2011. június 30., csütörtök

A Chopin-terápia

A cím talán megtévesztő. Nem zeneterápiáról lesz szó, hogy mondjuk, a hiperaktív egyént ilyen zenével csitítjuk, a depresszióst olyannal rázzuk fel. A terápia (voltaképpen idézőjelbe is kéne tennem) egy bizonyos zeneszerző, jelen esetben Chopin műveinek el- és befogadását segítené. Hadd tegyem hozzá nyomatékkal, hogy amit fölkínálok, az csupán lehetőség, amivel igény esetén élni lehet.
Történt pedig, hogy katalin_anna blogjában, méghozzá itt, erre a mondatra bukkantam:

[...] ha valaki egyszer is belehallgat Lisztbe vagy, hogy ne mondjam, Rachmanyinovba, soha többé nem lesz képes komolyan venni Chopint.
 
Katalin_anna (továbbiakban: blogger) dolgát nehezítette, hogy egy „Chopin-összes” tematikájú, maratoni hangversenyen vett részt. Én nem szeretem ugyan a „jóból is megárt a sok” mondást, mert hallatán szúrós tekintetű, mutatóujjat rázó nénike jelenik meg előttem, de ha így fogalmazok, „jóból a sok könnyen megszűnhet jónak lenni”, az szerintem elég jól lefedi a tapasztalati valóságot. Mindezt csak arra mondom, hogy egy nagykereskedelmi mennyiségben elővezetett Chopin-oeuvre vélhetőleg nem segít közelebb kerülni a szerzőhöz.
Mármost a zenehallgatók döntő többsége vagy szereti Chopint, vagy nem. Olyant, hogy nem rossz, de Liszt és Rahmanyinov mellett nem komolyan vehető, még nem hallottam, meg is lepett. Amúgy nincs ezzel semmi baj. A véleményéhez mindenkinek joga van, és nagyon kilógna az érték-, illetve világrendemből, ha ezért sopenkáromlást kiáltanék. Ha pedig a blogger jól elvan ezzel a véleményével, akkor végképp semmi gond. Ezért is hangsúlyozom, hogy jelen „terápia” nemcsak hogy nem kényszerkezelés, de önként választása esetén sem érvényes rá az az állítás, hogy „ha ezt végigcsinálod, akkor jobb lesz neked”. Az alább következők kizárólag arra az esetre valók, ha a bloggernek magának nem komfortos, hogy úgy érez Chopin zenéje iránt, ahogy érez, és segítséget kér hozzá, hogy ezen változtasson.
Mielőtt a tárgyra térnék, hadd vázoljam, mi az, amit kerülnék, mert kimondottan kontraproduktívnak tartok.
1) Vizuális terápia (ha ugyan van ilyen): nem nézetném a bloggerrel (továbbiakban: klienssel) ezt a képet.

2)-a Nem próbálnék észérveket bedobni, hogy hiszen Rahmanyinov későbbi szerző. (Annál is kevésbé, mert a kliens simán vállat vonhat, hogy komolyan vehetőség szempontjából közömbös, ki ült le előbb a padjára.)
2)-b Nem próbálnám árnyalni a képet, hogy aszongya komolyan vehetőség tekintetében Chopin életműve nem homogén. Más egy polonéz, és más a h-moll szonáta. (Annál is kevésbé, mert a kliens simán azt mondhatja, hogy teljesen igazam van, ő minden művet máshogyan nem vesz komolyan.)
3) Nem próbálnám meg rávenni a klienst, hogy idézzen föl az életéből egy boldog és egy szomorú emléket, és ezekhez (általam megfelelőnek ítélt) Chopin-zenéket játszanék.
4) Nem gyötörném a klienst lelkes hangú műelemzésekkel.


Hanem mit tennék?

1) Vizuális terápia (ha ugyan van ilyen): nézd meg az előző képet, képzeld el vörössel áthúzva, vagy rajzolj neki bajuszt, szemüveget, ilyesmit.
Ha ezzel megvagy, nézd meg a következő képet. Ha jólesik, képzeld azt, hogy ez lett az előzőből a beavatkozásod nyomán. Ha nem esik jól, akkor csak nézd meg figyelmesen, ez Fryderyk Chopin.

