ott

A vágynak is mély álma lesz:

Pihen csak. Nem halott.

XXXII

Rain has fallen all the day.
O come among the laden trees:
The leaves lie thick upon the way
Of memories.

Staying a little by the way
Of memories shall we depart.
Come, my beloved, where I may
Speak to your heart.

XXXII.

Eső esett egész nap.

Ó, nézd, a fák dús lombja int.

Az úton hány levél marad:

Emlékeink.

Emlékünk útján nem marad

Időnk időzni, menni kell.

Kedvesem, jöjj, hol szabad

Szóm szíveddel.

Egy túlélő műfaj

2011-05-24T14:59:00.001+02:00

Hangszerelméleti diskurzusunk meglehetősen szakmaivá fajult – főleg a kommentekben –, amiért is a türelmét netán vesztő Olvasónak most némi hangzó anyaggal szeretnék kedveskedni. Az anyag természetesen okkal az, ami, hiszen említett diskurzusunkra utal.

Történt ugyanis, hogy Pali – többek között – ezt írta: „[azelőtt] inkább homogén kórusok voltak…”, ami teljességgel igaz a korai barokkra és az azt megelőző korokra. A homogén kórusok – szakszóval konszortok – egyazon hangszercsalád különböző méretű tagjai voltak. Csupa furulya. Vagy csupa gamba. Később a zene nagyobb biodiverzitásra törekedett, és a vegyes összetételű együttesek kiszorították a konszortokat. (A vonósn formációkat [ahol n a triótól az oktettig tetszőleges egész szám lehet] nem sorolnám a konszortok közé.) (Személyes véleményem szerint a mai szimfonikus zenekarokig előremutató változások nem a konszortok „hígításával”, vagyis családon kívüli hangszerek alkalmazásával kezdődtek [bár az ütők, ki tudja…], hanem több konszort, mondjuk, fúvósok és vonósok felelgetős szerepeltetésével. De ez mellékszál.)

Hanem ami izgalmasabb, az az, hogy a hagyomány Angliában tartósnak bizonyult. A gambákra írt fantáziák óriási népszerűségre tettek szert a szigetországban, Thomas Morley a művészi kifejezés csúcsának tekintette őket. Ez még önmagában nem lenne izgalmas, de az már igen, hogy a műfaj szinte túlélte önmagát. Amikor tehát Henry Purcell 1680-ban megírta a maga fantáziáit, akkor voltaképpen egy már meghaladt stílusban komponált.

Vagyis nem egészen.

Ennek taglalása azonban, félek, megint csak próbára tenné az Olvasó türelmét. Úgyhogy szóljon inkább a zene!

Illetve még egy pillanatra. Hadd jusson szóhoz az irodalom is.

Nem tudom megmagyarázni, miért érzem úgy, hogy a Purcell-fantáziák valami nagyon angol feelinget hordoznak. Nekem legalábbis idekívánkozik egy másik nagy angol néhány sora:

Ne félj, a sziget tele van zajokkal,
hangokkal, dallamokkal, egy se bánt.
Van úgy, hogy ezer hangszer húrja peng
a fülembe, néha meg olyan hangok,
ha rájuk ébrednék alvás után,
elaltatnának újra: és álmomban
kincseiket mutogatnák a felhők,
és az mind rám zúdulna; ébren aztán
sírnék, hogy újra álmodhassam ezt.

(Update: bocsánat, a fordító, Fábri Péter nevét lefelejtettem.)

(Ínyenceknek eredetiben is.)

Be not afeard; the isle is full of noises,
Sounds and sweet airs, that give delight and hurt not.
Sometimes a thousand twangling instruments
Will hum about mine ears, and sometime voices
That, if I then had waked after long sleep,
Will make me sleep again: and then, in dreaming,
The clouds methought would open and show riches
Ready to drop upon me that, when I waked,
I cried to dream again.

A vicces, hogy ezt a drámairodalom egyik legfaragatlanabb szereplője mondja – ennyit a muzsika hatalmáról.

Következzék hát Purcell XV. Fantáziája 7 szólamra.

Az öszvér nagy bőgése

2011-05-19T12:26:00.002+02:00

Legutóbbi bejegyzésemet többen is megtisztelték egy-egy megjegyzéssel. Mindegyiknek örülök, de most ki is emelnék két elsőt az egyenlők közül, melyekre érdemesnek tartom külön posztban reagálni.

Pali írta:

[…] vitatkoznék továbbá a kitérővel is: lehet, hogy valaha volt külön braccio- és gambacsalád, de az evolúció (már párszáz éve) egy vonóscsaláddá olvasztotta őket: minden lényeges szempontból kisebb a különbség a cselló és a bőgő, mint a cselló és a hegedű között (a gyártás nem lényeges szempont: sose számított pl., hogy egy fuvola aranyból vagy tölgygyökérből készül).

Attila írta:

A wagner-tubán kürtösök, a szárnykürtön trombitások, az angolkürtön meg oboisták játszanak. Micsoda őrült kavalkád. (Apropó, a kaval is egy hangszer, biztos a kaval-kádban mossák.) És akkor még ott van a brácsa, ami több nyelven is "viola", mégis a hegedűfélék családjába tartozik, nem pedig a violákéba (viola da gamba, da braccio, stb.) Aztán itt van az anyag problémája is. Az aranyfuvola is fafúvós, és mellesleg a szaxofon is. Ez utóbbira azt a mentséget találták, hogy mivel azt is náddal szólaltatják meg.
Remélem a közterek átnevezése után hamarosan átnevezik a hangszereket is:)

Pali fölvetését az első pillanatban könnyűnek látszott megcáfolni. „[minden] lényeges szempontból kisebb a különbség a cselló és a bőgő, mint a cselló és a hegedű között”. Ezt vitatom, kérdés persze, mi számít lényeges különbségnek. A cselló és a hegedű között a méretek arányaiban mutatkozik – nem is túlságosan szembeszökő – különbség. Megemelem nem létező kalapomat az előtt, aki az alábbi képről kapásból és biztosan megmondja, hogy hegedűt, brácsát vagy csellót ábrázol.

De konkrét besorolás nélkül is megállapítható, hogy a hegedűcsalád egy tagját látjuk. A test alsó és felső „kigömbölyödésének” arányai, az, hogy a test peremvonala kb. derékszögben éri el a nyakat, mind a hegedűcsalád jellemzője. Hát még, ha látnánk egy vonót, és hallanánk, hogy a húrok kvintekre vannak hangolva!

Ezzel szemben a nagybőgő

arányai mások, a test peremvonala „szopott gombóc” formát követve hajlik a nyakhoz, az alsó és felső „kigömbölyödéseken” nincsenek csücskök. A vonó is más (egyébként úgy is fogják, ahogy a gambavonókat szokás), a húrok pedig kvartokra vannak hangolva. Ezek alapján könnyű volt kijelenteni, hogy márpedig a nagybőgő gambaféle.

Csakhogy.

Ha megnézünk egy gambát, akkor látjuk, hogy

a) a hangnyílásai nem „f” alakúak, mint a hegedűcsalád tagjaiéi (és a nagybőgőé),

b) hat húrja van, nem pedig négy, mint… stb.,

c) a fogólapja húrmércével van ellátva („be van bundozva”), ellentétben a… stb.

Korrektebb tehát az az állítás, hogy a nagybőgő valamiféle öszvérhangszer, mely mind a hegedű- mind a gambacsalád némely jegyét hordozza.

Egyébiránt a nagybőgő az ún. komolyzenében – megítélésem szerint – nem tudott kitörni. Hangja-hangszíne – még mindig szerintem – nem teszi alkalmassá szólisztikus szerepre. Így a nagybőgőre írt szólódarabok zömmel csak azt mutatják meg, mit tud az előadó, kevésbé azt, mit tud a hangszer, és alig, hogy mit tud a zeneszerző.

Ez az állítás a dzsessz területén teljességgel elveszti érvényességét. Ahogy már utaltam rá, a nagybőgő sem kerülte el (szerencsére) a gyermeki nyitottságú dzsesszmuzsikusok figyelmét, és a műfaj által korábban sosem létezett mértékű szintézist valósított meg: egyszerre lett az együttes virtuóz szólistája és basszusa.

* * *

Ami az elnevezéseket illeti.

Attila, én ezt nem tartom zavarónak. Hogy melyik -kürtön ki játszik (oboás vagy trombitás), az a laikusnak ugyanúgy nem okoz gondot, ahogy a műanyagból készült ásványvizes üveg, a viaszból készült gyufa, esetleg az sem, ha a nyomógombos készülékén ezt vagy azt a számot kell tárcsáznia. A zenész meg (jó esetben) úgyis tudja, miről van szó.

A nyelvi különbségek már bekavarhatnak. William Styron Sophie választása c. regényének magyar kiadásába – az egyébként kiválóan fordító – Bartos Tibor bevette a „francia kürt” kifejezést. Aminek a magyarban nincs értelme, a french horn magyarul „a” kürt. A hegedű Mahlernél Violine, Schönbergnél Geige, a franciában violon, még ugyanott a mélyhegedű (azaz brácsa) alto. És még hosszan lehetne sorolni.

Fafúvósok–rézfúvósok. A felosztás eredetileg a megszólaltatás módjára utalt (pontosabban, azt lefedte), vagyis arra, hogy ajaksíp (pl. furulyák, fuvola, orgona), nyelvsíp (pl. oboa, klarinét, fagott, harmonika, orgona), illetve a muzsikus ajkai (pl. trombita, kürt, harsona) hozzák rezgésbe a hangszerben található levegőt.

