Megemlékezés, gyerekszemmel

öninterjú

(Ez az írás esszének átdolgozva először az Élet és Irodalom 2007. 42. számában jelent meg.)

Miért öninterjú? Polgárpukkasztani akartál?

Nem, dehogyis. Amúgy sem én találtam ki ezt a műfajt. Viszont többszöri sikertelen nekirugaszkodás után úgy tetszett, ez működni fog.

Többszöri nekirugaszkodás?

Háromszor kezdtem bele egy nem is tudom, micsodába, Mándy Iván úgynevezett „ifjúsági” regényeiről. Tanulmánynak túl szubjektív lett volna, megemlékezésnek meg túl sok száraz adattal terhelt. Járható útnak tűnt ellenben, ha kérdésekre válaszolok, persze, olyan kérdésekre, amelyeket én teszek föl magamnak. Most nyilván megkérdezed, miért teszem idézőjelbe az „ifjúságit”. Azért, mert nem vagyok híve a beskatulyázásnak, amely szerint van „ifjúsági” és „felnőtt” irodalom (ez ellen Mándy is tiltakozott). Kétségtelen persze, hogy valamiféle különbözőség létezik, mert hát furcsa lenne, mondjuk, az Egyérintőben megjelent novellákat vagy a Francia kulcsot gyerekekkel olvastatni. De ez megfordítva nem létezik: nem hiszem, hogy bármelyik Csutak-könyv ne lenne teljes értékű, izgalmas olvasmány egy felnőtt számára.

De miért olyan fontos neked, hogy a Mándy-életműnek erről a – mondjuk akkor így – nem csak felnőtteknek szánt részéről beszélj?

Mert a tortának erről a cikkelyéről mára elfeledkeztünk. Tizenkét éve, hogy nincs köztünk Mándy Iván. A lavinaszerűen megnőtt információözön – tudom, ez közhely – nem használ az emlékezetnek, így csak remélni lehet, hogy Mándy nem merül el a feledésbe, mint ahogy számos, kifejezetten tehetséges pályatársa eltűnt a köztudatból. Olvas ma valaki Vészit, Somogyi Tóth Sándort, Végh Györgyöt? Mándy még viszonylag jól tartja magát. Könyvei, mármint „felnőtt” könyvei kaphatók, egy-egy tévécsatorna időnként leadja a Régi idők fociját vagy a Szabadíts meg a gonosztólt. A rádióban hallhatjuk egy-egy hangjátékát. Egyszóval, Mándy Iván még jelen van. Ifjúsági könyveiről (jobb híján most én is így mondom) viszont kevés említés esik. A Wikipédia listája mindössze egyet említ. [Igényes tanulmány a tárgyban pl. Sánta Gábor írása („Az voltam én. A létszámfölösleg” – M. I. Csutak-történetei) a Tiszatáj Diákmelléklete 87. számában.] Holott gyermekregényei a múlt század magyar irodalmában meghatározó szerepet töltöttek be.

Számodra mindenképpen…

Persze, de azért én átlagos gyerek voltam, és átlagos olvasó vagyok. Nem hiszem, hogy Mándy csak engem fogott volna meg, noha tény, hogy a pajtásaim között nemigen találtam olyanra, akit annyira mélyen megérintett volna, mint engem. Sokszor úgy éreztem, Mándy egyedül nekem írta ezeket a műveit, még ha nem ismert is. Belátom, ez nagyképű álláspont volt. Mentségemül vagy inkább utólagos igazolásul szóljon a következő történet. Egészen kicsi voltam, amikor egy délutáni alvásból – de már sötét estében – fölébredve azt láttam, hogy a szobában, az ágyam mellett elsuhan egy kivilágított trolibusz. Pár pillanatig még a finoman lengő felsővezetéket is láttam, ami aztán szertefoszlott. A látottakról senkinek nem szóltam, miért is szóltam volna? Jóval később tudtam meg, hogy gyerekkorában Mándy Ivánnak is volt hasonló élménye. (Ezt egyébként több vele folytatott rádiós, illetve tévés beszélgetés során is elmesélte.) De addigra én már ismertem A locsolókocsit és talán az összes Csutak-regényt. Úgyhogy ez csak megerősítette bennem a vele való „egy húron pendülés” érzését. Hadd tegyem hozzá, a két említett film meggyőzött róla, hogy Sándor Pál is bensőségesen érezte Mándy világát.

