2011. február 23., szerda

Aliz csodaországa

és az igazságtalan idő
 
 Valamelyik következő posztban talán foglalkozom az irodalom, ezen belül a meseirodalom urbánus és népi kategóriákra való felosztásával, illetve ezen felosztás értelmével, hasznával, kárával, létjogosultságával. Most azonban a gomb hamarabb készült el, mint a kabát: egy konkrét szerzőről szeretnék beszélni, akit – ha muszáj – egyértelműen az urbánus halmazba sorolnék, ami azért érdekes, mert a mese eredendően népi fogantatású. (Föl lehet vakkantani, hogy az egész irodalom is, de ez egyrészt így nem igaz, másrészt a mese – lett légyen akármilyen urbánus – jobban megőrizte régi gyökereit.)



Akiről szó van, Mosonyi Aliz. Nem urbánus mivoltára figyeltem föl (nem is ezt tartom fontosnak), hanem nagyon egyéni stílusára. Mit értek ezen?
Vegyünk egy olyan írót, akit mind a hivatalos kánon, mind a népszerűségi mutatók nagyon jónak tekintenek, mondjuk, Lázár Ervint. Mitől jó ő?
Véleményem szerint nem attól, hogy stílust teremtett volna. Félre ne értsük, az egyéni stílusjegyeit nem vitatom, sőt. Ha pl. ezt mondom, „nyiszergett-moszorintott”, rögtön lehet tudni, hogy ez lázári ige. (Egyébként meg nem, ez Timár György Lázár-Ervin-paródiájában szerepel. De ebből is látszik, hogy megragadhatók a stílusjegyek.) Én inkább azt állítom, hogy Lázár Ervin egy meglévő és nagyjából egységes stílusban alkotott jobbat, ötletesebbet, frappánsabbat, mint a többiek.
Ezzel szemben Mosonyi Aliz teljesen új világot teremtett. Két jellegzetességet tudok megnevezni.

(minimalizmus) Nem tudom, a világirodalomban ki kezdte, nálunk Örkény az Egyperceseivel. Ez igazi reveláció volt, hogy ugyanis egy komplett novellát (esetleg regényt, ld. Esterházy: Fuharosok) milyen röviden is oda lehet tenni, szinte egy viccnyi csontvázig lecsupaszítva, illetve rosszul mondom, mert éppen nem csontváz lesz belőle, hanem inkább bonszáj.
Ez azonban a meseirodalomban még nem volt. (Ha jól tudom.) Mosonyi Aliz meséi (Boltosmesék, Szekrénymesék) ilyen kis egypercesek, akad, amelyik nem több 3-4 mondatnál.
(spleen) A meséket átlengi valami furcsa, ködös bánat, talán nem is bánat, csak olyan fátyolos izé. Ez nem egyforma mértékben van jelen az egyes művekben. A Mesék Budapestről-ben alig, a Boltosmesékben inkább, a Szekrénymesékben még inkább, az Orrolóban pedig nagyon. (A rádió időnként esti meseként leadja az Orrolót, Kálmán György szívszorító előadásában.)
A fentebb említett fátyolos izé része még valami illékony tündér mivolt, ami a meséket lebegővé teszi. Rózsaszín felhő rózsaszín nélkül. És persze, ott van a fanyar, szinte groteszk humor is. Tessék megtekinteni egy példát. Ez a Szekrénymesékből való, Háy Ágnes szerintem nagyon adekvát illusztrációival.




A hangulat illusztrálására találtam zenét is, ami amúgy Mosonyitól sem idegen (mármint ez a társítás): előbb volt zenei végzettsége, mint hogy írni kezdett.
Azt mondják, az idő eldönti… Hát, szerintem Franz Berwald esetében vagy tévedett az idő, vagy még nem döntötte el. Meglehetős ritkán játsszák a műveit (kivéve hazáját, Svédországot), pedig jó szerző. Az alább elérhető részlet a IV. szimfónia Scherzója. (Ínyenceknek még annyit, hogy Berwald ezt a fajta tündérzenét kevéssel Mendelssohn és Berlioz előtt teremtette meg.)

2011. február 12., szombat

Egy nyomozás története II.