A hangszerek anyagát tekintve a fa–réz-felosztás anakronisztikus (az általad is említett fémfuvola és szaxofon miatt), de katakronisztikus (protokronisztikus?, Pali, segíts!) is, hiszen a cink és a szerpent fából készült, de a megszólaltatás módja szerint rézfúvósnak számítana. (Továbbá: senkinek nem jutna eszébe az orgonát fafúvósnak besorolni, holott.) De azt hiszem, a bejáratott elnevezések egy darabig még elműködnek.

Ami viszont a hangszerek anyagát illeti, az igenis lényeges, gondoljunk csak Lázár Ervin hőseire, Rácegresire és Pácegresire.

(Még egy hír: az előző posztban a Wagner-tubákat bemutató zenei példát kicseréltem, szerintem jobb lett.)

Az evolúció cáfolata

2011-05-17T16:33:00.006+02:00

Ezt megelőző bejegyzésem Wagner A walkür című zenedrámája (és nem operája!) kapcsán keletkezett, és igazán nem szeretném az egy témán való szívós lovaglással elriasztani az Olvasót, de Wagner Ringjéről még gyűlik további mondandó. Hanem addig is – pihenésképpen, mégis ide kapcsolódóan – foglalkozzunk valami könnyedebb témával, mondjuk, az evolúció cáfolatával.

Legalábbis a hangszerek világában.

Ugye, az evolúció – természetesen a kocsmai univerzális szakértők leegyszerűsítő stílusában – miről is szól? Arról, hogy 1) az anyag idővel egyre bonyolultabb szerkezetekbe szerveződik, más szóval, az egyszerűbb ősöknek bonyolultabb utódai lesznek, persze, sok-sok generáción keresztül. 2) Annak a fajnak van nagyobb esélye a fennmaradásra, amelyik ügyesebben alkalmazkodik a (változó) körülményekhez.

Ez a hangszerek világában is így van. Ráadásul ebben a világban sokkal konkrétabb tárgyak állnak a rendelkezésünkre, mint a bioszféra fosszilis leletei. Végigkövethetjük azt az utat, amely a zenélő csontocskától a fuvoláig, a kosszarvtól a szelepes vadászkürtig, az íjtól a modern, kromatikus hárfáig, a pingvin szárnyától a karmester frakkjáig vezet. Különösen izgalmas azt látni, hogy a legtöbb hangszer őse nem is zenélésre szolgált, hanem pl. jeladásra vagy éppen fegyverként. Mi több, arra is láthatunk példát, amikor az evolúció rostál. A zongorán a Jankó-féle klaviatúra több szempontból praktikusabbnak ígérkezett, mint a hagyományos, mégsem tudott elterjedni. (Merthogy a praktikus elemek mégiscsak kisebbségben maradtak az előnytelenekkel szemben.)

(Itt nem állom meg, hogy egy kis kitérőt tegyek. Általános iskolai zenetanításunkban, amennyire tudom, még mindig tartja magát az a téves szemlélet, mely a zenekar vonós apparátusának tagjait egyazon családba sorolja. Ezúton szeretném jelezni, hogy a nagybőgő nem a hegedű-, hanem a gambacsalád tagja.)

Eddig rendben, de mi van, ha a hangszerparkban teremtett egyedek bukkannak föl, úgyszólván előzmény nélkül? Az első, evolucionistákat nyugtalanító példa a Wagner-tubák megjelenése lehetett. A kifejezés többesszámú (tehát nem Wagner által felszippantott dohánytermékről van szó), ami kapásból családot, konszortot sugall. Ráadásul az indokolatlan mimikrivel is találkozunk, tekintve, hogy a Wagner-tuba nem tuba-, hanem kürtváltozat.

Ezeket a hangszereket Wagner kifejezetten a Ring zenekara számára konstruáltatta, legalábbis én mindenütt így olvastam. A Wagner-tuba honlapján (mert ilyen is van) viszont az áll, hogy a belga hangszerkészítő, Adolphe Sax a kész hangszerrel kereste föl Wagnert, hogy mit szól hozzá. (Wagnernek tetszett.)

Hogy konkrétumokat is mondjak, a zenekarban rendszerint két tenor- és két basszustuba szerepel (B, illetve F hangolással). Sötét és puha, szinte orgonaszerű hangzásuk szépen dúsítja-színezi a többi rézfúvós hangját. A Wagner-tubákon kürtösök játszanak, miből is következik, hogy a hangszereknek kürtfúvókájuk és bal kézre szabott billentyűzetük van. Wagner után számos zeneszerző fölfigyelt a Wagner-tubára, és alkalmazta műveiben. Hadd idézzem itt az egyik legkedvesebb példámat, ez Bruckner VII. szimfóniájának második tétele, egyébként ez a Wagner-tubák Wagner utáni első alkalmazása.

Ahogy mondtam, sok zeneszerző szívesen vette-veszi be a zenekarba ezeket a hangszereket, de igazából önálló karriert nem tudtak befutni, megmaradtak a természetazonos színezék szerepében (abban viszont pompásak).

Hanem a Teremtő szerepében megnyilvánuló Saxnak voltak egyéb teremtményei is, közülük a legsugárzóbb pályát a szaxofon futotta be.

Általában a hangszereket illetően mindig termékenyítően hat, ha azok dzsesszmuzsikusok, főleg afro-amerikaiak kezébe kerülnek, akik megkövült hagyomány, előítéletek, korlátok és gátlások nélkül nyúlnak hozzájuk. Hogy a dzsessz-zenészek melyik hangszert miért kedvelik meg jobban a másiknál, az nemigen tudható, mindenesetre tény, hogy a szaxofon valami hihetetlen népszerűségre tett szert. Itt aztán igencsak lehet küzdeni a bőség zavarával, ha hangzó illusztrációt szeretnék ideilleszteni. Úgyhogy egy olyan példát választottam, amely a dzsessznek az ún. komolyzenére való visszaható, frissítő erejéről ad hírt. Igor Sztravinszkij a szerző, és ami itt következik, az az Ebony concerto első tétele.

Az evolúció elméletét aztán (főleg a XX. században) más, égből pottyant hangszerek is kikezdték (pl. Martenot hullámok), de azért általában elmondhatjuk, hogy az instrumentumok döntő többsége illedelmesen bejárta a törzsfejlődés rögös útját.

Kihagyható epizód?

2011-05-12T12:59:00.000+02:00

Kérem az Olvasó elnézését, ez a bejegyzés feltételezi Wagner Ringjének, legalábbis a történet ismeretét.

Furcsa darab a ciklus második zenedrámája, az első este (ahogy Wagner nevezi), A walkür. Mintha fölösleges, mintha kihagyható lenne. (Szigorúbb Olvasóknak: hangsúly a minthán.)

Először is nézzük meg a Ringet műfajilag. A Rajna kincse maga a mítosz megteremtése, talán ő mutatja a legtöbb rokonságot egyszerre az ókori görög drámával és a misztériumjátékkal. A walkür klasszikus csehovi társalgási dráma. A Siegfried egyértelműen mese. Az istenek alkonya pedig már a modern lélektani drámáig mutat előre. A Ring esetében természetesen nem különálló műfajokról van szó, hanem a mitologikus, mesei stb. elemek dominanciájáról.

A walkür „társalgási dráma mivolta” és cselekménye miatt méltán tart számot a „Ring legemberibb darabja” minősítésre. De épp a cselekménye miatt akár (szinte, bizonyos mértékben) elhagyható is lehetne. Elvégre Wotan simán megtehetné, hogy közvetlenül nemzi Siegfriedet, akár elsőre, akár Siegmund halála után. Siegfried tehát nyugodtan lehetne Wotan fia, nem pedig – mint a történetben – az unokája.

Ez négy okból is badarság.

Egy: ezen az alapon egy rakás esemény és szereplő elhagyható lenne. Wotan visszaadná az elrabolt gyűrűt a sellőknek, vállalva az istenekhez amúgy méltatlan megöregedést és halált.

Kettő: elmaradna Wotan jellemfejlődése. Ahogy mondtam, A walkür a történet legemberibb epizódja, és maga Wotan is itt a legemberibb. Már nem az a nagyravágyó, gőgös és (majdnem) mindenható isten, aki volt A Rajna kincsében, és még nem az a bölcs öreg, aki cselekvőről szemlélőre vált a Siegfriedben.

Három: Brünnhilde szerepe fölöslegessé válna, így az egész folytatást siegfriedestül, istenekalkonyástul át kéne szerkeszteni.

Négy: szegényebbek volnánk egy tragikus szerelmi történettel és egy egész estés zenei élménnyel.

A történet pedig látszólagos elhagyhatósága ellenére (vagy inkább mellett) mélyen megrendítő. Nagyjából itt, A walkürben manifesztálódik a legjobban, hogy módunkban áll törvényeket teremteni, de onnantól azok ránk is vonatkoznak, nincs olyan, hogy „nem ér a nevem”. A másik szívszorító élmény, hogy a történet valamennyi hőse állja a sarat, senki nem fordul szembe önnön értékrendjével. Akkor sem, ha értékrendjének vállalása büntetést von maga után. Brünnhilde (nem mellékesen Wotan legkedvesebb lánya) engedetlenségét Wotan keményen megtorolja: walkürből földi nővé kell lennie, akit bárki halandó férfi fölébreszthet. A főisten ezt a büntetést méltányosságból enyhíti. Tűzfallal veszi körül a sziklafennsíkot, ahol Brünnhilde fekszik, és ezen a tűzön csak egy félelem nélküli hős (=Siegfried) hatolhat át.

