Miről is van szó? Előáll két hamis tanú, hogy eláztassa Jézust. Hamis tanúknak értelemszerűen együtt kell működniük, jó előre meg kell beszélniük, mit fognak vallani. A főpapok hisznek (hinni akarnak) a tanúknak. Mi, olvasók, tudjuk, hogy amit előadnak, hazugság. Hogyan kezeli Schütz a szöveget? Hogyan lehet a hazugságot hangokkal ábrázolni?
Nézzük meg a kottapéldát! (Kattintás!)
Talán elfogadhatjuk, két önálló szólam azonos mondanivalójának legpregnánsabb zenei megjelenítése a kánon. Schütz azonban nem éri be ennyivel. A második tenort szekundkánonban imitálja az első. Azaz, a felső tenor egy nagyszekunddal följebb énekli ugyanazt a szólamot, s ez valahogy mégis valami fals érzetet sugall (noha a zenei anyag természetesen alkalmazkodik a kor harmóniai szabályaihoz), mintha valami elcsúszott volna valami mellől. A kánonban a szólamok félúton – az ötödik ütem közepén – cserélnek, a Tenor II. szólama kerül fölülre. Végül a szigorú deklamációt kígyózó hajlítások váltják föl, megerősítve a hallgatót abban az érzetben, hogy itt valami hamis, valami rendellenes dolog történik.
Talán elfogadhatjuk, két önálló szólam azonos mondanivalójának legpregnánsabb zenei megjelenítése a kánon. Schütz azonban nem éri be ennyivel. A második tenort szekundkánonban imitálja az első. Azaz, a felső tenor egy nagyszekunddal följebb énekli ugyanazt a szólamot, s ez valahogy mégis valami fals érzetet sugall (noha a zenei anyag természetesen alkalmazkodik a kor harmóniai szabályaihoz), mintha valami elcsúszott volna valami mellől. A kánonban a szólamok félúton – az ötödik ütem közepén – cserélnek, a Tenor II. szólama kerül fölülre. Végül a szigorú deklamációt kígyózó hajlítások váltják föl, megerősítve a hallgatót abban az érzetben, hogy itt valami hamis, valami rendellenes dolog történik.
14 megjegyzés:
ja, Bachnál is kánon van és a második szólam nem tudja eldönteni, hogy oktávban vagy prímben imitáljon.
Itt mindenkit cenzuraznak?:)
hé, warpad bejegyzését mér nem távolítja el a blog adminisztrátora? :-P
(na most ez volt az off vagy az alábbi?)
a téma nyilván alaposabb kutatást igényel; operákban hogy szokás az ilyesmi?
elsőnek Papageno ugrik be, de ő zenén kívül hazudik. a Figaróban nyilván mindenki eggyfolytában hazudik, de azt meg nem ismerem.
(első körben ne tekintsük hazugságnak az álruhába bújást, mint Don Giovanni szerenádját, vagy az egész Cosìt, Szöktetést.)
nyilván egy lehetőség olyan kíséretet írni, ami valamilyen módon ellentmond az énekszólamnak (pl. idéz valami egyéb motívumot, hasonlóan ahhoz, amikor a Kékszakállúban Judit ,,mert szeretlek''-jéhez a zenekar a vérmotívumot játssza).
?
Azt hiszem, az opera – ebből a szempontból is – gyökeresen más műfaj, mint az oratorikus művek. Itt pl. lehet félre közölni valamit, vagy olyat csinálni, hogy A B-nek énekel, de olykor kiszól C-nek, és ebből a kiszólásból kitűnik, hogy nem mond igazat. Egy-egy szereplő vezérmotívummal történő „leleplezése” természetesen alapvető Wagnernál. Ha már a Don Giovannit említed, a II. felvonásban D. G. F-dúr áriáját, melyben – Leporellóként – Masettóhoz szól, érezhetően leporellós kísérettel, illetve fordulatokkal látta el a szerző. Egyébként az ária 8. ütemében a két hegedűszólam addig nem használt magasságban mutatja be karistoló motívumait – nekem folyton az az érzésem, hogy ez D. G. felvihogását, szerepéből való kiesését ábrázolja. Felteszem, a korabeli, erre még jobban kihegyezett fülű szakma a recitativókban is meghallotta a turpisságot.
jó, jó, de direkt mondtam, hogy maradjunk a szigorúan vett hazugságnál és annak szigorúan zenei ábrázolásánál, szóval se Don Giovanni, se a kiszóls nem játszik.
Engem a Don Giovanni éppen témánk fonákjáról győz meg. A csábítós zárt számokban a kíséret – számomra – azt sugallja, hogy D. G. nem hazudik, azaz minden egyes esetben fülig szerelmes a kiszemelt áldozatba, legalábbis úgy éli meg.
igen, igen, de nem tudsz e valami olyasmit, aminek még szorosabb köze van a témához, azaz a _hazugság_ _zenei_ ábrázolásához. mondjuk valami operában, ott biztos sokat hazudnak és biztos akad olyan is, amikor ezt zeneileg is ábrázolják. a Figaróban nics pl. olyasmi hogy ,,ki van ott?'' ,,öööö, fogalmam sincs'' (holott van)? ha igen, mi történik az adott ponton akár az énekszólamban, akár a continuóban?
Sajnos, nem tudok, kicsit ezért is mondtam, hogy az opera ebből a szempontból (is) homlokegyenest más ügy, mint egy oratórium, illetve passió. Hogy egy Mozart-opera kíséretében történik-e valami speciális, nem tudom, de erről is ismétleg azt gondolom, a korabeli közönség talán talált zenei kikacsintásokat. A Don Giovanni I. felv. négyesében, amikor a címszereplő azt állítja, hogy Donna Elvira őrült, a kíséretben új motívum jelenik meg, de nem következetes az alkalmazása. Wagnernél általában az amúgy is negatív hősök hazudnak, tehát az őket jellemző, kellemetlen hatást sugalló vezérmotívumok akkor is felcsendülnek, ha az illetők történetesen igazat mondanak. Felteszem, ez nagyjából így van az operairodalom javában.
ööö, mi van így? hogy nem ábrázolják zeneileg a hazugságot? és ebben más lenne, mint az oratórium?
amúgy mi a helyzet a Lassus-Mátépassióban?
(most hirtelen remek ötletem támadt: ha egy imitáció (kánon, fúga) nem következetes, akkor az a hazugság zenei ábrázolása? ezért olyan pocsékok a Händel-oratóriumok kórustételei?)
Úgy értem, hogy feltehetőleg Verdi, Bizet, Muszorgszkij negatív hősei is kapnak valamilyen zenei aláfestést, de ez nem változik annak függvényében, hogy a hős igazat énekel vagy sem.
A Lassusnak utána kéne néznem, gyanítom, hogy semmi különös nem történik.
Az utolsó fölvetést nem értem. Mitől következetes vagy következetlen egy imitáció? Hogy jön ide Händel? Már túl az "ízlések és pofonok" kategóriáján.
példák a következetlen imitációra:
- alsó szekundban kezd, fölsőben folytatja
- prímben kezd, oktávban folytatja
händeli példa: bár van (részben) önálló brácsaszólam, saját témabelépése nincs
Megjegyzés küldése