 – Pompás ez a kávé – mondta Picou, és élvezettel csettintett, miközben körkörös mozgással lötykölte a finom nedűt, tetején a jéghegyet formázó tejszínhabbal.
 – Valóban az – mondta Bamba Pacák –, az aromája, az ereje, a színe, a hőmérséklete… valóságos mestermű. De engedje meg, hogy gyanakodjam, ön nem pusztán emiatt a kiváló kávé (és nem kevésbé kiváló hely) miatt hozott magával ide, pár ezer kilométerre otthonunktól.
 – Csakugyan nem – mondta Picou, azzal hozzákezdett aggályainak fölsorolásához.
Nevezetesen, hogy miért hézagos az adatszolgáltatás? Hutchinson azt mondta, mindent elküldött, mindent csatolt. De a koccanásos balesetről csak annyit tudunk, hogy azt egy taxi szenvedte el.
 – Érti ezt, barátom? – emelte föl az ujját Picou. – A rendszám nincs sehol sem följegyezve, de mit is beszélek, nemhogy a rendszám, de még a gépkocsi típusa sem. Nem tudjuk, a taxi szabad volt-e, vagy utast fuvarozott, semmit sem tudunk.
Továbbá, folytatta Picou, nem tudjuk, lett-e folytatása Mrs. Dewitt és az ifjú paparazzo Desmonds vitájának.
 – Ez talán annyira nem is lényeges – vetette közbe Bamba Pacák.
Picou a fejét csóválta.
 – Ördög tudja. Ha Ferguson egy szóváltás miatt figyel máshova és okoz balesetet, akkor a szóváltás résztvevőit illenék tanúként kihallgatni. Ez azonban nem történt meg. Az intézkedő rendőr fölvette az adatokat, innen tudjuk a neveket, de onnantól Mrs. Dewitt és Desmonds mehettek, amerre láttak. Tanúvallomást a többi utas tett, illetve később Ferguson kollégái.
 – Biztos benne? Desmondsszal még foglalkozniuk kellett, hiszen megszerezték az általa készített fényképet.
 – De a jegyzőkönyvekben semmi ilyesmi nem szerepel. Ha Desmondstól elkérik vagy elkobozzák a felvételt, annak írásos nyoma kell, hogy legyen.
Bamba Pacák megvakarta a fejét.
 – Arra gondol, hogy valamit utólag „kiműtöttek” a jegyzőkönyvből? Ez nem valószínű, a rendőrségi jegyzőkönyvek számozott oldalakból állnak.
Picou a homlokát ráncolta.
 – Arra gondolok, hogy az a fénykép... De valahogy nem látom át. Hanem megkérhetem-e egy nagy szívességre?
 – Parancsoljon velem.
 – Legyen szíves, keresse fel a szakszervezetieket, és kérdezze ki őket, hogyan érték el, hogy Fergusonnak ne mondjanak fel.
 – Értem – mosolygott Bamba Pacák. – Önnek bizonyára más elfoglaltsága lesz.
 – Annyi, hogy az agyamat dolgoztatom – mondta Picou.