Ettől a zenedráma befejezése fölöttébb furcsa lesz. A zene befejezést, megnyugvást sugall. Szikrázik és villódzik, hiszen tűzvarázs tanúi vagyunk, de a tempó ünnepélyesen kimért, és az ünnepélyességet az időnkénti üstdobütések is fokozzák. Mondom, a zene lezárást idéz, miközben tudjuk, hogy a történetnek nincs vége, Wagner Csipkerózsikája csak most kezdte meg álmát. Amikor lassan legördül a függöny, érzelmeink között a részvét és a katarzis mellett a várakozásé a főszerep.

(Ha ráérsz, és affinitásod is van hozzá, akkor íme.)

(Ha az előzőt megnézted, vagy nem érsz rá, de érdekel, akkor íme.)

(Richard Wagner: A walkür. Közvetítés a New York-i Metropolitan Operából; 2011. május 14., 18:00, Bartók Rádió)

Ariadné Naxosz szigetén

2011-04-29T11:21:00.001+02:00

Az alábbi elmélkedés május 7-én, a MET-közvetítés szünetében fog elhangozni a Bartók Rádióban.

Az ötlet, hogy egy drámai mű, illetve annak előadása egy másik darab cselekményét alkotja, vélhetőleg egyidős a színjátszással. Ámbár éppen az ókori görög drámák szigorú szerkezetébe ez a trükk vagy csavar nem illeszthető bele, noha Arisztophanésznál már csírájában felbukkan. De talán hihetjük, hogy a görögök előtt is éltek ezzel a lehetőséggel, ami pedig az utánuk következő időket illeti, ott bőséggel lehet a példákat sorolni. Gondoljunk csak Shakespeare-re! Elég, ha a Szentivánéji álom műkedvelő iparosait vagy a Hamlet Egérfogó-jelenetét említjük, de mondhatnánk a Felsült szerelmeseket is. És persze, a Shakespeare utáni drámairodalom, de az operák világa is bővelkedik az ilyen „színház a színházban” jellegű cselekményszövésekben. Sőt, aki ismeri Milne krimijét, A Vörös Ház rejtélye címűt, emlékezhet rá, hogy abban a gyilkosságot egy játék, méghozzá túlzásba vitt játék álcája alatt követik el.

Az idő rövidsége miatt nem térek most ki a „zene a zenében” izgalmas jelenségére, vagyis arra, amikor az operaszínpadon zenei tevékenység (pl. szerenád, versenydal, esküvői zene) tanúi vagyunk. Megemlítem viszont Molière Don Juanjának azt a jelenetét, amelyben a címszereplő egyszerre két nőnek udvarol. Hát, ez meg hogy jön ide?

Nos, úgy, hogy talán ez a jelenet (vagy ez is) tekinthető ama kettős játék ősének, melyre az Ariadné Naxoszban is épül. A fent taglalt művekben ugyanis közös, hogy a közbeiktatott epizód epizód is marad, és mint ilyen viszonylag jól elkülöníthető az alapdarabtól, a belső doboz mindig jól láthatóan kisebb a külsőnél.

Amikor Don Juan kétfelé udvarol, akkor két egyenrangú akciót hajt végre, melyek az akció minéműségében és az ő személyében találkoznak. Ez a kapcsolat a későbbiekben aztán lazulhat is. Don Juan megtehetné, hogy kétfélét művel; mondjuk, egyszerre párbajozik a kormányzóval és ad szerenádot valamelyik hölgynek. Sőt, ezt két külön szereplő is eljátszhatná, és így eljutunk oda, hogy két egymástól (majdnem) teljesen független darab megy a színpadon. Mint ahogy el is jutottunk. Békés Pál Visz-a-víz című darabjában nemcsak a színpad, hanem a nézőtér is ketté van osztva. A darabot, pontosabban, darabokat kétszer játsszák el, a szünetben a két nézőcsoport helyet cserél. Hogy a két féldarabnak mi köze van egymáshoz, az lényegében csak a legvégén derül ki. Ebben az esetben a dobozhasonlat már nem érvényes, mert nincs „külső” és „belső”. Az előadás inkább Maurits Cornelis Escher ama képéhez hasonlítható, amelyen két kéz egymást rajzolja.

Az Ariadné Naxoszban nem ennyire újító szellemű, sőt, bizonyos értelemben tagadja is az újítást, ám látni fogjuk, mennyi rejtett összefüggést hordoz a mű, más szóval, az egymást rajzoló kezek száma több mint kettő. Sőt mi több, az előbb pihenni küldött dobozhasonlatunkat is újból elővehetjük.

Az, hogy Strauss és Hofmannsthal műve tagadja az újítást, így, sommásan kijelentve nem igaz. Szerencsésebb, ha úgy fogalmazok, hogy igencsak megőrizve újít. Ezt igazolja a források megválasztása is: egyfelől egy ókori mitológiai történet, másfelől a commedia dell’ arte. A muzsika is, noha félreismerhetetlenül straussi, gyakran és szívesen hivatkozik a XVII-XVIII. század zenei nyelvezetére.

A külső doboz nem más, mint az előadás kerete, mely az imént hangzott el, ez az első felvonás, más néven Előjáték. Adva van egy közelebbről meg nem határozott személy, egy gazdag úr, aki két operaelőadást rendel, méghozzá oly módon, hogy a darabokat nem egymást követően, hanem szimultán kell előadni. A szereplők erre a felszólításra koruknak, társadalmi helyzetüknek, jellemüknek és vérmérsékletüknek megfelelően reagálnak, de nincs mit tenni. Az Udvarmester hűvös megvetéssel közli, ez a feladat, tessék megoldani, ezért kapják a javadalmukat. Ebbe a miliőbe többé nem térünk vissza, a hamarosan kezdődő második felvonás már nem erről a bizonyos előadásról szól, hanem az maga a kettős előadás. Ariadné története és a commedia dell’ arte jellegzetes figuráinak játéka egybeolvad, és csak az operát záró szerelmi kettősben dominál a „komoly”, mitológiai vonal.

Ha a mű keletkezéstörténetét tanulmányozzuk, szemünkbe ötlik az egymásba ágyazottságnak egy másik rétege. Az Ariadné ugyanis eredetileg betétszámnak készült egy Molière-előadáshoz, Az úrhatnám polgárhoz. (Ez az eljárás szintén régebbi korokat idéz, hiszen keletkezése idején a vígopera nem volt több, mint az opera seriák előadásain a szünetműsor.)

Ez volt tehát a mű első változata, mely nem volt sikeres, a közönség nem tudott mit kezdeni a Molière-darabból és az Ariadné-történetből összegyúrt egyveleggel. Az 1912-es bemutató után Hofmannstahl és Strauss átdolgozták a művet. Elkészült az Előjáték, ebbe „mentették át” a dilettáns művészetkedvelő Jourdain urat a jómódú bécsi megrendelő képében, illetve csak Jourdain úr szellemét, hiszen maga a gazdag főúr nem jelenik meg. Ám a Molière-nél még csak epizódfigurákat játszó szereplők itt kidolgozott, megrajzolt jellemet kaptak. A második verzió bemutatójára 1916 októberében került sor.

A darab ún. „eszmei mondanivalóját”, ha van neki olyan, nálam avatottabb elemzők már alaposan átvizsgálták, így hát most nem térnék ki a Művész és a Hatalom mindenkori viszonyára. Arra már inkább, hogy a mindenkori Jourdain urakat vajon valóban csak lenézés illeti-e. Mert lássuk csak: a háttérben meghúzódó gazdag úr képtelenséget kíván, olyant, ami a korábbi gyakorlattól gyökeresen eltér. De hiszen a zseni is hasonlót tesz, persze, azzal az óriási különbséggel, hogy ő az első pillanattól tudja, miért akarja a korábbi gyakorlatot meghaladni. Ráadásul a művészek verejtékes munkája utóbb mégiscsak a Jourdain urakat igazolja. Vagy mégsem? Ki tudja?

Még egy gondolat, befejezésképpen. Az operakedvelő közönség nagy része, de főleg a zenész szakma a mai napig megosztott abban a kérdésben, hogy minek tekintse az Ariadnét, mármint annak második felvonását: szellemes fricskákkal megbolondított mitológiai darabnak, vagy felmagasztosított commedia dell’ arte produkciónak. A magam részéről úgy gondolom, ezen épp oly fölösleges törni a fejünket, mint azt kideríteni, hogy Escher képén melyik kéz kezdte el rajzolni a másikat.

(Richard Strauss: Ariadné Naxosz szigetén. Közvetítés a New York-i Metropolitan Operából; Bartók Rádió, 2011. május 7. 19:00)

A titokzatos kotta

2011-04-20T14:39:00.002+02:00

Tartok tőle, hogy ez lesz eddigi legkevésbé érthető bejegyzésem.

Történt pedig, hogy dolgom lett két Mozart-művel, nevezetesen a 465-ös Köchel-számú C-dúr („Dissonanzen”) vonósnégyessel és az 581-es Köchel-számú A-dúr klarinétötössel. A darabokat e helyt nem méltatom, számomra elképesztően jó darabok, de ezzel most mit mondtam? Elvégre a zseni életműve nagyjából egyenletes. (Itt jegyzem meg viszont, hogy lehetőség szerint kerülöm a „zseni” és „zseniális” jelzők osztogatását. Mozart esetében nem érzem szükségesnek, hogy kerüljem.)