Mit tudsz tenni azért, hogy A locsolókocsi és a Csutak-regények írója ne merüljön feledésbe?

Nagyon keveset. Ha lenne sok pénzem, építtetnék egy nagy Csutak-játszóteret. Régi udvarokkal, titkos pincékkel, vasúti kocsival. Így csak annyit tehetek, hogy a rokonaimat, ismerőseimet kergetem az őrületbe, amiért állandóan Mándyt akarok olvastatni velük.

El tudod mondani, mi minden fogott meg Mándy gyerekkönyveiben? Taglalható, mitől „pendültök egy húron”?

Nyilván létezik az a „bizonyos etwas”, amitől valamely művet jónak, netán kimagaslónak tartunk, és ami nem fogalmazható meg tételesen, nem analizálható, nem lepárolható. Emellett szinte leltárszerűen össze tudom szedni azokat a nekem kedves elemeket, amik nemcsak jóvá, hanem rendkívül egyénivé is teszik Mándy alkotásait. Kezdve a nevektől, melyek teljesen hétköznapiak, mégis van valami zamatuk, és valami rejtélyes módon illenek a megfelelő karakterhez. Persze, nem minden név hétköznapi. Nagyvilági Főcső, Márk Skugó, ezek már-már egzotikusak. (Itt jegyzem meg, valakinek talán megérne egy kis életrajzi kutakodást, hátha kiderül, miért szerepelteti hátrányos helyzetben Pomogács [sic!] Bélát vagy Bitskey Tibort a szerző.) Vagy vedd a beceneveket. Csutak anyakönyvi nevét nem ismerjük, de nem is hiányzik. A locsolókocsiban szerepel Csutak alteregója, akiről tudjuk ugyan, hogy Garancsi Jánosnak hívják, de az író és a szereplők majdnem mindig Totyinak nevezik. Megfigyelheted, hogy ezzel szemben a lányoknak mind a vezeték-, mind az utónevüket ismerjük. Az egy nagy kivétel Kati, őrá még szeretnék visszatérni.
Aztán nagyon szeretem a játékokat a mondatokkal. Elhangzik egy mondat, és azt a következő – talán fölöslegesen, talán nem – megerősíti, nyomatékosítja. Például (körülbelül, mert fejből idézem): Totyi megszerette a két Beke nagynénjét. A két Beke nagynénje besétált a szívébe. Vagy: A kisasszony nagyon jóízűen beszélget. A kisasszony valóságos diskurzust folytat. Vagy: Ezt mondta Král Bori. Ezt vágta a képembe. Vagy…

Nem modoros ez egy kicsit?

Hát éppen ez az, hogy nem! Figyeld meg, a jó írónak stílusa van, a gyengének manírja. Az, persze, szubjektív, hogy ki mit minek tart. De folytatom. A különböző fajta közlések adagolása is mesteri. A cselekmény mondatai közé éppen csak annyi és olyan leírás van beszúrva, amennyi és amilyen az adott hangulat vagy helyzet plasztikusabb megjelenítéséhez szükséges, de nem válik unalmassá, nem akasztja meg a történetet.
De maguk a történetek is remek dramaturgiával vannak megszerkesztve. Sehol egy fölösleges mellékszál, sehol egy megakasztó kitérő.

Node ezzel lényegében megadtad a jó regény receptjét. Általában, Mándytól függetlenül.