Néhány óra múlva ismét találkoztak. Bamba Pacák elmesélte, hogyan próbált meg információkhoz jutni. Mint a hazája egyik közlekedési szakszervezetének bizalmija mutatkozott be, aki rokonait látogatja meg Melbourne-ben, de ha már erre jár, tenne egy kis ilyen irányú kitérőt is. A szaktárs erre nyílt és szívélyes lett. A hosszas, „hát mi újság errefelé” iniciatívájú beszélgetés során lassan rá lehetett térni a Ferguson-esetre. Illetve csak lehetett volna, mert a szaktárs semmi ilyesmiről nem tudott. Frank Fergusont valóban kissé szétszórt kollégának ismerik (és valóban Konfúz Frankie-nek hívják a háta mögött), de balesete még sosem volt. Így sem ezért, sem más okból nem akarták elbocsátani, következésképpen harcolni sem kellett az érdekében. Koccanása az utóbbi időben egy William Taylor nevű kollégának volt, ami annyiban érdekes, hogy körülbelül három hete dolgozott a Yarra Tramsnél, amikor a baleset bekövetkezett. Részletesebben? Nincsenek részletek, mondta a szaktárs. Taylor ezek után önként távozott, amúgy sem volt tagja a szakszervezetnek, úgyhogy ők, mármint a szaktársék nem foglalkoztak az üggyel.
Ezek után Bamba Pacák megkereste a Yarra Trams személyzetisét, hogy van-e eseménynapló vagy jegyzőkönyv Taylor koccanásos balesetéről, de a személyzetis meglehetős hűvös hangon közölte, hogy nem adhatnak felvilágosítást. Bamba Pacák tett még egy utolsó kísérletet Hutchinsonnál, aki azt mondta, van eseménynapló is, jegyzőkönyv is, de átmenetileg mindkettő zárolva, illetve titkosítva. Majd – barátságos, rábeszélő hangon – megpendítette, hogy remek jó kiállításokat lehet errefelé látogatni, van klasszikus is, kortárs is, nem érdekelné-e ilyen program Picouékat? Bamba Pacák elég jó emberismerő volt, ebből megértette, hogy a nyugalmazott felügyelő érdeklődése kezd a rendőrfőkapitány terhére lenni, sőt, esetleg nem is csak és nem is elsősorban az ő terhére, ugye, érti Picou?
 – Körülbelül erre számítottam – bólogatott Picou. – Mindenesetre nagyon köszönöm a fáradozását, kedves barátom. Egyébként az ön szavai vezettek a megoldásra.
 – Az enyémek? – csodálkozott Bamba Pacák.
 – Az önéi – mondta Picou. – Emlékszik, ugye, amikor fölhívtam a figyelmét a villamos elején látható horpadásra. Ön azt mondta, „ez a kocsi nekiment valaminek”. Nyomatékkal mondta, Jgy az utolsó két szót kurzívval is szedte a blogjában. Bennem ez a nyomaték keltette föl az ellenkezés vágyát. Biztos, hogy a villamos ment neki valaminek? Nem pedig a valami a villamosnak? Nézzen csak ide!
Azzal megmutatta azt a fényképet, amit azalatt készített, míg Bamba Pacák a szakszervezetissel beszélgetett.


 – Az a modernebb villamos simán meglökhette hátulról a 30-ast. A horpadás magassága stimmel.
 – De akkor középen kéne lennie a horpadásnak – ellenkezett Bamba Pacák.
 – Középen, ha egyenes szakaszon ütköznek. De egy olyan kanyarban, mint amit a kép is ábrázol, már kicsit oldalt éri a villamost az ütés.
 – No de akkor a másik oldalon kéne lennie a horpadásnak. A 884-es számtól jobbra.
 – Igen, ha a St. Vincent’s Plaza irányába megy a kocsi. De a kocsi az ellenkező irányba ment. Sőt, csak arra mehetett, hiszen a végállomásokon a kocsik nem fordulnak meg, az azonos végek mindig ugyanannak a végállomásnak az irányába mutatnak. Nyilvánvaló, hogy ha hátulról szaladnak bele a kocsiba, akkor a villamosvezető nem hibás, ergo nincs miért felmondani neki, ergo nincs dolga a szakszervezetnek, ergo Hutchinson valótlant állít, amikor azt mondja, a szakszervezet küzdött Fergusonért.
 – Tehát? – kérdezte Bamba Pacák, aki egy kicsit már szédült Picou levezetésétől.
 – Nézetem szerint a következő történhetett. Ment a 30-as az Etihad Stadium Docklands végállomás irányába. Amikor elérte a nevezetes helyet, ahol a vágányok balra kanyarodnak, hirtelen lefékezett. Talán a sínen veszteglő taxi miatt, talán más okból. Aki nem figyelt oda, az William Taylor volt, a mögötte haladó (újabb típusú) villamos vezetője. Bele is szaladt a Ferguson vezette 30-asba. De őt valamiért fedezni kellett, az ügyet eltussolták, illetve konstruáltak egy Ferguson-ügyet. Desmonds, ha ez a neve egyáltalán, nem a baleset idején fényképezte le Mrs. Dewittet (ha az a neve egyáltalán). A kép utólag készült. Nézze meg még egyszer a képet: odakint borongós az idő. 

Valószínűleg ezért égnek a kocsiban a lámpák, nem pedig Ferguson szórakozottsága miatt. De az állítólagos koccanás idején verőfényes napsütés volt, ennek utána néztem. Taylor pedig ezek után hamarosan eltűnt.