No de, ha már dolgom lett a fenti két művel, gondoltam, fokozom az élvezetet, és kottából kísérem a hangzó történést. Így is történt.

Amire nem számítottam, az a szokásosnál nagyobb érzelmi kilengés volt. Mozart zenéje gyakran könnyekre indít, de ez most valami erőteljesebb hatás volt. A kotta tette volna?

Azt hiszem, igen, de a dolog nem ennyire egyszerű. Nem csupán arról van szó, hogy a lejegyzett zene (tanulmányozása) új információkat ad. Mert ad, hiszen bármikor előfordulhat, hogy valamit nem hallok meg (kiszolgáltatva a saját fülemnek és a netáni hangmérnöknek), amit viszont a kottában észreveszek. Nem is csak arra gondolok, hogy adott helyen egy belső szólam így és így csinál, ami eddig elkerülte a figyelmemet, de most, hogy látom is, már jobban kihallom (mert már tudom, mit kell hallanom); szóval, nemcsak erre gondolok, hanem egész finom ötletekre is, pl. mint amikor a szerző egy akkordot trombitákon szólaltat meg, majd azt finoman „átmossa” az oboákra (Mahler: VI. szimfónia). Ez jobban hat, ha az írott anyag még föl is hívja a figyelmet az adott helyre.

Eddig rendben, csakhogy jelen van az ellenkező hatás is. Mit értek ezen?

A kottában elvben minden benne van, ami az adott zenemű paramétereit illeti. De azt is megtapasztalhatjuk, hogy a zene paramétereit illetően alig van benne valami. Megint csak: nem arra gondolok, hogy az előadói szabadság mit enged meg, és arra sem, hogy az előadói érzékenység mennyire fűti át az adott művet. (És még arra sem, hogy a nyomtatott kotta nem számol be arról a vérről-verítékről-könnyről, amivel a szerző létrehozta szellemi gyermekét.) Hanem az egész! A sound. Hogy ténylegesen mi szólal meg, az nincs benne a kottában. Hogy ezt hogy értem, rögtön példával illusztrálom, de előbb hadd hozzak két szélsőséges és két szélsőségtelen példát.

Bach kottái meglehetősen szűkszavúak, de valami rejtélyes módon mégis tartalmazzák az egész művet. Más szóval, túl nagy meglepetést nem tud okozni egy Bach-mű kottával a kézbeni meghallgatása (mármint a kotta nélküli meghallgatáshoz képest). Mahler partitúrái rendkívül bőbeszédűek (gyakran szó szerint is, annyi szóbeli utasítás található bennük), így hát azok ezért nem tudnak túl nagy meglepetéssel szolgálni.

De már egy Palestrina-mise kottájából nem derül ki, micsoda lebegés, hömpölygés, ragyogás árad, amikor az adott mise meg is szólal. Vagy: egy Schubert-zongoradarab kottájában megtaláljuk ugyan a finom szakmai fogásokat, de hogy azok a szakmai fogások mennyire finomak, ahhoz hallgatni kell az adott darabot.

Ezt Mozartnál fokozottan érzem, és ez az, amitől elérzékenyülök, ez a szfinx-szerű titokzatosság (vagy, tudva, hogy Mozart mennyire szeretett biliárdozni, írhatnék pókerarcot, még ha ez anakronizmus is); hogy mennyire keveset árul el a leírt zene. (Persze, a kottaképben jelen van a zsenialitás is, hogy milyen egyszerű eszközökkel épít föl valami tüneményeset.) Hogy ezt miért éppen Mozartnál érzem ennyire intenzíven – fejtse meg, aki tudja.

És most a példa, a Klarinétötös végéről. A kottában minden ott van: belép a két hegedű piano, majd a klarinét, aztán a gordonka (nyolcadmozgásra felgyorsítva) és a mélyhegedű, ekkor már mindenki forte.

De hogy mindebből micsoda mámorító tűzijáték lesz, az nincs benne.

(Salzburgi Mozart Hét, 2011

Jörg Widman és a Hagen Vonósnégyes hangversenye; 2011. május 21., 12:05, Bartók)

Benn a stáblistában

2011-04-20T10:12:00.001+02:00

Megjelent egy új mesekönyv, pontosabban, meseantológia, Lackfi János szerkesztésében. Az első szempont (szigorúbban: követelmény; kevésbé szigorúan: feltétel; még enyhébben: elvárás) a rövidség volt. 3000 karakteres felső határral. Más, például tematikus megkötés nem volt. Aztán nyilván bejöttek az egyéb szempontok, melyek mentén Jánosnak úgy kellett rakosgatni az egyes meséket, hogy azok, amelyek valamivel összébb tartoznak, azok egymás közelébe kerüljenek, amelyek pedig széjjelebb tartoznak, azok kerüljenek azoknak a közelébe, amelyekkel összébb tartoznak. Remélem, tömören és világosan fogalmazok.

Megítélésem szerint az összeválogatás-szerkesztés sikerült.

Ha engedem a hiúságot, illetve az egoizmust érvényesülni, akkor megállapítom, hogy 39 szerző sok. Már abban az értelemben, hogy ennyi név olyan lesz az olvasónak, mintha egy film végén a stáblistát, sőt, annak is az apró betűs részét olvasgatná (mint ahogy szerintem 1000 nézőből 999 nem figyel már olyankor a filmre). Ráadásul akad néhány „nagy” név is, akikre az olvasó várhatóan kíváncsibb lesz, mint a – hozzájuk képest – kezdőkre. Hiszen a „nagyság” valamelyest az idő függvénye is, természetes hát, hogy a kezdő a jól ismerthez képest hátrányban van. Mindazonáltal úgy gondolom, remek társaságba kerültem. Íme, a szerzők:

Bálint Ágnes, Benedek Szabolcs, Berg Judit, Both Gabriella, Csukás István, Czigány Zoltán, Dávid Ádám, Demény Péter, Döbrentey Ildikó, Dragomán György, Esze Dóra, Falcsik Mari, Finy Petra, Ijjas Tamás, Jgy, Kányádi Sándor, Kiss Ottó, Lackfi János, Lázár Ervin, Máté Angi, Mészöly Ágnes, Mészöly Miklós, Miklya Luzsányi Mónika, Miklya Zsolt, Mosonyi Aliz, Murányi Zita, Nemes Nagy Ágnes, Nógrádi Gábor, Ovlachi Aliz, Pacskovszky Zsolt, Scheer Katalin, Simon Réka Zsuzsanna, Szabó T. Anna, Szakács Eszter, Tamás Zsuzsa, Tasnádi Emese, Varga Máté, Vörös István és Zágoni Balázs.

Folyó év folyó hó 16-án dedikálás volt a Könyvfesztiválon (és annak alkalmából), mely dedikálás kiváló alkalom lett volna rá, hogy megismerkedjem, mondjuk, Mosonyi Alizzal, Kis Ottóval (és még sorolhatnám, de nem teszem, nem szeretnék szabadkozni, hogy kit hagytam ki), ha már Nemes Nagy Ágnest és Lázár Ervint lekéstem. Sajnos, csak maroknyi író jött el, és rájuk sem jutott elég időm, mert mennem kellett dolgozni. (Furmányosabb Olvasóim ki is találhatják, mi lehetett aznap még a tennivalóm.)

Hogy milyen a felhozatal? Erről a közmegegyezés szerint nem illik nyilatkozni, ha a nyilatkozó maga is a stáb tagja. Ezt – tisztelettel – marhaságnak tartom. Ugyan, miért ne lehetne véleményem a kollégák műveiről? És ugyan, miért ne nyilváníthatnám is ezt a véleményemet? Természetesen úgy, hogy a saját darabjaimat is elhelyezem az értékrendben. Mondom, ezzel az „összeférhetetlenségi elvvel” nem értek egyet, ennek ellenére nem kezdem el apróra rangsorolni a kollégákat, részint, mert időigényes, részint, mert szubjektív, részint, mert nem is a kollégákat célszerű rangsorolni, hanem a meséket. Merthogy simán előfordulhat, hogy Jancsi egy szerintem gyengébbre sikerült mesét választott ki X. kollégától, amiért is azt fogom gondolni, hogy X. kolléga nem elég tehetséges, pedig ellenkezőleg.

Remélem, még mindig tömör és szabatos vagyok.

Egyetlen kivételt azért – kedvcsinálóul – hadd tegyek. A következő mesét (egyébként még csak nem is ez a kedvencem a kötetből) azért választottam ki, mert nemcsak kedves, szellemes, hanem rövid is, és látni vélem a háttérben Mosonyi Aliz halvány mosolyát.

Zárszóként: azt, persze, jól tudom, hogy egynek lenni a harminckilencből nem a sikerélmények csúcsa. De ha a távol-keleti filozófiákhoz (vallásokhoz) fordulok mint irányadókhoz, akkor elmondhatom, hogy igenis öröm, ha egy szemet én is kovácsolhattam a Nagy Lánchoz. Az ego meg csak mérsékelten fontos.

(Nini néni és a többiek - Mesék magyar írók tollából
Válogatta és szerkesztette Lackfi János. Egmont Hungary)

Még egyszer a részvétről

2011-04-12T11:47:00.003+02:00

Az alább következő kis észosztás szerkesztett változata ápr. 16-án, a MET-operaközvetítés után hangzik el az MR3-Bartókon, lévén az operát szünet nélkül játsszák. A közvetítés és az észosztás tárgya Alban Berg Wozzeck-je. Ha valaki nem ismeri a mű cselekményét, itt megismerheti (sajnos, a Wikipédia magyar nyelvű szócikke meglehetősen dilettáns), illetve itt elolvashatja a szövegkönyvet.