Persze. De az már nem annyira mindennapos, ahogy a Csutak színre lép elkezdődik. Hosszú oldalakon át azt hiszed, ez a könyv Színes Gézáról szól. A Csutak-tetralógiának ebben az első könyvében egyébként nem egy, hanem két történet vonul végig: a szánkóverseny és az amatőr színjátszók előadása. Hasonló A locsolókocsi technikája: ott az egyes szereplők kis történetei egymással párhuzamosan futnak. Még a Csutak és a szürke lóban sem rukkol ki Mándy azonnal a farbával, de azért abban és a hátralévő két Csutak-könyvben már kifejezetten egy szálra koncentrál. A Csutak és a szürke ló érdekessége egyébként, hogy nem „felnőtt” előzmény nélkül való, két novellában is szerepel a szürke ló. Úgy látszik, Mándyt valamiért erősen foglalkoztatta a vágóhídra szánt, lesoványodott állat. És persze, Csutak is folyamatosan, szinte rögeszmésen várja, hogy a szürke ló, „akit” ő mentett meg és rejtegetett, egyszer majd visszatér hozzá. Természetesen nem tér vissza, de Csutak ebben a regényben és a Csutak és Gyáva Dezső-ben legalább a mozivásznon viszontlátja.

Ennyire emblematikus lenne a szürke ló figurája?

Feltétlenül. És ez is Mándy, mondjuk így, ügyes húzásai közé tartozik, hogy az adott helyzethez nem a sokkal elcsépeltebb (és giccsveszélyes) kutyát vagy macskát alkalmazza, hanem a szürke lovat. Ez, mármint állat szerepeltetése emblematikus figuraként egyébként nem példa nélküli Mándynál. A Csutak és Gyáva Dezső-ben meg az Arnold, a bálnavadászban felbukkan a zsiráf mint egy megóvásra szoruló, szebb, jobb, igazabb világ jelképe.

Egy letűnt világé?

Igen, és ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy számomra Mándynak még az időszerűtlensége is kedves. A rossz fiú Kalocsai Tibor és társai csúfolják Csutakot, amiért az nem jár moziba, színházba, csak uszodába. A közbiztonság hiányának a csúcsa, ha valakit orron pöckölnek az utcán, vagy – horribile dictu – hátracsavarják a karját. A hetedikes Omasics Brahmsot vezényel a rádiókészülék előtt. Azonkívül osztályzatokat ad az osztálytársainak, ami önmagában még nem nagy dolog, de az osztálytársai ugyanolyan (vagy majdnem ugyanolyan) tekintélynek ismerik el, mintha felnőtt tanár lenne. Próbáld meg ezeket ma elképzelni…

No igen. És mi van az ún. örök értékekkel?

Először talán a becsületről, tisztességről. A szánkóverseny előtt Nagyvilági Főcső megrongálja a rivális szánkókat (és még úgy sem győz!), aztán a színielőadás előtt elrabolja az egyik főszereplőt, Csutakot, és ezért a többiek, de még a saját emberei is kőkeményen kiközösítik, mehet, amerre lát. Ugyanakkor a dolog nem népnevelően sematikus, mert amikor Omasics, szintén egy verseny megnyeréséért, de nem a saját, hanem az osztálya hasznára, csinál egy hülyeséget (úgy, hogy közben nem teszi tönkre a többiek munkáját), az is nagyon „ciki”, de kiközösítésről szó sincs.
Aztán. Nekem úgy tűnik fel, Mándynál a barátság elsőbbséget élvez a szerelemmel szemben. Tulajdonképpen szerelemről nem is igen lehet beszélni Mándy gyerekhősei esetében, inkább csak vonzalomról. Esetükben a problémát főleg a nyitott háromszögek okozzák: A-nak tetszik B, B-nek viszont C tetszik, aki A barátja. De rendszerint a barátság fontosabb. Hiába Omasics vonzalma, Král Borit kezdettől hidegen hagyja a fiú, de a fent említett hülyeséggel végleg elvágja magát a lánynál. Most virágba borulhatna a szerelem Bori és Totyi között, ehelyett majdnem hamvába hal, mert Totyi inkább kitart a barátja mellett. A helyzet valójában ennél bonyolultabb, mert Totyi – a barátságon belül – kissé alárendeltje Omasicsnak, és a Bori-féle vonzalom segít az egyenrangúvá válásban. Itt persze, az életkori sajátosságok igen pontos ismeretéről van szó. A Csutak a mikrofon előtt Csutakja még éretlen a szerelemre, és az ezzel való szembesülés fájdalmas számára is, Baranyai Márta számára is. A Gyáva Dezsővel való leszámolás könyvében viszont már annyival idősebb, hogy a fájdalmat éppen a régi barátok leszakadása okozza. Egyedül Kati tart ki mellette, de szerelemről mint olyanról nem olvashatunk. Akad ugyan egy-egy elejtett mondat, hogy Csutak kap egy puszit, vagy hová tűnt ez a lány, mikor az előbb még a kezét fogta, de semmi több.