* * *

Részemről eddig a krónika Valdemar Picou szürkeállományának intenzív használatáról, részemről ennyi játékra telt. Ha az Olvasónak kedve van, folytassa. Építse föl a történetet, kicsoda William Taylor, miért okoz balesetet, és utána miért kell fedezni és eltüntetni.
Ahogy mondtam, a játékot egyetlen fénykép indította el. De a nyomozás során végig átéltem azt, amit mindenki átél, aki valami ismeretlen helyre utazik, és ahogy telik az idő, egyre otthonosabban mozog az illető helyen.
(Bizonyos fényképeket Richard villamosos blogjából kölcsönöztem.)


2011. február 11., péntek

Egy nyomozás története I.

Talán nem érdektelen elgondolkodni rajta, hogyan keletkezik a krimi. Nem a technikájával akarok most foglalkozni, erre vannak komoly és kevésbé komoly (ld. Leacock) tanulmányok. Hanem hogy vajon adott kriminek mi a közvetlen indítéka. Mi adja az ihletet? Nyilván szerzőnként és talán művenként is más a helyzet. Ugyanakkor gondolom, Agatha Christie vagy Georges Simenon (és esetleg az összes detektívregény-író) kész panelekkel dolgozik. De hogy egy adott eset helyszíne miért éppen egy repülőgép fedélzete vagy elhagyott kirándulóhely; hogy egy gyilkosságot miért éppen fegyverrel vagy méreggel követnek el, ennek számos olyan oka lehet, amely az író sajátélményében gyökerezik.
Jómagam nem vagyok detektívregény-író (bár egy ilyen opusz csíráit dédelgetem magamban), de a minap találtam valamit, ami felkeltette bennem a kedvet egy kis játékra.

Ha még nem említettem volna, karácsonyra meglepődtem egy új fényképezőgéppel. Ahogy ilyenkor lenni szokott, neki is álltam kiegészítőket vásárolni, többek közt egy fotóstáskát. A táskához mellékeltek egy szép kivitelű prospektust is, amelyben megdicsérnek, hogy milyen jól választottam stb. Két fénykép is volt mellékelve, nyilván szemléltetendő, hogy ennek a fotóstáskának a birtokában milyen remek felvételeket is lehet készíteni. (Igazából nem akarok szemétkedni, a táska tényleg minden igényemet kielégíti, már amit egy ilyen táska ki tud.)
Az egyik fénykép (vérbeli teleobjektív-reklám) beindította a fantáziámat: mi mindent lehet kideríteni a felvételről?
A játék kedvéért leendő hősömet (ha megírom valaha is), Valdemar Picout dolgoztatom az ügyön. Szintén a játék kedvéért: Picou felügyelő az internet előtti korban tevékenykedik.


Hát először is, hol készülhetett a nevezetes fénykép? A villamos szélvédője alsó keretén ott a tábla: ST VINCENT’S PLAZA. (Amúgy érdekes, hogy a villamos tetején a CITY felirat csak afféle „mappa”, a konkrét célállomás külön van kiírva. Utóbb, a nyomozás során Picou készített olyan felvételt is, ahol a „főhelyen” van a célállomás neve.)
Picou az első lépésben telexet küldött a nagyobb, nyilvántartással rendelkező szerveknek (Interpol, FBI, Police Nationale, Scotland Yard stb.), hogy derítsék ki, hol található St. Vincent’s Plaza nevű villamosmegálló, illetve vélhetően ‑végállomás. Hamarosan megkapta a választ, hogy Melbourne városa a keresett hely. Pompás, köszöni.
Ezek után sürgönyzött a melbourne-i közlekedési vállalatnak, a Yarra Trams cégnek, és kért egy menetrendet, ami egy héten belül meg is érkezett.