A március 12-iki operaközvetítés szünetében, Muszorgszkij Borisz Godunovja kapcsán sikerült néhány gondolat erejéig elmélkednünk a részvétről mint zenei-irodalmi mozgatóról, mely különösen az orosz szerzőknél található meg. A zenét és az irodalmat egy lélegzetre említettem, nem véletlenül, ebből a szempontból az orosz írók-költők és a zeneszerzők, hogy úgy mondjam, karöltve alkotnak. Puskin részvéttel van mind a Borisz Godunov, mind az Anyegin hősei iránt, és ez a részvét, szinte tapinthatóan megjelenik mind Muszorgszkij, mind Csajkovszkij zenéjében, és persze, még lehetne sorolni a példákat.

Igen ám, de mi van, ha valamely zeneszerző árnyaltabban vagy másként látja a szereplőket, mint a forrásul szolgáló szöveg írója? Ezekben az esetekben a komponista kiegészítheti az adott szereplőről festett képet, illetve kifejezetten szembe is mehet az író szándékával. Elmondhatjuk, hogy általában a szereplők ábrázolása gazdagodik a zeneszerző munkásságával, nota bene ez elemi dolog, lényegében ez igazolja az opera létjogosultságát. Szinte fölösleges megemlíteni, hogy A varázsfuvola vagy a Bohémélet szereplői prózai színpadon bizony elég sápadt figurák, legalábbis a mai ízlés szerint.

Hanem ez a kiegészítés, illetve árnyalás olyan mértékűvé is válhat, hogy az opera nem csupán a megzenésítés ténye miatt, hanem a zenei ábrázolás módjától is önálló alkotássá válik, és a forrásul szolgáló történet már-már puszta kompozíciós ürüggyé halványul. Lássuk, a fenti állításokból mi igaz és mi nem a Wozzecket illetően!

Ha a forrást vizsgáljuk, rögtön szemünkbe ötlik, hogy a minden emberi méltóságtól megfosztott katona-kisember tragédiája megtörtént eseményeken alapszik.

A történet főhősének eredetije, Johann Christian Woyzeck (egyébként egy lipcsei parókakészítő fia) csakugyan élt. 1821. június 21-én, tehát 41 évesen, a lipcsei Sandgasse egyik bérházának egyik folyosóján több késszúrással megölte a nála 5 évvel idősebb Johanna Christiana Woostot, mégpedig szerelemféltésből. A per során egy Johann Christian August Clarus nevű orvos két szakértői véleményt is benyújtott Woyzeck beszámíthatóságáról. Noha ebben több utalás is található üldözési mániára, skizofréniára és depresszióra, az amúgy hosszú eljárás végén Woyzecket elítélték és kivégezték. Clarus szakértői véleményeit egy helyi orvosi szaklapban tették közzé, itt figyelt föl rá Büchner.

De kicsoda is ez a szerző? Az 1813 és ’37 között élt Georg Büchner (akit az internetes enciklopédia „íróként, tudósként és forradalmárként” jellemez) nem akármilyen családból származik. Apja, Ernst Karl Büchner kerületi – ma úgy mondanánk, körzeti, illetve házi- – orvos volt. Öt testvére közül érdemes megemlítenünk Luise Büchnert, az írót és feminista jogvédőt, Ludwig Büchnert, ő író és filozófus volt, és Alexander Büchnert, aki az irodalomtörténet professzora volt; egyébként mind az öt testvér tisztes öregkort ért meg, csak az elsőszülött Georgnak jutott mindössze 24 év.

Tágan értelmezett életművét nincs mód itt taglalnunk. Valóban voltak forradalmi megmozdulásai, és az 1834-ben kinyomtatott Hessiche Landbote (körülbelüli fordítása: Hesseni Futár) című röpirata miatt körözést is adtak ki ellene, menekülnie kellett.

Orvosi tanulmányokat is folytatott, és egyes feltételezések szerint egy boncolás közben elszenvedett mérgezés okozta korai halálát.

Irodalmi tevékenysége is figyelmet érdemel, egyes méltatói szerint a német irodalomra tett hatásában csak Kleisthez mérhető. És valóban, ha valakire is ráillik a „megelőzte korát” kitétel, Büchnerre bizonyosan, elég a Danton halálát vagy a Woyzecket elolvasnunk. A Woyzeck különösen izgalmas, mert jól megmutatja Büchner analitikus érdeklődését a lelki folyamatok iránt, és a gyilkossá vált, zavart elmeállapotú katona esete igencsak felkeltette a figyelmét. Sajnos, a darab, Büchner halála miatt töredékben maradt, ám az egyes jelenetek, noha többféle sorrendben, de összerakhatók, a színmű előadható. Hogy az előadás a XIX. századi közönséget mennyire sokkolta volna, nem tudjuk, mivel a darab bemutatójára csak 1913-ban került sor. De majdnem bizonyosak lehetünk benne, hogy sokkolta volna, ez a minden szépítés, tompítás nélkül, hideg elemzéssel fölvett látlelet, legalábbis színpadon, teljességgel szokatlan volt a korban, ez már az irodalmi expresszionizmust előlegezte meg.

Nem véletlen, hogy Alban Berg fölfigyelt a darabra. Ami felé Büchner műve előremutatott, az az új bécsi iskola számára már maga a jelen volt. Más szóval, a Mahler utáni generációnak valóságos csemege lehetett egy ilyen dráma.

Noha, mint láthatjuk, a darab a sors kényszerítő ereje miatt maradt befejezetlenül, annak, mármint a műnek mozaikszerűsége, torzó mivolta szimbolikus értelemmel is bírhatott Berg számára egy olyan korban, amelyben kezdett minden szétesni.

Csak nagyon óvatosan feltételezem, hogy a büchneri dráma töredékessége nyomasztóan hatott Bergre, aki zenei eszközökkel is igyekezett valamiféle összetartó erőt gerjeszteni. Ezeket az eszközöket Berg kimondottan a régebbi korok hangszeres zenéjéből választotta ki. Az opera (melynek címe egy félreolvasás miatt nem Woyzeck, hanem Wozzeck) tele van olyan, régi zenei formákkal, mint a szvit, a rondó, a passacaglia, illetve szabad variációsorozat. A II. felvonás öttételes szimfóniaként van megjelölve. És így tovább.

Mindez, persze, musica riservata, szakmai fogások sorozata a beavatottak számára. Lényegesebb, hogy Berg mivel gazdagította Büchner drámáját, ezzel vissza is térhetünk eszmefuttatásunk elejére. A zeneszerzők, amennyiben a forrásul szolgáló szöveg alkotójától eltérő a hozzáállásuk, általában egyféle magatartást tanúsítanak. A múlt alkalommal példákat is hoztam: Shakespeare és Mozart láthatóan kedveli hőseit, mindenkinek „igaza van” a saját szemszögéből, és ezt a szerzők szöveggel, illetve zenével tökéletesen alátámasztják. Molière ironikusan szemléli figuráit, Büchner és Zola analitikusan figyeli hőseit, illetve antihőseit. Természetesen a részvét is jelen van Büchnernél (különben meg sem írta volna a darabot), de ez a részvét gondosan elkendőzve jelenik csak meg.

Berg mindegyik attribútummal él. Az Orvost iróniával, a Tamburmajort ellenszenvvel szemléli, a Kapitányt a kettő elegyével. Marie bűn és megbánás közti hánykolódását kritikus együttérzéssel, Andres érzéketlenségét sajnálkozással figyeli. Ettől a zeneszerzői magatartástól az opera színesebb, gazdagabb lesz, és a nézőnek módjában áll – ha szabad így fogalmaznom – többrétegű katarzist is átélni.

A végére hagytam a címszereplőt. Büchner darabja kemény vádirat, valóságos sikoly a társadalmi igazságtalanságok, az embertelenség ellen, de ebben a darabban Woyzeck szerepe szükségszerű, személye esetleges. Berg túlcsorduló részvéttel van Wozzeck iránt, ez szinte minden ütemből kiderül. És a III. felvonás 4. és 5. képe közti zenekari közjátékban aztán – felidézve Mahler kései stílusát – valósággal felmenti a gyilkossá vált katonaborbélyt. Felmenti, egyben el is siratja – Kárpáti János szavaival – az operairodalom e legkevésbé hősies hősét.

(Alban Berg: Wozzeck. Élő közvetítés a New York-i Metropolitan Operából; MR3-Bartók, 2011. ápr. 16., 19:00)

Tornatermi katarzis

2011-04-11T08:21:00.000+02:00

Nagyjából az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy lesz ez az előadás Zsámbékon. A darabot Lackfi János írta, és az a címe, hogy Világablak.

A címadó „készülék” egyszerre tárgy és fogalom. Ezen át pillantanak le a testi megszületésre váró lelkek a földre. A lelkek vezetője, Égi néni szelíden korholja a lelkeket, ahogy a szülők (nagynénik, nagybácsik) szokták a gyerekeket, ha odagyökereznek a tévé elé. Persze, a lelkek ragaszkodnak a nézelődéshez, hiszen annyi szépet látni a világablakon át, nem csoda, hogy alig várják már, hogy lemehessenek.