2) Keresnék egy szellemi elődöt, aki – hogy úgy mondjam – Chopin személyében reinkarnálódott. Meg is találnám, ez Domenico Scarlatti. Így kapásból nem tudnék még egy komponistát mondani (talán még az angol virginalisták között lehet keresgélni), aki ennyire monogám viszonyban volt a billentyűs hangszerrel. De nemcsak a hangszerhez, hanem a kisformákhoz való kötődésében is rokon Chopinnel.


Természetesen a kliens mondhatja, hogy ő Scarlattit sem képes, mondjuk, Johann Sebastian és Carl Philipp Emanuel Bach mellett komolyan venni, amire a „terapeuta” vállat von, hogy OK, ez sem baj, de legalább Chopin magányát oldottuk.
3) Keresnék egy – lehetőleg kortárs – közeget, amelyben Chopint komolyan veszik. Erre kiváló lehetőség Schumann Karneválja, annak is a Chopint ábrázoló tétele. Nagyon jó fogás ez a zene, mert félig portré Chopinről, félig „így írtok ti”-gyakorlat.

4) Keresnék egy kortárs szituációt, amelyben Chopint komolyan veszik. Ráadásul, amit találtam, olyan szituáció, hogy az eredményt tekinve voltaképpen Chopin az egyedül komolyan vehető. Miről van szó?
A mű az Hexaméron. Liszt ötlete volt, hogy egy témára (mely egy induló Bellini Puritánokjából) több szerző írjon bravúros változatot. A szerzők ábécésorrendben: Chopin, Czerny, Herz, Liszt, Pixis, Thalberg. Megmutatom a témát és az egyes variációkat, és nem árulom el, melyik kié. (Mármint itt és most. A „terápiában” vagy elárulom, vagy nem, ahogy a helyzet hozza.)
1
2
3
4
5
6
7

5) Ha a kliens a végén arról számolna be, hogy az ő Chopin-képe nem (vagy nem a várt irányban) változott, azt mondanám:
„Nem baj. Elmentünk szamócát szedni. Szamócát nem találtunk ugyan, de legalább kirándultunk egy jót.

Appendix

Valamit még (hangzó anyagot) szeretnék idetenni csak úgy, terápiátlanul. Gondoltam, hogy legyen a cisz-moll scherzo, az olyan sokszínű, mégis egységes. Vagy legyen a Gesz-dúr etűd, mert műfajából következően nem „közölni” akar valamit, közben mégis; szóval remekül lehet lebegtetni, hogy komolyan vegyük-e vagy sem. Vagy legyen az F-dúr ballada, az olyan katalin_anna-szerű, mármint nálam, idebent. Végül a h-moll szonáta scherzójára esett a választásom, mert zavarba ejt a tétel milyensége és kontextusa. Hogy vajon az alapvetően drámai darabban ez feszültségoldó, vagy ellenkezőleg, a többi tétel adja meg ennek is a komolyságát? Egyáltalán, érdemes egy szonáta egy tételével külön foglalkozni?
Nem tudom, de itt mindegy is. Én most ezzel köszöntöm katalin_annát közelgő születésnapja alkalmából.


2011. június 27., hétfő

...és elfutja a könny a szemem 2.



