2017. február 11., szombat

5 új fordítás



Ez most kicsit eltér a szokásostól. Általában ha verset fordítok, azt többé-kevésbé hirtelen felindulásból teszem (ezt, persze, kéretik szabadon értelmezni). Ebben az esetben évek óta készültem a fordításra.
Továbbá, ha fordítok, a verset – természetesen a hatása alá kerülve és a legnagyobb tisztelettel-áhítattal, de – afféle „munkadarabként” kezelem. Ezúttal azonban a versek olyan súllyal nehezedtek rám, amiről nehéz szólnom.

428 verset tartunk számon, melyet Friedrich Rückert (1788–1866) két gyermekének elvesztése fölött érzett gyászában írt. Ezekből választott ki Gustav Mahler ötöt és zenésítette meg őket, én ezeket a verseket fordítottam le. Mahlernél gyakorlat, hogy kisebb módosításokat eszközöl a szövegen. Én maradtam az eredeti Rückert-verseknél, kivéve a harmadikat, ahol a Mahler-féle változatot erősebbnek, koncentráltabbnak tartottam.


1

Nun will die Sonne so hell aufgehn,
Als sei kein Unglück die Nacht geschehn.

Das Unglück geschah auch mir allein,
Die Sonne, sie scheinet allgemein.

Du mußt die Nacht nicht in dir verschrenken,
Mußt sie ins ewige Licht versenken.

Ein Lämpchen verlosch in meinem Zelt,
Heil sei dem Freudenlichte der Welt!

        1

A kelő nap fénye úgy pásztáz,
Mintha nem történt voln’ semmi gyász

Az éjjel. A gyász csak engem sújt,
A reggel közönyös napfényt gyújt.

Nem zárkózhatsz be a komor éjbe,
Temesd el az éjt az örök fénybe.

Sátramban kihunyt egy kis lámpa.
Üdv, világ boldog fénysugárja!

      2
Nun seh' ich wohl, warum so dunkle Flammen
Ihr sprühtet mir in manchem Augenblicke,
O Augen, gleichsam um in einem Blicke
Zu drängen eure ganze Macht zusammen.

Dort ahnt' ich nicht, weil Nebel mich umschwammen,
Gewoben vom verblendenden Geschicke,
Daß sich der Strahl bereits zur Heimkehr schicke
Dorthin, von wannen alle Strahlen stammen.

Ihr wolltet mir mit eurem Leuchten sagen:
Wir möchten nah dir immer bleiben gerne,
Doch ist und das vom Schicksal abgeschlagen.

Sieh' recht uns an! denn bald sind wir dir ferne.
Was dir noch Augen sind in diesen Tagen,
In künft'gen Nächten sind es dir nur Sterne.

      2
Most értem én, mi villant oly sötéten
Olykor rám fénylő pillantásotokban,
Ti szemek, küzdve mindazért, hogy mostan
Együtt legyen erőtök mind, hogy értsem.

De nem értettem, mert csak ködbe néztem
A rám szőtt végzettől elvakítottan,
Hogy fényetek már arra visz, ahonnan
Minden fény származik e földön, égen.

Mert üzenet volt szemetek tükrében:
Be szívesen volnánk veled, de hol van
Szavunk a sors szavának ellenében?!

Pillantsál ránk, mert nemsoká távolban
Leszünk, s e néked kedves szempár fénye
Holnaptól ott ragyog a csillagokban.

      3
Wenn dein Mütterlein
tritt zur Tür herein,
Und den Kopf ich drehe,
ihr entgegen sehe,
Fällt auf ihr Gesicht
erst der Blick mir nicht,
Sondern auf die Stelle,
näher nach der Schwelle,
Dort, wo würde dein
lieb Gesichtchen sein,
Wenn du freudenhelle
trätest mit herein,
Wie sonst, mein Töchterlein.

Wenn dein Mütterlein
tritt zur Tür herein,
Mit der Kerze Schimmer,
ist es mir, als immer
Kämst du mit herein,
huschtest hinterdrein,
Als wie sonst ins Zimmer!
O du, des Vaters Zelle,
Ach, zu schnelle
erloschner Freudenschein!

      3
Mikor anyácskád
lép az ajtón át,
míg felé fordultam,
nem rá nézek nyomban,
elsőre még nem
arcát keresem,
hanem azt a helyet,
ott, a küszöb felett,
ahol felbukkan
pofid vidoran,
és ragyogva nevet,
s jössz az ajtón át,
édes kislánykánk. 

Mikor anyácskád
lép az ajtón át,
gyertya lángja lobban,
s nézném, ahogy szoktam:
követed anyát,
így jössz surranvást,
s itt vagy a szobában.
Ó, apádból boldogabb
rész! Kilobbant
hamar ez örömláng!