Érdemes egy pillantást vetni az útvonal vázlatára. A 24-es és a 30-as viszonylatszámú járat lényegében ugyanazt az utat járja be, csak egyik sem a vonal teljes hosszában. Nem tűnik ésszerűnek. (Emlékszem, kisgyerek koromban volt a 74-es troli, amelyik a Curia utcától az Orczy térig közlekedett [a Kálvin téren át], és volt a 77-es, amelyik a Curia utca és a Kálvin tér között járt.) Valamelyes magyarázat lehetne a melbourne-i viszonyokra, hogy a 30-as afféle nosztalgiajárat, de nem, Melbourne-ben meglehetős szórás mutatkozik a villamostípusok korát illetően. (Mint valaha nálunk is volt.) És különben is, egy nosztalgiajáratnak minek külön viszonylatszámot adni?
No jó, de közelebbről nem lehetne meghatározni? A vonal melyik szakaszán készült a fénykép? A kiindulásul szolgáló képen látható a háttérben egy (modernebb) villamos, amelynek pályája keresztezi a miénkét, vagy pedig a miénk lekanyarodik arról a pályáról. (Ezt Bamba Pacák, Picou elmaradhatatlan segítője állapította meg.) Erre elég esélyes a térképen látható, és piros „O”-val jelölt hely. (A térképet az Ausztáliai Nagykövetség Kulturális Intézetében lehetett beszerezni, nota bene ott menetrend is volt, nem kellett volna várni egy hetet.) 



Picou nem érte be ennyivel, kért egy légifelvételt is az ausztrál kollégáktól.  A képről kiderült, hogy a másik pálya sem egyenes, csak nagyobb ívben kanyarodik. Lehetséges, hogy nagyjából párhuzamos pályákról van szó? Az egyik a 24-esé, a másik a 30-asé. Lehet, de ez most nem lényeges.


Szóval, nagy valószínűséggel a megjelölt helyen készülhetett a kép. De mikor? Picou, illetve Bamba Pacák kérésére az adott kanyarodós helyről is küldtek fotót. (Egy sárga taxi halad át éppen a síneken.)


Erről – a tájolás ismeretében – megállapítható, hogy a nap északkelet felől süt, vagyis délelőtt van. A fény a kiindulási fényképen is körülbelül ilyen szögben esik be, vélelmezhetjük tehát, hogy fél 11 és fél 12 között történt az expozíció, mégpedig úgy április és szeptember között, legalábbis a fák lombja erre utal. Ezt is Bamba Pacák állapította meg, de Picou kijavította, hogy a kérdéses intervallumnak október és március közé kell esnie, tekintettel rá, hogy Ausztrália a déli félgömbön helyezkedik el. Igaz, igaz, mondta Bamba Pacák, de ez minden, ugye? Mást már nem lehet megállapítani a képről.
– Szó sincs róla, kedves barátom – mondta Picou. – Nézze csak meg alaposabban a képet. Semmi furcsát nem lát rajta?



Bamba Pacák nézegette-forgatta a képet, de csak hümmögött, hogy nem lát semmit. Aztán, hogy valamit mégis mondjon, rámutatott a képre:
 – A közvilágítás lámpái egy szakaszon felváltva vannak megvilágítva, illetve árnyékban.
– Érdekes megfigyelés, de nem erre gondoltam. Nézze meg a villamos homlokoldalát. A 884-es számtól balra horpadás látható. Látja már?
­– Hű, a mindenit! – kiáltott fel Bamba Pacák. – Hogy is kerülhette el a figyelmemet? Ez a kocsi nekiment valaminek! Vajon milyen sebességgel?
Most Picou hümmögött.
 – Nagy ütközés nem lehetett, mert akkor a festék is lepattogzik.
Lehet, hogy csak a festést javították ki, vélte Bamba Pacák.
Lehet, mondta Picou, utána kellene nézni. Ezt Bamba Pacák megint csak magára vállalta. Egy vagyont eltelefonált, mire megtudta, hogy a Yarra Tramsnél félévente van műszaki felülvizsgálat, illetve karbantartás, illetve nagyjavítás. Kisjavítás persze bármikor lehet, pl. ha kitörik egy ablak, vagy kiég valamelyik izzó. De a festés sérülésének orvoslása már a nagyjavítás kategóriájába tartozik. Természetesen a takarólemezek horpadása úgyszintén.
Picou ismét írt a melbourne-i kollégáknak, hogy kérjék be a Yarra Trams eseménynaplóját, és ha abban van valami koccanásos, netán gázolásos bejegyzés, akkor a vonatkozó rendőrségi jegyzőkönyvet is. A melbourne-i főkapitány, bizonyos Paul Hutchinson régi ismerőse volt Picounak, így hát készséggel állt a rendelkezésére.
Másolatban mellékelte mindkét jegyzőkönyvet, melyekből kitetszett, hogy 20… november 14-én valóban volt egy koccanása a 30-as viszonylatszámú járat 884-es kocsijának.
Nem is mindennapi módon. Az adott napon 9 óra 58 perckor egy fiatalember (Ronald Desmonds) fényképeket készített a villamoson, amit a kék nadrágos hölgy nehezményezett. (Desmonds kihasználta, hogy munkaidő van, amikor a járművön jó eséllyel csak nőket talál.) 