Itt meg itt olyasmiről volt szó, hogy adva van egy zenemű, amit már eleve is szeretek, és amikor kottából követem, úgy hallgatom, akkor a zeneműről mintegy kiderülnek további dolgok, amelyek segítenek még jobban szeretni.
Az irodalomban ennek a lehetséges másik változatát éltem át. Az olvasott Esterházyt nem szerettem (ma sem különösebben), de aztán a hallgatottat igen.
Most egy olyan élményről számolok be, amikor segédeszköz nélkül következik be a megvilágosodás vagy elborulás, ki honnan nézi.
Lackfi János legutóbb megjelent két mesekönyvéről van szó. Ezt a mondatot mindjárt csiszoljuk is, mert a művek éppen hogy beférnek a mese kategóriájába (inkább meglódult fantáziával megírt ifjúsági regénynek nevezném őket), és hát, főleg a másodikról beszélek. Kövér Lajos színre lép és Kövér Lajos aranykeze a címek.
Az opusok születésénél valamelyest bábáskodtam is. Általában át szoktuk küldeni egymásnak a műveink kéziratát, afféle zseb- vagy házi szerkesztői átnézésre. Az általános leosztás, hogy Jancsi a logikai bukfenceket és a stilárisan problémás helyeket találja meg, én pedig a tárgyi tévedéseket. Ezek a hibák nem ordítóak, ezektől egyikünk sem lesz rosszabb író, viszont a könyvek jobbak lesznek nélkülük.
No, aztán meg is jelent a két Kövér-könyv, ajándékpéldány, dedikálással, köszönöm. Elolvastam egyszer, aztán még egyszer, klassz. Megtaláltam benne a hibát, amin kézirat korában átsiklottam, bosszankodtam, és nem szóltam róla Jancsinak. (Valakit a könyv elején máshogy hívnak, mint a végén.)
De mindegy, a könyvek tetszettek. Nekem is, a családomnak is. Szerethető, sőt, nagyon szerethető könyvek, de semmi extra. Egy-egy a nagyon jó gyerekkönyvek közül. Míg a napokban elő nem vettem a Kövér Lajos aranykeze címűt, és újból el nem olvastam. És az ismerős világ mögött fölsejlett egy másik, vagy ha úgy tetszik, még ismerősebb, mint amikor valaki olyan valakibe szeret bele, akit már régebb óta ismer.
Adva van a történet, melyben voltaképpen nincsenek is mesés elemek, „csupán” olyanok, mint a címszereplő testméretei, Sovány Laci ereje (ugye, fél kézzel megtart egy ledőlni készülő tatarozási állványzatot, míg a munkások lemenekülnek róla), a maradó sérülést szenvedett kőműveseket tömörítő (és nekik munkát biztosító) szervezet és így tovább.
A cselekmény is nagyjából hétköznapi, olyan átlagos szereplőkkel, mint amilyen te vagy, vagy én vagyok. A negatív figurák sem acsargóan gonoszok, csak olyanok, akik a szükségleteik kielégítésénél nem számoltak-számolnak a másoknak okozott kárral, sérelemmel, fájdalommal. Ettől a két könyv unalmas is lehetne, de én nem találtam annak. Aki látta a Tűzszekerek című filmet, sejti, mire gondolok.
Más persze, a film, és más a könyv. A KL-könyvek esetében az írói stílus óv meg az unatkozástól. A gördülékeny (és szinte kifogyhatatlan) sztorizás, a szereplők nagyon is árnyalt ábrázolása, a gyakori kikacsintás és szándékoltan fölösleges megmagyarázás. Pl. valamit följegyeznek egy kutyanyelvre, no persze, nem igazi kutya igazi nyelvére, hanem egy keskeny papírdarabra. (Ilyesmit egyébként én is csináltam, én zárójeles észosztásokat végeztem. Volt, aki kedvelte, volt, akit zavart. Azt hiszem, a Jancsi könyveiben ezek a „túlmagyarázatok” jobban belesimulnak a szövegbe.) Szeretem a szereplők neveit is. Van beszélő név (Súly Elemér, a súlyemelőedző, Felle Kálmán, a kőművesek vezetője, Kaller Béla kalauz), van szójátéki (Frenki Blekkendekker, Sükür Halkereki, az amerikai, illetve török súlyemelő). Van, amely csak úgy, valami rejtett módon rímel a gazdájára (Seprő János, a mindig szomorú éjjeliőr).
Igazából a minőségi ugrás (Marx óta tudjuk) a mennyiségből következett. A legújabb elolvasás alatt ámulva konstatáltam, hogy a két könyv ennyire színes, kedves és emberi. Hogy észrevétlenül, szinte fű alatt ennyi mindent megtudok címertanról, házépítésről, szakácsművészetről, vízilabdáról, a teák világáról. Hogy ennyire röhögtető, ahogy az egyes szereplők tájszólással vagy beszédhibával vagy hivatalos bikkfanyelven szólalnak meg.
Hogy ennyire költői. Hadd idézzek egy részt a – szerintem – legmegindítóbb jelenetből, melyben Kövér Lajos megismerkedik Sellei Zsófiával.