Égi néni azonban figyelmezteti őket, nem elég csak a felszínt nézni. A földi világ messze nem fenékig tejfel. És szépen, sorra megmutatja az anyagi lét fonákságait, azt a nagy rakás boldogtalanságot, ami körülvesz bennünket. Ezzel majdnem sikerül végképp elrontania a lelkek kedvét, ők azonban makacsul faggatják: attól, hogy a földi világ nem fenékig tejfel, attól azért ugye, van benne valamennyi tejfel is? Égi néni a vállát vonogatja, hogy igen, van, de azért erőst meg kell küzdeni.

Ez a válasz azonban elég a lelkeknek, le akarnak menni a földre.

Eddig semmi különös. János maga hivatkozott Maeterlinck A kék madár című darabjának egy jelentére, amelyben a lelkek a születésre készülődnek, és mintha A csudálatos Mary-ben is volna egy ilyen jelenet.

Csakhogy.

Amikor a lelkek levetik égi ruhájukat, mindegyik kap egy napkoronggal díszített hátizsákot útravaló gyanánt, és elindulnak (az előadáson a nézők között egyenként levonulnak a színpadról), az elementáris hatású. Mert olyan arckifejezéssel indulnak el, amilyent képzett színész nem vagy csak nagyon nehezen tud ölteni. A szereplőkön a majdnem üres, de legalábbis messze nem teleírt lappal való indulás arckifejezése látható.

Mert az előadók középsúlyos értelmi fogyatékosok voltak. A MÁSSZÍNHÁZ előadását láthattuk szombaton. (A helyi szakközépiskola tornatermében. Vajon a művházba miért nem jutott be a produkció?) Így már érthető, mitől volt különleges nemcsak az előadás, hanem a darab is. Hiszen Jánosnak olyan művet kellett írnia, amely könnyen megtanulható, mégis szól valamiről, működő dramaturgiája van, és megszólítja a közönséget.

Méghozzá úgy – és ettől is volt torokszorító az élmény –, hogy tudjuk, a szereplők önmagukat játsszák el. A lelkeket, akiknek a testi megszületés után esetleg ebből vagy abból kevesebb jut.

Az előadás – túl a színházi-emberi élményen – számos tanulsággal is szolgált, legalábbis számomra, akit a sors eddig megkímélt (vagy megfosztott?) attól, hogy fogyatékosokkal dolga legyen. Tanulságos volt látni, hogy hányféle módon lehet valaki fogyatékos (ez egy szakembernek nyilván teljesen megszokott), és hogy mennyi árnyalata tud lenni az ilyetén hátrányos helyzetnek. Amin azt értem, hogy milyen nehéz (megint csak: nekem, laikusnak) megvonni a határt „normális” és „eltérő” között. Szerepelt ott egy kislány, akiről csak hosszú idő után tűnt fel, hogy valószínűleg fogyatékkal él. És megfordítva is: akit simán besoroltam a hendikepesek közé, arról kiderült, hogy a társulat zenepedagógusa. (Bocsánat, ez úgy hangzik, mint valami otromba vicc, de tényleg eltévesztettem, és a dolog részint az én szememet minősíti, részint az illető zenepedagógus empátiáját-asszimilációját dicséri.)

Volt a délutánnak két negatív, Murphy-törvény jellegű tanulsága is.

1) Mindig akad legalább egy anyuka, aki a pár hónapos kisbabáját behozza, hogy a csöppség hadd ordítsa szét az előadást.

2) Mindig akad legalább egy hozzászóló (utána lehetett kérdéseket föltenni), aki elcsukló hangon dicséri a társulatot, és nem veszi észre, hogy rossz helyre nyúlt.

Tessék, csak tessék, szabad az asszociáció!

2011-04-02T17:00:00.002+02:00

A múltkoriban Attilának ígértem, hogy kommentjére visszatérek. A kommentet ehhez a bejegyzéshez írta (bár a lényegi előzmény itt található), és így szól: „[…] Amit Mosonyi írásaival kapcsolatban említettél, hogy van bennük egyfajta melankólia, arra is szívesen hallanék zenei »megfelelőt«.”.

Erre általánosságban azt mondhatom, hogy nehéz a felvetett probléma. Valamiről-valakiről miért éppen egy bizonyos zene jut az eszünkbe, illetve fordítva, bizonyos zenéről miért arra asszociálunk, amire? A probléma azért is nehéz, mert a zene sem nem fogalmi, sem nem képi.

Hoztam egy példát is. Ez Mahler II. szimfóniájából való, mégpedig a 4. tétel, mely az Urlicht, magyarul ősfény (és nem „ösvény”, mint némely adatbázisban olvasható) címet viseli. A kiragadott részt hallgatva az első alkalomtól a mai napig virágos cseresznyeágak jelennek meg lelki szemem előtt, ahogy a tavaszi szellő fújja őket. Ráadásul a szimfóniának kifejezett programja van, amiben sok minden szerepel, de virágzó cseresznyeág éppenséggel nem. Sejtelmem sincs, miért a leírt kép hívódik elő, de talán nem is szükséges tudni.

Szóval, ahogy mondom, általánosságban nem vagy nem könnyen megfejthető a rejtély. Amennyiben elfogadottnak vesszük, hogy az ún. tündérzene passzol Mosonyi Aliz meséihez, úgy folytathatjuk kutakodásunkat valamelyest konkrétabb területen, ahol – szerintem – kissé más a helyzet. De először is: mit nevezünk tündérzenének?

Olyan zenét, olykor csak hangzásokat, melyek – közmegegyezés alapján – az éjszakára, a sejtelmesre, a tündérvilágra utalnak. Hagyományosan Mendelssohnnak tulajdonítják ezt a fajta zenei nyelvet, életművén belül is a Szentivánéji álom kísérőzenéjét szokás kiemelni. Mendelssohn után sokan megpróbálták ezt a hangulatot zenébe áttenni, még a jellemzően tenyeres-talpas scherzókat író Bruckner is írt két ilyen holdsugaras muzsikát (a VI. és IX. szimfóniában).

Általában elsikkad a tény, hogy Mendelssohnnal egyidőben Hector Berlioz is kialakította saját „tündérzenei stílusát”, mely szignifikánsan a Romeo és Júlia dramatikus szimfóniában mutatkozik meg, jelesül a Mab-scherzóban.

Idekívánkozik a megfelelő idézet Shakespeare művéből (Kosztolányi Dezső fordításában).

MERCUTIO
No nézd, a Mab királyné járt tenálad,
A tündérek bábája, oly parányi
Alakban jön, mint városi szenátor
Mutatóujján a gyűrűs agátkő.
Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át
Az emberek orrán, mikor alusznak.
A kerekek küllője nyurga pókláb,
A hintó födele egy szöcskeszárny,
A hámja finom pókháló-fonál,
Gyeplője a hold lucskos sugara.
Ostornyele tücsökcomb, rost a szíja.
Csöpp, szürkementés szúnyog a kocsis,
Félakkora, mint a kövér kukac,
Mit rest cseléd a ujjából vakar ki.
A kocsiváz egy üres mogyoró,
A mókus eszkábálta, vagy a vén szú,
Kik ősidőktől tündér-kocsigyártók.
Így robban át a szeretők agyán
Éjente, és az álmuk szerelem,
Udvarló térdén, s udvarlás az álma,
Fiskális ujján, és az álma pördíj,
Nők ajkain, s álmukban csókolódznak.
De Mab ha mérges, szájuk hólyagos lesz,
Mivel a habcsók nékik is megárt.
Nem egyszer udvaronc orrába vágtat,
S az erre már kitüntetést szagol,
Máskor dézsmás malacka farkhegyével
Csiklandja az alvó papocska orrát
És az plébániáról álmodik.
Majd átrobog a katona agyán
És álma sok-sok nyakszelés, spanyoltőr,
Les és roham, aztán öt ölnyi mély,
Jó-nagy ivászat; hirtelen a dobszó
Pörög fülében, fölriad, ocsúdik,
Kicsit szedi a szenteket az égből
S megint elalszik. Ő, a Mab királyné,
Lovak sörényét éjjel egybefonja,
Csombókos hajba süt varázsgubancot
S hogy szertebontod, az babonaság.
Boszorka ő, a lányt, ha háton alszik,
Megnyomja, terhet bírni így tanítja,
Hogy jól feküdjön majd asszony-korában.
Ő az, ki...

ROMEO
Hallgass, Mercutio, hallgass.
Semmit beszélsz.

MERCUTIO
Hisz álomról beszélek,
Amit csupán a henye agyvelő szült
És semmiből a képzelet koholt.
Matériája vékony, mint a lég
És csapodárabb, mint a szél, mi mostan
Észak fagyott keblén kacérkodik,
De nyomba megharagszik, délre rebben
S csorgó harmatba fürdeti az arcát.

Számomra a Mab-monológnál (annak minden szépsége mellett) fontosabb Romeo reakciója, illetve Mercutio válasza. Igen, a tündérvilág csak képzeletünkben, vagy csak – ami ezzel egyenértékű – virtuálisan, ha úgy tetszik, a konfigurációs térben létezik, nekünk oda eljutni lehetetlen. És ez a lehetetlen mivolt valami enyhe szomorúsággal tölt el bennünket. (Emlékszem, gyerekkoromban ugyanígy szerettem volna behatolni a csillár üvegdíszei által megjelenített szivárványos varázsvilágba.)

Éppen ezért, ha a mindenkori tündérzene hiteles, mindig hordoz egy kis mélabút.