Szóval, a hölgy (Mrs. Dewitt) tiltakozott, amiért a jóváhagyása nélkül fényképezik, mire Desmonds nyeglén felelt valamit. Egyre hangosabb szóváltás támadt, míg végül a villamosvezető (Frank Ferguson) hátra is fordult, hogy mi ez a veszekedés. És mert nem előre nézett, nem vette észre a sínen veszteglő taxit. A taxi motorja pár másodperccel előbb lefulladt, de a sofőr kapkodás nélkül próbálta újra indítani, hiszen a villamos elég távol volt még, bőven lefékezhetett. Ferguson végül is észrevette a taxit, de már későn, csak fékezni tudott, megállni nem.
Itt több tanúvallomás is volt csatolva. Ezek egybehangzóan állítják, hogy Ferguson általában veszélyesen vezetett. Nem virtusból, hanem szétszórtságból. (Kollégái csak Konfúz Frankie néven emlegették.) Ez egyébként a Desmonds készítette képről is kitetszik: fényes nappal égve felejtette a belső világítást.
És mi volt a baleset következménye, kérdezte Picou. Semmi különös, felelte Hutchinson, sérülés nem történt, az anyagi kár nem volt jelentős, még a dukkó sem pattogzott le a villamosról.
– És, gondolom, Fergusonnak felmondtak – mondta Picou.
– Szó sincs róla – mondta Hutchinson. – A szakszervezet valahogy kiverekedte, hogy Ferguson maradhasson.
Azzal a rendőrfőkapitány már le akarta tenni a telefont, de Picou még megkérdezte, hogy az összes vonatkozó dokumentumot elküldte-e. Igen, felelte Hutchinson kissé türelmetlenül.
Picou ekkor fölhívta a Yarra Trams személyzeti osztályát, és megkérdezte, melyik vonalon teljesít szolgálatot Frank Ferguson. A 30-ason, felelték, és ha pontosabban szeretné tudni a felügyelő úr, a 884-es kocsin. Kiderült, hogy – hacsak nincs karbantartás – a vezetők mindig ugyanarra a járműre vannak beosztva, akár éveken át is.
– Ezek szerint magát Konfúz Frankie-t látjuk a vezetőfülkében – mondta Picou, persze, már Bamba Pacáknak. – Már amennyit látunk belőle egyáltalán.


– Vélhetőleg igen. Azért ez szép munka volt, kedves barátom – mondta Bamba Pacák. – Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindent ki lehet deríteni egy ilyen átlagos fényképről.
– Egyik fénykép sem átlagos – mondta Picou. – Csak figyelmesen kell nézni.
– Hát, igen – helyeselt Bamba Pacák. – De most akkor meg lehet végre pihenni, nemde?
– Szó sincs róla – csóválta a fejét a nyugalmazott felügyelő. – Ez a történet számomra valahogy nem akar összeállni. Legalábbis nem megnyugtatóan.
Bamba Pacáknak tátva maradt a szája.
– És akkor most mit szándékozik tenni?
– Elutazunk Melbourne-be.

(folytatjuk)

2011. február 2., szerda

Jgy-blog 11.2-es verzió

Kedves Olvasók!
Remélem, sikerült a kedvetekben járnom azzal (mert ez volt a célom), hogy az egyes bejegyzésekben megtekinthető kottapéldák némelyikéhez hangzó anyagot is mellékeltem. Nevezetesen erről, erről, erről és erről a bejegyzésről van szó.
A szolgáltatás nem működik tökéletesen: ha a képre kattintunk, a zene elhallgat. Tehát vagy kottakép vagy muzsika. Rajta vagyok a problémán, html-guruk tanácsait szívesen fogadom.