– Pompás, a diós csigát nagyon szeretem, de merre sétálnánk? Ismersz valami érdekeset errefelé?
– Ó, hogyne, itt az utcák tele vannak érdekességgel. Szinte csupa érdekes dolog van errefelé. Érdekes megfigyelni, ahogy a lombok árnyéka rácsozatot vetít a járdára. Érdekes megnézni a házak kapucsengője mellé kiírt neveket, egy csomót már behunyt szemmel is el tudok sorolni, hogy aszongya: koszciszky, ribics, zámos, vadkerti, slezák, kovács, homolka.
Kedvelem a miniatűr hegyláncokat, ahogy egy-egy fa gyökerei felpúposítják a járdát. Valahol mindig átszalad egy macska, lábát emeli egy kutya, átröppen egy madár. Az utca egyforma sakktábláján valaki vagy valami mindig lép egyet, én pedig felettébb kedvelem ezt a hatalmas élősakkot. Olyan ez, gondolom, mint egy vízilabda-meccs, izgalmas, mert sose tudod, ki győz. Ráadásul ha az ember nemcsak a lába elé néz, hanem kicsit felemeli a tekintetét, megint egy újabb világot lát. Nyáron konyhaablaknál mosogató asszonyokat, erkélyrácsra támaszkodva pipázó urakat, galambetető bácsikat, no meg néniket, akik macskájukat próbálják behívogatni a tetőről, nehogy leessenek szegénykék. Ezt sipítozzák fejhangon: „Cirmi, Cirmi”! Ha pedig még feljebb tekintesz, mesebeli világba érkezel. Mindennap felfedezel a magasban egy-egy addig nem látott párkányt, repedést, erkélyrácsot. Láthatsz stukkó angyalfejeket, stukkó liliomokat és rózsákat, stukkófogukat mutató oroszlánokat és stukkószarvukat rátartin égre bökdöső stukkó egyszarvúakat. Stukkókagylók, stukkó falevelek, stukkó címerek mindenfelé, az ember azt sem tudja, hova nézzen. Ha velem tartasz, nem bánod meg. Én a világ végéig el tudnék sétálni a Kövér Lajos utcában.

Így történt hát – hadd hivatkozzam egy korábbi bejegyzésemre – hogy a két Kövér-történet a „nagyon szeretem” kategóriából átkerült a „vágyom beleköltözni” kategóriába.

2011. június 21., kedd

...és elfutja a könny a szemem 1.