Természetesen nem akarok egy az egyben történő megfeleltetést összehozni Mosonyi Aliz meséi és a tündérzenék között, sem a mesékben felbukkanó attribútumokat nem akarom egymást feltételezőknek beállítani. A Mosonyi-mesék tündéri illékonyságot is, és egyfajta spleent is hordoznak. Ez a két attribútum az asszociáció által hozzárendelt (tündér)zenében egyesül.

De nem szaporítanám tovább a szót, inkább idézzük meg Berlioz Mab-zenéjét. Ez a muzsika szerintem minden Mosonyi-asszociációs igényt kielégít, és most mellékes, hogy Attila katalitikus hatású hozzászólása nélkül magamtól Berwaldot invokáltam.

Más máshogy gondolja IV.

2011-04-01T05:37:00.001+02:00

NÉMETH PETÚNIA – FENYŐ LUCA:

Egy betiltásra javasolt madrigál

Talán nem túlzás bűnös hanyagságról beszélnünk, amikor elégedetlenségünknek adunk hangot, amiért a zenei szennyirodalomnak egy „gyöngyszeme” még mindig szabadon áraszthatja miazmás kigőzölgéseit ennek a sokat tűrt nemzetnek kulturális virágoskertjében.

Adriano Banchieri madrigáljáról, a Contrapunto bestiale alla mente (Állatok rögtönzött ellenpontja) című „remekművéről” van szó. Nomen est omen, mondták a kelták, és esetünkben a mondás nagyon is ül: nem tudunk nem asszociálni a bankár-éra kifejezésre, mely kifejezés bölcs kormányzatunk üdvös munkálkodása nyomán kezd múlt időbe süppedni.

Lássuk, mit bír kitalálni egy ilyen nevű szerző!

Állatok rögtönzött ellenpontja, ez már maga hazugság. Nem rögtönzött, nem is igazán ellenpont, csak egy basszusdallam fölötti hangutánzó effektek unalomba fúló sora. Ráadásul a cím csupán a madrigál középső részére utalhat, hiszen két, funkciótlan fallallázás keretezi a lényegi részt.

Az állathangok gépies alkalmazása fölveti az állati jogok kérdését is, de ebbe most ne menjünk bele, találunk másik, hasonlóan aggályos jelenséget.

A közbeszúrt állathangok, mint említettük, egy basszusdallam, afféle „korál” fölött szólnak. Maga a basszusdallam szövege is durván beletipor bizonyos kisebbségek érzékenységébe. Lássuk először magyarul!

....Sohse higgy a púposnak, hasonlóképpen a sántának.

....Ha mégis jó volt [hozzád], jegyezd föl évkönyvedbe!

Hogy erre az otrombaságra mi szükség volt, nem értjük. Nincs tudomásunk púposbűnözésről, sem a sánták világméretű összeesküvéséről, akkor meg minek…?

De az eredeti – olaszból-latinból összegyúrt – szöveg is önmagáért beszél.

....Nulla fides gobbis
....similiter est [sic!] zoppis.
....Si squerzus bonus est,
....super annalia scribe.

(Kiemelés tőlünk, N. P., F. L.)

A magánvélemény persze szent, így Banchieri úr azt gondol a világról, amit akar. De ezt a véleményt kompozíciós ürügyként felhasználni, és a zeneszerető közönséget az így keletkezett madrigállal arculcsapni, úgy véljük, erős túlzás. (Az alábbi videóhivatkozást pusztán elrettentésül illesztjük ide.)

Ízlések pofonok nélkül

2011-03-04T10:57:00.000+01:00

Mosonyi Alizról írt bejegyzésembe beillesztettem egy zenét, a svéd Franz Berwald IV. szimfóniájának Scherzóját. A bejegyzéshez Attila fűzött kommentet, melyből rögtön idéznék is.

A svéd szerzőt nem ismertem, köszönet érte. Talán egy jobb előadással meggyőzőbb lenne a mű, lehetne gyorsabb és dinamikailag árnyaltabb. Nagyon lagymatag így.

Ez – túl azon, hogy eleve hálás vagyok a hozzászólásért – annál is izgalmasabb, mert az adott műből volt egy felvétel a birtokomban (nevezzük A-nak), amit elvetettem, mert a másikat (nevezzük H-nak) jobbnak tartottam. A komment elolvasása után újból meghallgattam mindkét felvételt, és annak rendje és módja szerint el is bizonytalanodtam, hogy akkor most melyik a jobb. Végül is de gustibus non est disputandum. Úgyhogy azt találtam ki, hogy H marad a helyén, ide meg fölrakom A-t, lehet válogatni.

Tavaszköszöntő - Frühlingsgruss

2011-03-03T13:08:00.000+01:00

Birtalan Balázs közzétette (vélhetőleg) legújabb versét, mely nagyon megtetszett. Annyira, hogy valami izét kezdtem érezni, ami valahol a Jó Ötlet és a Belső Kényszer között helyezkedik el, talán Könnyed Késztetésnek nevezhetnénk, mégpedig arra, hogy a verset fordítsam le németre. Kérem a türelmes Olvasót, hogy olyan kérdéssel ne zaklassa a nyomorult bloggert, hogy egy ilyen fordítás elkészítésének mi is az értelme.

(A mottót természetesen az eredetiből vettem, nem akartam a Herz-féle szalámi csapdájába lépni.)

Und doch

Das klingt wie zwei Portionen gemischtes Eis mit Schlagsahne.

(Erich Kästner)

obwohl stammt's vom Kriegesgott
obwohl alles gleichgrau ist
und siehe der Sonne Feuer nirgend

und doch

wie die hundertmillionste Auferstehung
immer das Selbe doch nie zu langweilen
wie das verwirklichte Märchenland
wo Freiheit und Liebe Evidenz sind
wie eine grosse Scheibe Butterbrot
mit Pressschinken und Paprika
von faseriger karierter Decke
uralte Bäume unter neugebornen Blumen

so ist das Wort
März

Őszinte részvétem

2011-03-01T18:00:00.001+01:00

(Ez a kis tanulmány 2011. március 12-én hangzik el a Bartókon, a MET-operaközvetítés második szünetében.)

Néhány éve egy barátom azt mondta, tisztel, amiért szeretem Wagnert, de osztozni nem tud ebben a szeretetben, Wagner művei az ő számára dagályosak, nyomasztóak és megterhelők. Ezt viszont én tartottam tiszteletben, ám hogy érdemben is feleljek valamit, illetve hogy alternatívát kínáljak fel, azt mondtam neki, hogy ha Wagnert nem szereti, de – mostanában divatos kifejezéssel – tűpontos jellemábrázolásra vágyik, a lelki folyamatok plasztikus festését szeretné megtapasztalni, akkor hallgassa-nézze Muszorgszkij operáit. Barátom megköszönte a kéretlenül adott tippet, és ennyiben is maradtunk.

Én viszont elgondolkoztam, miért éppen Muszorgszkij jutott elsőként az eszembe, mikor az operairodalomból bőségesen találhattam volna szerzőt, aki megfelel a fenti kritériumoknak. Mondhattam volna Monteverdit, Purcellt, Mozartot, Verdit, Bizet-t, Puccinit és így tovább. De mondjuk, maradjunk Wagner koránál, így az első három szerző kiesik, sőt, lényegében Puccini is. Muszorgszkij azonban a kortársai közül is kilóg. Vajon miért? Miben áll Muszorgszkij mássága?

A válasz, pontosabban a magyarázat talán erőltetettnek tűnik, nevezetesen a földrajzi fekvés. Oroszország már a Távol-Kelettel határos, az onnan érkező szellemi áramlatok közvetlenül hatnak. A vallásokra-filozófiákra gondolok, elsősorban is a buddhizmusra. A nyugati kultúrákban a szeretet, de főleg a szerelem képében gyakran a vágy jár. A buddhizmus a szeretetet inkább az együttérzés, a részvét felől közelíti meg. Tanítása szerint, ha tetteink indítéka a vágy – nemcsak a szerelmi, hanem a hatalom iránti is –, az tökéletlen állapotról árulkodik, melyet hasznos meghaladnunk.

Mármost ha megfigyeljük, a nagy orosz írók, költők általában meglehetős részvéttel viszonyulnak minden hősükhöz. Ez, persze, nem, vagy nem föltétlenül tudatos választás eredménye, nem is mindenkire egyformán igaz, és a távol-keleti filozófiák hatásáról végképp csak nagyon áttételes értelemben, óvatosan beszélhetünk. Ettől azonban az előző állítás még igaz. Ezzel összefüggésben az orosz szerzők valahogy mindig a nép gyermekeként szólnak, függetlenül származásuktól vagy társadalmi rangjuktól. Ez a zenére is igaz, és itt nemcsak arról van szó, hogy az orosz műzenébe mennyire könnyen talál utat a népzene, hanem hogy például az orosz operában mennyivel hangsúlyosabb szerepet kap a kórus, mint más nemzetek zenés színpadán.