Hacsak azt nem tekintjük, hogy szinte végig Csutakkal van, és többször kisegíti a bajból.

Kati több, mint egy lány, aki Csutakkal van. Kati – talán nem túlzok – Csutak Margitja. Az ewig weibliches. Ezért is elég neki csak az utónév. Kati nélkül Csutak nem győzhetné le Gyáva Dezsőt, illetve „földi végrehajtóját”, Soponyait. Azt hiszem, itt jóval többről van szó, mint egy fiúról, aki üldöz valakit, és egy lányról, aki mindig kirántja ezt a fiút a bajból. Ez a lány képes a kertet télvíz idején virágzóvá varázsolni. Oda tudná repíteni a fiút, ahol éppen dolga van. Előhív a semmiből egy panoptikumot, és még folytathatnám.

Ezek szerint Gyáva Dezső is több, mint játékrontó, mindenkit mindenhonnan kitiltó, frusztrált kamasz?

Hát hogyne! Gyáva Dezső kifejezetten démoni figura, aki képes a rosszul teljesítő Soponyait majommá meg cipőfűzővé meg még mit tudom én, mivé változtatni. Amelyik beteg neve mellé két vonást húz, az többet nem jön ki a kórházból. Ez utóbbit Csutak véli ugyan, de mi készséggel elhisszük neki. De haladjunk sorjában. A kérdéseid lényegében arra irányulnak, mit találtam Mándyban, amit másban nem. Erre felsoroltam néhány dolgot, de a csemegét a végére hagytam. Ez pedig az álomszerűség, pontosabban Mándynak az a képessége, ahogy tetszőleges pillanatban, minden erőltetés, zökkenő nélkül átlibben egy álomszerű világba, ahol bármi megtörténhet. A tárgyak megszólalnak, de megszólal a szürke ló is. Utcák, terek, udvarok fölszállnak a levegőbe. Szöveges számtanfeladatok szereplői megelevenednek. Dobókockás társasjáték bábui úgyszintén. Az üres osztályban a padok beszélgetnek egymással (egyébként ez is egy novellából lett átemelve). Csutak a pincében egy fogollyal társalog, a török hódoltság idejéből. És ahogy mondom, mindenkor szabad az átjárás a valóságból a képzelet világába. Csutak azon töpreng, kik hurcolták vissza a törököt a pincébe. A házból valaki? Bauer Ferenc? Vagy özvegy Reháné? Jó, tudom, ez humorforrás is, de nem kizárólag. Ehhez hasonlót csak a film tud nyújtani, vagy ha a képzőművészetből akarok példát hozni, Chagallt említhetem. Chagallnál teljesen természetes, hogy egy utcai lámpa elindul és a karját lóbálja. Úgy – és ez fontos – hogy közben nem idegeníti el a befogadót holmi „egyszer volt, hol nem volt” jellegű varázslattal a valóságtól. Ez a mándyság (nem tudok rá jobb kifejezést) más-más mértékben, de mindig jelen van a könyvekben. A Csutak színre lép-ben kevésbé, a Csutak és a szürke lóban meg a Csutak a mikrofon előtt-ben és A locsolókocsiban fokozottan. Hogy aztán a Csutak és Gyáva Dezső-ben még egyszer és utoljára sosem látott mértékben fölszikrázzon. Az ugrások, snittek, szabad asszociációk és egyáltalán, az ötletek, a játékok valami hihetetlen bőséggel ömlenek a regényből. Nagyvilági Főcső például egy törmelékkupac mélyén lakik, és jégpáncélon át néz Csutakra. Már nemcsak a tárgyak beszélnek, hanem még a zárójelek fogságából kiszabadult nevek, számok, betoldások is dalra fakadnak. Miközben Csutak és Gyáva Dezső küzdelme messze túlmutat két serdülő konfliktusán. Az imént Katit a Faust Margitjához hasonlítottam, de nyugodt lélekkel párhuzamot vonhatok Csutak és Parsifal között, aki erőt vesz Klingsor varázsbirodalmán.
Paradox módon, minél filmszerűbb egy könyv, annál inkább ellenáll a megfilmesítésnek. Gyáva Dezső története annyira át van itatva mándysággal, olyan fokon filmszerű, hogy azt már meg sem próbálták megfilmesíteni. Legalábbis tudtommal.