      4
Oft denk' ich, sie sind nur ausgegangen,
Bald werden sie wieder nach Haus gelangen,
Der Tag ist schön, o sei nicht bang,
Sie machen nur einen weitern Gang.

Ja wohl, sie sind nur ausgegangen,
Und werden jetzt nach Haus gelangen,
O sei nicht bang, der Tag ist schön,
Sie machen den Gang zu jenen Höhn.

Sie sind uns nur voraus gegangen,
Und werden nicht hier nach Haus verlangen,
Wir holen sie ein auf jenen Höhn
Im Sonnenschein, der Tag ist schön.

      4
Gyakran gondolom: csak kirándulnak,
És nemsokára már hazaindulnak,
Szép az idő, szíved reszket?,
Hiszen csak egy nagy sétát tesznek.

Igen, ők most csak kirándulnak,
És e percben hazaindulnak,
Szíved reszket? Szép az idő,
Ők csak ott vannak a hegytetőn.

Nem, ők már végleg elvonultak,
És haza soha többé nem jutnak,
Keressük őket a hegytetőn,
A napfényben. Szép az idő.

      5
In diesem Wetter, in diesem Braus,
Nie hätt' ich gesendet die Kinder hinaus;
Man hat sie hinaus getragen,
Ich durfte dazu nichts sagen.

In diesem Wetter, in diesem Saus,
Nie hätt' ich gelassen die Kinder hinaus,
Ich fürchtete, sie erkranken,
Das sind nun eitle Gedanken.

In diesem Wetter, in diesem Graus,
(Nie) Hätt' ich gelassen die Kinder hinaus,
Ich sorgte, sie stürben morgen,
Das ist nun nicht zu besorgen.

In diesem Wetter, in diesem Braus,
Sie ruhn als wie in der Mutter Haus,
Von keinem Sturme erschrecket,
Von Gottes Hand bedecket.

      5
Ilyen időben, zivatarban
a gyerekeket én itthon tartottam
volna, de menniük kellett,
tiltakoznom nem lehetett.

Ilyen időben, vad viharban
a gyerekeket menni dehogy hagytam
volna: jaj, megbetegszenek!
Hiú félelmek már ezek.

Ilyen időben, vad robajban
a gyerekeket menni dehogy hagytam
volna: jaj, holnap meghalnak!
– Most már fölös aggodalmak.

Ilyen időben, zivatarban
nyugosznak, mint anyjuk házában,
vihartól meg nem rettennek,
Isten ágyán pihennek.


2015. április 9., csütörtök

A sokszínű Bruckner I.





Anton Brucknert gyakran éri az a vád, hogy a szimfóniái egyformák. (Mint ahogy Sztravinszkij maliciózus megjegyzése szól, miszerint Vivaldi egy versenyművet komponált meg, de azt négyszázszor írta le.) Tény, hogy Beethoven vagy Mahler szimfóniái között sokkal nagyobb különbségek tapasztalhatók. Bruckner védelmében általában azt szoktam mondani, hogy nincs ezzel semmi baj, ő – mint a vallásos szerzők általában – ugyanannak a láncnak a szemeit kovácsolta. Ezt ma is így gondolom, csak a gyakori ismétlések miatt már közhelyesnek tartom. Ráadásul a művek alaposabb tanulmányozása ráébresztett, hogy ezek az alkotások testvérek ugyan, de nem ikrek. Úgyhogy felfedező útra hívom az Olvasót, vegyünk szemügyre három szimfóniát Bruckner életművéből.


A vizsgadarab – az V. szimfónia



Ahogy Bruckner műveit általában, az V. szimfóniát is a mély vallásosság jellemzi. „Szertartászene”, „zenei dóm”, szoktam mondani, ha zenén kívüli metaforát keresek. Az V. szimfónia szerzője azonban nemcsak hitéről, hanem szakmai tudásáról is számot ad, valahogy úgy, mint amikor céhbeli legény – lett légyen cipész vagy mesterdalnokjelölt – elkészíti a vizsgaremeket. Mivel zenéről van szó, tarthatnánk tőle, hogy valami száraz összhangzat-, ellenpont- és formatani dolgozatot kapunk, de a szerző tehetséges, ezért aggodalmunk alaptalan.
A B-dúr hangnem viszonylag neutrális, nem hordoz extrém jelentéseket, mint „hősi, gyászos, ünnepélyes, szomorú” stb. (Csak érdekességképpen: Schubert és Prokofjev ötödikjei is B-dúrban vannak.) De lássuk rögtön a felütést. A kora klasszika óta lehet élni a lehetőséggel, hogy a szimfónia alapvetően gyors első tételét lassú bevezetővel indítsuk. Ez egyfajta ünnepélyességet ad a műnek, de legalábbis fokozza a várakozást. Bruckner általában kerüli, máshogy bánik a megformálandó anyaggal. Az V. szimfónia kivétel, ő az egyetlen, amely lassú bevezetéssel nyit. Bruckner nem szűkmarkú, a bevezetés rögtön három témacsoportból áll. Az első izgalmas vegyítése az ünnepinek és a bensőségesnek.