Hogy még világosabb legyen a gondolatmenet, tegyünk egy kis összehasonlítást mind a zene, mind az irodalom területén. Shakespeare és Mozart láthatóan kedveli hőseit, mindenkinek „igaza van” a saját szemszögéből, és ezt a szerzők szöveggel, illetve zenével tökéletesen alátámasztják. Molière ironikusan szemléli figuráit, Büchner és Zola analitikusan figyeli hőseit, illetve antihőseit. Aztán az együttérzés Verdinél és Wagnernél előtör, méghozzá meglehetős vehemenciával, de mindig csak egy-két szereplőre koncentrálva. (Tapasztalhatjuk majd, hogy a fenti attribútumok Alban Bergnél bukkannak fel keverten, éppen a Büchner művéből készült Wozzeckben.) Tolsztojnál, Dosztojevszkijnél, Csehovnál pedig állandóan jelen van a részvét, ami az első szereplőtől az utolsóig mindenkit megillet. Ez természetesen igaz Muszorgszkij operáira, ezen belül a Borisz Godunovra is. A bolondnak ugyanúgy kijár az együttérzés, mint Kszenyijának, Borisznak vagy Sujszkijnak, mert a részvét szempontjából nincs jó és gonosz ember, csak „az” ember van, aki így vagy úgy cselekszik, ám bárhogy tegyen is, egyetlen cselekedete sem marad következmények nélkül.

Muszorgszkij az opera szövegkönyvét Puskin drámájából készítette, amely dráma, ahogy mondani szokás, „megtörtént eseményeken alapul”.

I. Borisz cár történetét először Nyikolaj Mihajlovics Karamzin dolgozta föl Az orosz állam története c. munkájában. Puskin mihajlovszkojei száműzetésében történelmi tanulmányokat is folytatott, és ezeknek a nyomán készült el a Borisz Godunov c. dráma 1825-ben, úgyszólván egyidőben Karamzin művével.

Az 1552 és 1605 között élt Borisz Godunov történelmi megítélése ellentmondásos. Egyeduralomra tört, és riválisait könyörtelenül eltette az útjából, úgy, hogy nem válogatott az eszközökben. Ugyanakkor nyugatbarát külpolitikája számos békeévet szerzett Oroszországnak és a környező európai országoknak egyaránt. Halála után a fellázadt bojárok lényegében kiirtották a Godunov családot. Borisz fia, II. Fjodor nagyjából másfél hónapig uralkodott, majd őt is megölték. Ekkor egy furcsa figura foglalta el a trónt, aki a történelembe a rejtélyes ál-Dmitrij néven vonult be, de az ő országlása is csak egy évig tartott. Őt IV. Vaszilij követte, aki nem más, mint a jól ismert, és a Puskin, illetve Muszorgszkij műveiben kegyetlen, gátlástalan intrikusnak ábrázolt Sujszkij.

A „megtörtént” eseményekre való hivatkozás helyett korrektebb „valószínűsíthető”, sőt, „nem kizárható” eseményekre hivatkozni. Mai ismereteink szerint nem bizonyított, hogy Borisz megölette volna Dmitrij nagyherceget, mi több, az sem teljesen bizonyos, hogy a trónörökös halála erőszakos halál volt. Túlságosan sok indíték sem vezethetett a gyilkossághoz, tekintve, hogy Dmitrij IV. (vagy Rettegett vagy Rettenetes) Iván hetedik házasságából származott, így az ortodox egyház álláspontja szerint törvénytelen gyermek volt, tehát nem sok esélye lett volna trónigényét érvényesíteni.

Egyébként Borisz nem mást bízott meg az eset kiderítésével, mint Vaszilij Sujszkijt, aki első körben arra az eredményre jutott, hogy Dmitrij nagyherceg epilepsziás rohamában önnön torkát vágta el azzal a késsel, amellyel éppen játszadozott. Hogy egy ilyen balesetnek mekkora a valószínűsége, annak mérlegelése nem a mi tisztünk. Mindenesetre Sujszkij egy idő után – mikor érdekei úgy kívánták – azzal állt elő, hogy igenis gyilkosság történt, mégpedig Borisz parancsára, de tévedésből nem Dmitrijt ölték meg, hanem egy játszópajtását. Ebből az állításból hamarosan híresztelés lett, melyre biztonsággal építhetett az az 1604-ben felbukkant trónkövetelő, (az a bizonyos, fent említett ál-Dmitrij), aki magát a nagyhercegnek adta ki, és aki meg is akarta dönteni I. Borisz uralmát. A cári sereg könnyedén visszaverte a támadást, de magát az ál-Dmitrijt sosem sikerült elfogni, a nép körében afféle orosz Rózsa Sándorrá vált. Ismeretes a feltételezés, mely szerint ez az ember egy Grigorij Otrepjev nevű kiugrott szerzetes volt; egyébként Puskin drámája és Muszorgszkij operája ezt tényként kezeli, azzal a keserű felhanggal, hogy lám, a nép a zsarnok után egy szélhámost ünnepel. Az irodalmi és a zenei alkotás egy fontos ponton válik el a valóságtól. Puskin és Muszorgszkij művében a bűn és bűnhődés gondolata a legalapvetőbb, és Borisz lényegében a bűntudatba őrül bele. A valóságban ilyenről nem tudunk; Borisz betegeskedett ugyan utolsó éveiben, de szellemileg friss volt, mígnem agyvérzés végzett vele.

A fent vázolt események, ha a történelem – akár csak az orosz történelem – egészét tekintjük, nem ritkák, nem különlegesek. Hogy Puskin miért éppen Borisz Godunov történetét választotta drámája alapjául, és Muszorgszkij miért éppen az ő drámájából készített operát, ez alkotáslélektani szempontból izgalmas lehet, amúgy azonban nem az, mert úgysem lehet megválaszolni. De talán nem keresgélünk rossz helyen, ha a szerzőkben lakozó empátiára, azaz részvétre figyelünk.

(MR3-Bartók, 2011. márc. 12. 19:00. Közvetítés a New York-i Metropolitan Operaházból. Modeszt Muszorgszkij: Borisz Godunov)

Aliz csodaországa

2011-02-23T16:59:00.001+01:00

és az igazságtalan idő

Valamelyik következő posztban talán foglalkozom az irodalom, ezen belül a meseirodalom urbánus és népi kategóriákra való felosztásával, illetve ezen felosztás értelmével, hasznával, kárával, létjogosultságával. Most azonban a gomb hamarabb készült el, mint a kabát: egy konkrét szerzőről szeretnék beszélni, akit – ha muszáj – egyértelműen az urbánus halmazba sorolnék, ami azért érdekes, mert a mese eredendően népi fogantatású. (Föl lehet vakkantani, hogy az egész irodalom is, de ez egyrészt így nem igaz, másrészt a mese – lett légyen akármilyen urbánus – jobban megőrizte régi gyökereit.)

Akiről szó van, Mosonyi Aliz. Nem urbánus mivoltára figyeltem föl (nem is ezt tartom fontosnak), hanem nagyon egyéni stílusára. Mit értek ezen?

Vegyünk egy olyan írót, akit mind a hivatalos kánon, mind a népszerűségi mutatók nagyon jónak tekintenek, mondjuk, Lázár Ervint. Mitől jó ő?

Véleményem szerint nem attól, hogy stílust teremtett volna. Félre ne értsük, az egyéni stílusjegyeit nem vitatom, sőt. Ha pl. ezt mondom, „nyiszergett-moszorintott”, rögtön lehet tudni, hogy ez lázári ige. (Egyébként meg nem, ez Timár György Lázár-Ervin-paródiájában szerepel. De ebből is látszik, hogy megragadhatók a stílusjegyek.) Én inkább azt állítom, hogy Lázár Ervin egy meglévő és nagyjából egységes stílusban alkotott jobbat, ötletesebbet, frappánsabbat, mint a többiek.

Ezzel szemben Mosonyi Aliz teljesen új világot teremtett. Két jellegzetességet tudok megnevezni.

(minimalizmus) Nem tudom, a világirodalomban ki kezdte, nálunk Örkény az Egyperceseivel. Ez igazi reveláció volt, hogy ugyanis egy komplett novellát (esetleg regényt, ld. Esterházy: Fuharosok) milyen röviden is oda lehet tenni, szinte egy viccnyi csontvázig lecsupaszítva, illetve rosszul mondom, mert éppen nem csontváz lesz belőle, hanem inkább bonszáj.

Ez azonban a meseirodalomban még nem volt. (Ha jól tudom.) Mosonyi Aliz meséi (Boltosmesék, Szekrénymesék) ilyen kis egypercesek, akad, amelyik nem több 3-4 mondatnál.

(spleen) A meséket átlengi valami furcsa, ködös bánat, talán nem is bánat, csak olyan fátyolos izé. Ez nem egyforma mértékben van jelen az egyes művekben. A Mesék Budapestről-ben alig, a Boltosmesékben inkább, a Szekrénymesékben még inkább, az Orrolóban pedig nagyon. (A rádió időnként esti meseként leadja az Orrolót, Kálmán György szívszorító előadásában.)

A fentebb említett fátyolos izé része még valami illékony tündér mivolt, ami a meséket lebegővé teszi. Rózsaszín felhő rózsaszín nélkül. És persze, ott van a fanyar, szinte groteszk humor is. Tessék megtekinteni egy példát. Ez a Szekrénymesékből való, Háy Ágnes szerintem nagyon adekvát illusztrációival.

A hangulat illusztrálására találtam zenét is, ami amúgy Mosonyitól sem idegen (mármint ez a társítás): előbb volt zenei végzettsége, mint hogy írni kezdett.

Azt mondják, az idő eldönti… Hát, szerintem Franz Berwald esetében vagy tévedett az idő, vagy még nem döntötte el. Meglehetős ritkán játsszák a műveit (kivéve hazáját, Svédországot), pedig jó szerző. Az alább elérhető részlet a IV. szimfónia Scherzója. (Ínyenceknek még annyit, hogy Berwald ezt a fajta tündérzenét kevéssel Mendelssohn és Berlioz előtt teremtette meg.)