Azt mondod a Csutak és Gyáva Dezső kapcsán, hogy még egyszer és utoljára. De hát utána még elkészült az Arnold, a bálnavadász.

Az Arnold, a bálnavadász is brilliáns, de a szabad képzettársításokat, filmszerű vágásokat nem pörgeti olyan virtuózul Mándy, mint eggyel korábban. Ez, persze, szándékos. És hát, az Arnold kicsit ki is lóg a sorból, mérhetetlen pesszimizmusa miatt.

Tudtommal Mándy a Csutak és Gyáva Dezső-t tartotta az egyik legpesszimistább művének.

Nézd, én nyilvánvalóan nem tudhatom jobban az írónál, milyennek látja ő a művét. Az is tény, hogy a regény télen játszódik, és valóban sok kedélytelen képet tartalmaz. De én így sem érzem ezt a pesszimizmust. Természetesen Mándyn hiábavaló egyfajta rózsaszín, „gyerekeknek szól, tehát tök jó benne minden” érzést számonkérni, de, akárcsak a már hivatkozott Chagallnál, nála is jelen van a háttérben egyfajta csendes derű, még a legrázósabb pillanatokban is. Csutakék is, A locsolókocsi szereplői is állandó mozgásban vannak, mindig ügyködnek, szerveznek, csinálnak valamit, más szóval, lubickolnak az életben. Az utolsó Csutak-regényben hősünk már jóformán egész Budapestet bejárja a Gyáva Dezső utáni hajszában. Ezzel szemben Arnoldot, az orr nélküli játékfigurát egy étterem mosdójában elveszítették. Új helyéről, ahol közöny és rosszindulat veszi körül, ki sem mozdul (míg ki nem hajítják). Végül barátaival, köztük a már említett zsiráffal eltávozik, mégpedig a Holdra, másutt nincs számukra hely. De mondok még döbbenetesebbet is: a könyvben szóba kerül Csutak, aki kiszállt a kalandokból, és inkább ágyba bújt, és befordult a falnak. Azt hiszem, ez a momentum magáért beszél. Amit személyes élménnyel is meg tudok erősíteni.

Nevezetesen?