Tudom, erről a csontról már rágtam.
Arról beszéltem (mégpedig itt), hogy a kotta valahogy mindig megdobja a zenehallgatás élményét, akár a hangzó anyaghoz képesti bőbeszédűségével, akár szűkszavúságával.
Mármost dolgom akadt Berlioz művével, a Harold Itáliában cíművel, mely művet én igencsak kedvelek. Fura darab a Harold (és ezért IS rokonszenves), mert ellenáll a műfaji besorolásnak. Noha, mint a Fantasztikus szimfóniában, ebben is van valamelyik szereplőt (jelen esetben a címszereplőt) jellemző vezérmotívum, az ún. idée fixe, de Harold még külön hangszert is kap, egy szóló mélyhegedűt. Azzal együtt a darab inkább szimfónia (ha mégis skatulyázni akarunk), mintsem brácsaverseny, sőt, miután a negyedik tétel a főhős haláláról is szól, a szólista az utolsó néhány percet már leeresztett vonóval kénytelen végigvárni. Narcisztikus művészek számára kifejezetten hálátlan mű, és talán eme hálátlansága okán is ritkábban játsszák, mint mondjuk, a Fantasztikus szimfóniát. Én a magam részéről jobban szeretem, amennyiben érettebb és összefogottabb alkotásnak tartom, mint korábbi társát. (Egyébként azt is nagyon szeretem. Berliozt általában is.)
No, és akkor mi van a kottával? Hát az, hogy – bár ezt nehéz lesz értelmesen elmagyarázni – a partitúrából valahogy diadalmasan, egyben megnyugtatóan átsüt valami tudatosság. Úgy értem, hogy ami hallgatva szertelennek, fegyelmezetlennek tűnik (amivel amúgy nincs baj, milyen legyen egy romantikus zene), arról látva kiderül, hogy nagyon is fegyelmezett és végiggondolt. És megint itt van, hogy mi nem derül ki a kottából (akkor se, ha virtuózul olvasom). Berlioz nagyon szereti az olyan hangszerelési és harmóniai váltásokat, amelyek szinte a filmes vágásig mutatnak előre. De ha egy ilyen helyet a kottából nézek, akkor a kotta úgy viselkedik, mint az egyszeri egyetemi tanár, aki diákjának egy lelkesen bekiáltott felismerésére azt mondta nagy flegmán:
– Igen. És?
Tudok ellenpéldát is. César Franck A-dúr szonátája. Nagyon szeretem, de a kottakép nem szertelen, hanem rendezetlen, ami már zavar.
Berliozról tehát a kottát nézve kiderül (vagy megerősíttetik), hogy nem varázslóinas, hanem varázsló, aki hatalmas erőket tud megidézni és lecsillapítani, anélkül, hogy őt magát elkapná a gépszíj.
És még valami. Számomra külön kedves az a naiv alaposság, ahogy a fináléban, amikor korábbi tételekből idéz, odaírja, hogy az idézet honnan van. Pl. „Souvenir de l’Adagio” – pedig régen rossz, ha a karmester innen tudja meg, minek a reminiszcenciáját vezényli.
1.
2.








(A Holland Rádió Kamarafilharmonikusainak hangversenye,
vezényel Philippe Herreweghe, km. Antoine Tamestit – mélyhegedű
2011. júl. 13. 12:05, Bartók)

2011. június 9., csütörtök

A Nagy Felsülés


Az egyik múltkori bejegyzésemhez kiváló illusztrációt találtam. Ez – mint a mostani is – Michael Praetorius Syntagma Musicum című művéből való. A kiadvány felbecsülhetetlen értékű, mert amellett, hogy átfogó képet ad a XVI–XVII. századi zenei gondolkodásról, a korhű előadás igényével játszó-éneklő muzsikus is rengeteg információhoz jut általa.
Kicsit irigyeltem Praetoriust, mert nemcsak elméleti szakember volt, hanem aktív zeneszerző és előadó is; amúgy a korban nem is volt elképzelhető, hogy egy zenész csak elméleti szakember legyen. Mondom, irigyeltem, mert ugyan szép dolog az ismeretterjesztés, meg hát hosszú évtizedeken át énekeltem kórusban (voltam szólista is, de ezt most hagyjuk), olykor vezettem is énekkart, de az valahogy kevés, mármint nekem magamnak. Talán ez is motiválta, hogy vén fejjel elkezdtem furulyát tanulni.
És most nagyon szerettem volna egy olyan igazi, diadalmas bejegyzést készíteni egy szereplésemről, hogy lám, gyakorlati zenészként is megmutattam magam. Erre egyébként többször is sor került, de akkor mindig a lányaimmal szerepeltem, most viszont egyedül.
Lelövöm a poént: ez a bejegyzés minden lesz, csak diadalmas nem.
Történt pedig, hogy egy helyi (általános iskolai) kiállítás megnyitójára kellett volna beugranunk Zsófi lányommal. Csakhogy neki éppen aznap volt fuvolavizsgája, és húzós lett volna, bár nem lehetetlen, hogy a vizsgáról átmenjen (-kerüljön, -vivődjék) a megnyitóra, majd onnan a fuvolatanárnő által rendezett kiértékelésre és közös fagyizásra vissza. Ez némi kommunikációs gubancot is eredményezett a fuvolatanárnő és a megnyitón való szereplésre bennünket felkérő tanárnő között, de a dolog végül elsimult. Én mindenesetre fölajánlottam, hogy akkor a megnyitón szereplek akár egyedül is.
Ez a fölajánlás meglehetős magabiztosnak, mégpedig alap nélkül magabiztosnak bizonyult. Mert: mit is fogok játszani? Népdalokat lehetne (és így, utólag azt mondom: kellett volna), de egy megnyitón? Inkább reneszánsz táncokat, pontosabban azok hamisítványait. Előre vigyorogtam, hogy majd sosem volt táncokból sosem volt szviteket állítok össze. Aztán ahogy közeledett a nagy nap, egyre hervadt lefele az arcomról a vigyorgás. Mert

