2012. május 29., kedd

Konzervatív forradalmiság


Eredetileg címnek vagy alcímnek azt szerettem volna adni, hogy új Beckmesserek, csak hát Beckmesser neve negatív konnotációt hordoz (ő a jegyző A nürnbergi mesterdalnokokban, aki egyrészt nem tud mit kezdeni a mindenkori új irányzatokkal, másrészt ha tudna, se hallgatna a fülére, mert a lefektetett szabályok számára mindennél fontosabbak); szóval, Beckmesser idecitálása óhatatlanul valamiféle értékítéletet sugallt volna, amitől tartózkodni szeretnék. De térjek a tárgyra.
Megjelent egy zeneszerző-generáció (külföldön is, itthon is), amelyik nem óhajtja folytatni azt az utat, amelyen addig a zene haladt. Hogy ez az út vezet-e valahová, vagy zsákutca, nem lehet biztosan megmondani. Tény, hogy már Honegger látta, a zene évszázados tonális szerkezetét értelemszerűen nem lehet, csak annak teljes tagadásáig föllazítani-lebontani. Más szóval – és Lázár Ervintől kölcsönözve a képet –, a lyuk a zoknin nem nőhet tovább, mint ameddig még van zokni. Ebben az értelemben a zene csakugyan zsákutcába jutott. Viszont a zenének a harmóniavilág messze nem az egyetlen paramétere, így az újításoknak óriási terük lehet még. Gondoljunk csak a repetitív vagy a tisztán ütőhangszeres zenére.
Az említett újabb generációs szerzők egy (nagy) része alkalmasint úgy gondolhatja, hogy vagy nincs több lehetőség, vagy a megmutatkozó lehetőségek is csak további zsákutcák (mint az édesvízi hydra metszetben), miért is a visszakanyarodást választották. Mégpedig egy olyan hangzó közegbe, melyben a muzsika főbb paraméterei (dallam, harmónia, ritmus) nagyjából megegyeznek a zenei romantika ilyetén paramétereivel. (Ezt az irányzatot – hatalmas kreativitással – újromantikának nevezték el.)
Mármost az nem új jelenség, hogy zeneszerzők (egyesek vagy éppen sokan) nem az újítók táborát gazdagítják. Ép ésszel meg nem fordulna a fejünkben, hogy Palestrinát maradinak tartsuk, amiért abban a stílusban alkotott (vagy inkább: azt a kompozíciós technikát alkalmazta), amelyet választott magának, miközben körülötte rendkívül izgalmas dolgok történtek. Nem nevezzük J. J. Fuxot kockafejűnek, amiért (éppen Palestrinát követve) úgy komponált, ahogy. Miközben… Dohnányit sem tekintjük avíttnak, amiért a brahmsi vonalat követte. Miközben Bartók… És meg lehet még említeni Szokolay Sándort, Petrovics Emilt, Vajda Jánost stb.
(Más kérdés, hogy kinél találjuk meg azt a mesterségbeli tudást és szellemi tartalékot, ami teljesen fontatlanná teszi a felvetést, hogy az illető újító vagy összefoglaló-e. Le lehet adni a szavazatokat az egyes nevekre, én nem akarok állást foglalni.)
Csakhogy. Az, hogy a múltba történő visszatekintés trenddé, meghatározó vonulattá (méghozzá nemzetközivé) válik, új jelenség, mármint zenetörténeti mércével mérve. Itt már nem annyira a komponista egyéni beállítottságáról van szó, hanem egy kollektív hozzáállásról, amit kínomban (mert nem találtam jobb kifejezést) az „idők szavának” nevezek.
Néhány név itthonról: Beischer-Matyó Tamás, Gyöngyösi Levente, Horváth Márton Levente, Zombola Péter. Külön érdemes megemlíteni (az iméntieknél idősebb) Orbán Györgyöt, aki kimondottan „avantgárdnak” indult, és aztán hirtelen váltással „konzervatív” lett.
És most áll elő a paradox helyzet. Ha az újromantika mint irányzat az ez idő szerinti legutolsó (vagy nagyjából a legutolsó) vonulat, úgy átfordulnak az értékelési szempontok. Akkor tartok lépést a korral, ha visszatekintő szerzők zenéjét kedvelem, és akkor vagyok maradi (vagy legalábbis lemaradva), ha az útkeresők muzsikája mellett teszem le a voksomat.

Mint láthattuk, az eddig írtakban igyekeztem kerülni az állásfoglalást, ezért is neveztem meg néhány zeneszerzőt, hiszen nem elmarasztalólag nyilatkoztam róluk. Mindezzel együtt szeretném jelezni, hogy számomra rokonszenvesebb az új utak (esetleg mégoly bizonytalan kimenetelű) keresése, mint az újraélesztési eljárásokkal komponált (esetleg mégoly fogyasztható) zene. Bár természetesen mindig az egyes művekről kell eldönteni, hogy nekem kedvesek-e vagy sem.
Jelen poszt megírására konkrét élmény indított. Nemrég hallottam Tihanyi László művét, a Passacaglie címűt szóló mélyhegedűre és zenekarra. Tihanyi például határozottan az „avantgárd” mellett áll ki. Rendkívül érzékeny, úgy értem, intellektuálisan is érzékeny szerző, aki minden pillanatban nagyon tudja, mit akar, anélkül, hogy ez a nagyon tudás valamiféle papírízű eredményt szülne. Olcsó dolog lenne azt mondani: becsüljük meg az újító bátorságát ahhoz a magatartáshoz képest, amely óvatosan csak a már bevizsgált forrásból merít. Olcsó lenne, mert csak ettől még írhatna rossz zenét is. Csakhogy Tihanyinál minden hang igazolja az irányt is és az egyéni szándékot is. Én legalábbis fürdőzöm a zenéjében. Egy kis ízelítő a Passacagliéből.