A második figyelemfelkeltő. Kicsit furcsa egy zenei szertartásban ez a „tust húzunk” magatartás, de azt gondolom, belefér. Ez itt szakrális tus.


A harmadik a rezeken megszólaló korál, mely általában a hitvallás, a közösséghez tartozás zenéje.


Ezek után elindul a tétel gyors része. Erről hosszan – nagyon hosszan – lehetne mesélni, de ez a hosszú mesélnivaló nem tárgya jelen bejegyzésünknek. A zenei szerkesztés, a formarészek, de főleg azok egymáshoz való viszonya nem tér el különösebben a többi szimfónia hasonló helyeitől. Az biztos, hogy minőségi munkával van dolgunk.



A második, a lassú tétel sem lóg ki különösebben a többi lassú tétel világából. Bruckner talán ezekben vall magáról a legszemélyesebben, és ebből a szempontból az V. szimfónia Adagiója sem különbözik a többitől. (Nagy örömünkre.)


A Scherzo már szolgál meglepetésekkel. Rögtön hallhatjuk, hogy az indulása nem más, mint a megelőző Adagio pengetett alapjának felgyorsított változata. Ez főleg Liszt és Wagner óta megszokott eljárás, Bruckner azonban nemigen él vele. (Egyébként az Adagio és a Scherzo hangneme is d-moll.) Aztán megint a bőkezűség. A Scherzo főrésze is két részből áll, afféle A-B-A formában, és még ezen kívül rendelkezik egy trióval (középrésszel). 


A szimfónia mint olyan, voltaképpen a kezdetektől a végére hagyja a legtöbb puskaport, de szignifikánsan Beethoven óta beszélhetünk fináléközpontú szimfóniákról. Bruckner is ezt a szemléletet követi, amikor a negyedik tételben tornyoz föl (majdnem) mindent.
A bevezetés a nyitótételt idézi, majd „leltár” következik, hasonló ahhoz, amikor Beethoven a IX. szimfónia negyedik tételében számba veszi az addigi zenei anyagokat. Brucknernél az idézeteket egy furcsa, szinte hetyke klarinétmotívum választja el egymástól.


Ebből a motívumból aztán kerekedik egy fúga. 


A fúga kidolgozása után új téma jön, ez is barokkos ellenpontsziporkákkal.


Aztán megszólal egy korál,


amelyről kiderül, hogy dallama egy újabb fúga nyersanyaga.


Azt hihetnénk, tovább nem lehet fokozni, ám kiderül, hogy kettősfúgával van dolgunk: az első és a mostani együtt is jól szól. (Sőt, még az első tétel főtémája is odailleszthető.)



Végül az összes kontrapunktikus bűvészmutatvány (torlasztás, témafordítás) után a korál eredeti fényében ragyog föl, így ér véget Bruckner V. szimfóniája. 

 

2014. március 27., csütörtök

Kicsit döcög és csikorog



Néhány Joyce-fordítást már fölraktam ide. Most elkészültem egy újabbal. A gondom vele (és nemcsak vele), hogy, noha igyekszem míves ötvösmunkát kiadni a kezemből, nem sikerül maradéktalanul átvinnem a magyar változatba azt a finom ragyogást, azt a hímport, ami a joyce-i költeményekben ott lebeg. És ami nekem Rilkét és Tóth Árpádot juttatja eszembe (bár lehet, egy profi irodalmár elnagyoltnak tarthatja ezt a két költőt együtt emlegetni).
No, mindegy, íme az újszülött:

Chamber Music

III

At that hour when all things have repose,
   O lonely watcher of the skies,
   Do you hear the night wind and the sighs
Of harps playing unto Love to unclose
   The pale gates of sunrise?

When all things repose, do you alone
   Awake to hear the sweet harps play
   To Love before him on his way,
And the night wind answering in antiphon
   Till night is overgone?

Play on, invisible harps, unto Love,
   Whose way in heaven is aglow
   At that hour when soft lights come and go,
Soft sweet music in the air above
   And in the earth below.


   Kamarazene

III.

Mikor minden elnyugszik, az órán,
   Eget fürkészve egymagad,
   Hallod?, szól az esti fuvallat,
Sóhajtó hárfa hív szerelmet, szólván:
   Sápadt hajnal hasad?

Elnyugszik minden, s te egymagad
   Hallod édes hárfák neszét?
   Mely Ámor útján szerteszét
Az éji széllel választ kap és választ ad,
   Ez éj-idő alatt.
  
Elrejtett hárfa, Ámornak zenélj,
   Kinek fénylő ösvénye fent
   Ragyog alvó-gyúló fénnyel. Szent,
Édes dallam szól ott fent, a mély
   Égben s a Földön lent.