  1. vagy le kellett volna kottázni a nótákat, de ilyen alkalommal kottából játszani snassz,
  2. vagy nagyon megtanulni a hamisítványt, méghozzá időben, de idő már nem volt,
  3. vagy már annyira jól tudni furulyázni, hogy simán menjen az improvizáció, de a rögtönzésbe más területeken is bele szokott törni a bicskám.

Hanem azért szinte az utolsó pillanatig úgy gondoltam, hogy vagyok elég ügyes hozzá, hogy épkézláb dallamokat elfurulyázzak néhány percig. Aztán, egyre közelebbről látva a célszalagot, rádöbbentem – még ha túlzónak tűnik is az analógia –, hogy voltaképpen a saját halálunkkal vagyunk így. Halogatjuk a gyakorlást, nem vesszük komolyan a dolgot, aztán ott állunk tökéletesen felkészületlenül a Nagy Szereplésre.
Mondom máshogy is. Egy időben visszatérő álmom volt, hogy nekem pillanatokon belül trombitálnom kell. Igen ám, de trombitálni sem tudok, és az eljátszandó darabot sem ismerem. Szörnyű érzés. (Az valamiért sosem jön elő ezekben az álmokban, hogy hagyjanak engem békén, nem csinálom.) No, most átéltem élesben is. Azzal a különbséggel, hogy álmomban csak nyúlós, émelyítő félelmet érzek, itt viszont dübörögve kalapált a szívem, zihálva szedtem a levegőt, és a világ el akart sötétedni előttem. Merthogy – talán mondanom sem kell – a hangszer nem volt hajlandó engedelmeskedni. A szándékolthoz képest más hangok törtek elő, meg valami gúnyos sivítás, körülbelül azzal az értelemmel, hogy „nekem te nem parancsolsz, hülye köcsög!”.
Ez egy állatidomár számnál végzetes szituáció, itt csak nevetséges, szánalmas és dühítő volt. (Ráadásul előttem is, utánam is játszott egy-egy diák, hibátlanul.) Tizenhármas fokozatú égés egy tízes skálán. Szóval, én ebbe egy kicsit belehaltam.
De nemcsak ezt, hanem a feltámadás és a számonkérés élményét is megtapasztalhattam. Azt mondani az iskolaigazgatónak, hogy hát hehe, ez feledhető volt, és látni, ahogy nagy komolyan bólint. Tudni, hogy ott volt a helyi katolikus pap (aki maga is tanult hangszert) és a helyi kántor. Pirulva hallgatni Zsófi tanárnőjétől, hogy „most már értem, mitől ilyen jó muzsikusok a lányai”. Uhhh.

Számomra most egy járható út maradt: minél hamarabb újból szerepelni, ezúttal JÓL.

2011. június 3., péntek

Ha már úgyis lendületben vagyok,

gondoltam, pótolom a hiányt.
Miről van szó?
Jelen blogban 2008 áprilisában publikáltam azt az esszét, mely néhány Heine-vers általam elkövetett fordítását tartalmazza. Jelesül a Dalok könyve sorozatból a Lírai intermezzo al-sorozat azon verseit, melyeket Schumann A költő szerelme ciklusában megzenésített. A cikluson most annak végső verzióját értem, lejjebb rátérek, miért.
A szóban forgó esszé bevégezetlen munkát tükrözött, mert a 13. és a 15. dal nem volt lefordítva. Ezekkel most készültem el.