Mindig is szerettem volna Mándyval megismerkedni. Erre különben jó esélyem lett volna, hiszem apámat ismerte. Már nem tudom, A locsolókocsi vagy a Csutak és Gyáva Dezső után gondoltam, hogy megkeresem, és kérlelem, folytassa, írjon még. Azt gondoltam, ez csak így megy. Mester, még egy Csutakot! Jó, fiam, azonnal megírom. Naiv, álmodozó voltam. Később gyártottam egy zeneművet. (Akkoriban azt hittem, zeneszerző leszek.) Az Arnoldban a címszereplő mesél egy keringőről, amit macskák játszottak. Bennem meg megszólalt valami, ahogyan ez hangozhatott, és megírtam. Mikor elkészült, felhívtam Mándyt, hogy ezt és ezt csináltam. Nagyon köszöni, mondta, de ő egy partitúrával nem tud mit kezdeni. De nem ez volt az érdekes, úgyis a gesztus számított. Hanem amikor találkozót kértem tőle, hogy azért csak odaadnám a kottát, azt mondta, „majd én keresem magát”. Ebből (is) rá lehetett jönni, hogy ő is befordult a falnak.

Mert, persze, nem keresett.

Nem, hát. Ő pedig nem olyan valaki volt, akit csak úgy, ráadásul ismételten, zaklatni lehet. Amennyire tudom, meglehetősen zárkózott volt. És a zárkózottsága mellett hihetetlen empatikusnak, befogadónak kellett lennie, s ez csak fokozza bámulatomat.

Ezt hogy kell érteni?

Mándy hősei nem papírfigurák, hanem nagyon eltalált, hús-vér emberek. Azt hiszem, őt nem lehet megvádolni, hogy rosszul látta, nem ilyenek voltak az ötvenes-hatvanas évek gyerekei, kamaszai. Azzal sem lehet megvádolni, hogy nem azonosul a hőseivel. Csakhogy. Ha megnézed Békés Pált, Csukás Istvánt vagy megnézted Lázár Ervint, megjelenésükben nem tapasztalsz diszkrepanciát köztük és az általuk teremtett figurák közt. Lehetnek akárhány éves, komoly felnőttek, egy kicsit mindig körüllengi őket egyfajta „vagány srác” vagy éppen „mackós” légkör. Ezzel szemben Mándy Iván ezüsthajú, öltönyös-nyakkendős bácsi volt, és az ember nem értette, mi köze van a körözöttjét a padlón szétkenő gyerekhez. Pedig van hozzá köze, nagyon is van.

De mintha Mándy is szívesen járt volna az iskola mellé.

Persze, meg hát ott az egész gyerekkora, tudjuk… De mégis, felnőttként olyan benyomást keltett, mint aki ezt az egészet kinőtte. Elfelejtette, milyen volt gyereknek lenni. De ha beleolvasol a szövegeibe, akár csak felületesen, azonnal látod, hogy egyáltalán nem. És ez is bámulatos. Kicsit olyan, mint egy varázsló, aki persze, másként fest, mint a teremtményei, de azért…

Neked is jelentek meg gyerekeknek szóló könyveid. A te írói stílusodra hogyan hatott? Mert nyilván hatott.

Abban nem segített, hogy hogyan írjak, de abban igen, hogyan ne. Egyszer nekiveselkedtem egy történetnek, ami Csutak fiáról szólt volna, szerencsére időben abbahagytam. De még ma is fölkavarodik a gyomrom, ha erre a kísérletre gondolok. Rá kellett jönnöm a kézenfekvőre, hogy Mándy folytathatatlan, utánozni meg teljesen fölösleges. Úgyhogy mesekönyveket írtam-írok, és ez teljesen tudatos választás eredménye. Nem mintha ebben a műfajban nem lettek volna vagy ne lennének nyomasztóan jó elő- és példaképek, akár nálam jóval fiatalabbak is, de a meseírók társaságába – úgy éreztem – valahogy még be tudok furakodni. Mándyhoz nincs hova bekerülni, mert nincs társasága. Mándy egyedi és egyszeri, mint az Ötödik szimfónia.