Álmomban hosszan sírtam

Álmomban hosszan sírtam,
Úgy láttam, a sír elrabolt. 
Akkor fölébredtem, ám az
Arcomon a könnyem még folyt.

Álmomban hosszan sírtam,
Úgy tűnt, elhagytál engem.
Akkor fölébredtem, ám még
Soká ömlött könnyem.

Álmomban hosszan sírtam,
Úgy tűnt, itt maradsz énvelem.
Akkor fölébredtem, és a
Könnyem most is nyelem.



Az ócska, kínos álmok

Az ócska, kínos álmok,
Komisz és rossz dalok.
Temetni jöttem őket,
Koporsót hozzatok.

Temetve nagyja – erről
Később – és apraja;
A láda nagyobb lesz, mint
Heidelberg hordaja.

És kell ravatal, szép széles
Deszkával az alján;
És hosszabb lesz, mint Mainznak
Nagy hídja a Rajnán.

És kell tizenkét órjás,
Erőjükben különbek,
Mint szent Kristóf, ki ott áll
Nagy dómjában Kölnnek.

Vállukra vegyék a koporsót,
Hogy mély tenger nyelje el,
Mert ilyen nagy ládának
Ily hatalmas sír kell.

Hogy a koporsó mért ily
Roppant nagy s ennyit nyom?
Mert most belé temettem
Szerelmem s bánatom.

Bonus track. A dalciklus végleges verziójáról szóltam. Az 1840-es első verzió néggyel több dalból állt. Ezeket Schumann utóbb kihagyta, illetve más gyűjteménybe vette föl. Az egyik, a Mein Wagen rollet langsam (Lassan halad szekérkém) különösen szíven ütött. A vers maga is az egyik leginkább zavarba ejtő a sorozatban, és a zene – főleg a hosszú utójáték – még külön segít azonosulni ezzel a furcsa érzelmi és hangulati világgal.
Csak a pontosság kedvéért. Schumann – ez nála gyakori – egy-két szót változtatott a versben. (Furcsa, hogy a dalszövegek eme honlapján ez nincs feltüntetve, holott általában gondosan lábjegyzetelik a zeneszerzői módosításokat.) Én az eredeti Heine-verset fordítottam le.





Lassan halad szekérkém

Lassan halad szekérkém
Víg erdei ösvényen,
Virágos völgyön, mely csodásan
Pompázik a napfényben.

Én a bakon álmodozva
Tűnődöm a kedvesről;
S most három bólogató árnykép
Jön elő szekerem mellől.

Ugrálnak és pofákat vágnak,
Bolondul, de riadtan,
És mint füst, egymásba olvadnak,
Majd vihogva mind elsuhan.

2011. június 1., szerda

Javított kiadás 2.

Eggyel korábbi bejegyzésemet talán túl hamar publikáltam, a fordításokat még érlelhettem volna. Mert persze, nem bírtam ki, és megnéztem, mit alkottak a profik (Gergely Ágnes és Tótfalusi István), és az eredmény több mint nyomasztó volt. Azt sejtettem, hogy ha valaki olyan viszonyban van a nyelvvel, amilyenben ők, és még ráadásul költő is, az már a papírforma szerint is igazi költeményt hoz létre, társalkotója lesz Joyce-nak. Amit nem sejtettem, hogy az én munkám a nagyok árnyékában ennyire amatőr, iskolás tükörfordítás lesz.
Hanem, mondok magamba’, öngyalázásból nem élünk meg, csiszoljuk át, amit lehet. Így történt, hogy az első két verset (mármint a fordításukat) megpróbáltam némileg följavítani. Nem akartam meghagyni a gyengébbnek ítélt változatot, ezért az új fordítások az előző bejegyzésben, az eredeti helyen szerepelnek.