Hazug próféta, köztörvényes messiás

(Kettőspont I.)

(Jelen tanulmány egy sorozat első része kíván lenni. Jó ideje elküldtem a Nagyvilág-nak, köszönték szépen, de hogy valaha is tervezik-e közölni, arról máig nem kaptam értesítést.)


Itt egy idősecske, gyenge fizikumú, éhező zsidó, ott egy ereje teljében lévő, világéletében fizikai munkát végzett fenegyerek, akit garázdaságért, testi sértésért, kiskorúval folytatott kéjelgésért több ízben is elítéltek; mindkettő kitalált figura. Mi közük egymáshoz? Hát kitalálóiknak?

Látszatra nem sok. Egyikük megjárta a nácizmus által felszínre hozott poklokat, másikuk részt vett hippimozgalmakban, meggyűlt a baja a drogokkal, amúgy meg az általunk olvasott könyveit átlengi egyfajta enyhe (?) antiszemita stich. Pedig Ken Kesey éppúgy látta, legalábbis az amerikai kontinensen, milyen romboló a rasszizmus, mint amennyire Jurek Becker Európában el is szenvedte azt. A Łódżban született Beckernek csak zsidósága biztos, nemzetisége már nem egyértelmű. Apját egyes források Max, mások Mieczysław Beckerként emlegetik. Anyanyelve lengyel, később azonban megtanult németül, és az NDK-ban telepedett le, mígnem 1977-ben elhagyta az országot. Születési dátuma is bizonytalan, mert iratai megsemmisültek a háborúban, és vélelmezhető, hogy apja a łódżi gettóban „megöregítette” a hatóságok előtt, így akarván megóvni a deportálástól. Mindenesetre az 1937-es évet tekintjük Jurek Becker születési évének.

A kortárs Ken Kesey (hivatalosan Kenneth Elton Kesey, sz. 1935-ben) származása is bizonytalan, némely forrás félvér indiánnak mondja, bár a legtöbb életrajzban erről nem esik szó. Az Oregoni Egyetemen végzett újságírói és kommunikáció szakon, később lelkes apostola lett a beatnemzedék szubkulturális törekvéseinek. 1959-ben részt vett a CIA által kezdeményezett és finanszírozott kísérletekben, melyek során pszichoaktív drogok hatását vizsgálták, maga Kesey egy Menlo Park-béli kórház ideg- és elmeosztályán dolgozott. 1966-ban Mexikóba menekült, mert az amerikai hatóságok kábítószer birtoklása miatt keresték. Hogy félrevezesse a rendőrséget, megrendezte saját öngyilkosságát, majd egy barátja autójának csomagterében szökött meg. Később visszautazott Amerikába, ahol letartóztatták, és öt hónapot kellett ülnie.

Mindketten első regényükkel1 robbantak be az irodalmi életbe, és a hatást tekintve első regényüket nem is tudták aztán túlszárnyalni. Mindketten próbálkoztak filmforgatókönyvvel is. Becker 1997-ben, Kesey 2001-ben halt meg, mindkettőjükkel a rák végzett. Mindez nem igazán szoros kapocs, túl általános.

Térjünk vissza a főhősökhöz. Mint mondtuk, a (jórészt) törvénytisztelő, idősödő Jakob Heym mintha szöges ellentéte volna a nagyhangú, verekedős, szoknyabolond McMurphynek. Csakhogy. Mindkét figurát szabadságuktól megfosztottan látjuk fölbukkanni. Jakob valamelyik sziléziai kisváros gettójának foglya, R. P. McMurphy pedig éppen a büntetőgazdaságot mint tartózkodási helyét cseréli föl az elmegyógyintézettel. Mindkét figura – úgyszólván szándéka ellenére – eljátssza a Vigasztaló szerepét, a körülöttük vegetáló emberekben megerősítik a hitet, a reményt. Nézzük egyenként.

Jakob Heym nem próféta a szó vallásos értelmében, nem isteni sugallatot kap, hanem egy rádióhírt hall meg véletlenül. Egy német őrszem otromba tréfája poénjául be kell mennie a gettóparancsnokságra, ott hallja a hírt, hogy az orosz csapatok már Bezanika határában harcolnak, amely Bezanika néhány száz kilométerre van csak a kisvárostól, ahol a történet játszódik. A gettórendelet értelmében zsidók nem birtokolhatnak rádiókészüléket, így a hír különösen becses, és amikor Jakob, csöppet sem jellemző módon, élve elhagyja a parancsnokságot, nem is bírja magában tartani. Ám éppen, mert zsidó még nem került ki élve a parancsnokságról, nem lehet megnevezni a hír valódi forrását, hiszen ez – mármint a csodás szabadulás – könnyen abba a gyanúba keverné Jakobot, hogy a németek beépített embere. Így aztán, egy feszült pillanatban azt hazudja: rádiója van. A kijelentés önmagában is elég kockázatos, hanem ahogy a hír elterjed (mert egy pillanat alatt elterjed), mind többen várják-követelik Jakobtól az újabb híreket, hiszen ha rádiója van, azt naponta hallgatja, nemde?

És Jakob, kis megszakításokkal, melyekre még visszatérünk, elkezd hazudozni, ellátja a gettót hírekkel, és a gettólakókban fölpezsdül a remény és a bizakodás, egyszerre értelmet nyer a jövő idő, és az öngyilkosságok sora megszakad. Mígnem a boldog illúzió szertefoszlik: a szóban forgó gettó lakói sem kerülik el a bevagonírozást.

Randle Patrick McMurphy sem az a hótiszta erkölcsű, bűntelen tanító és gyógyító, amilyennek valamely vallásos kultúrkör egy megváltót elképzel. És valahogy mégis. Az elmegyógyintézet ápoltjait nem a bűneiktől szabadítja meg, hanem az önbecsülésüket és humánumukat lebéklyózó szadisztikus gyámságtól, melyet a főnővér (a „Főnéni”) testesít meg. Nem meg-, hanem felszabadít. És ő is az életét adja sokakért.

Kezdetben úgy tetszik, öncélúan, a többiek mulattatására lázadozik, nem hagyja magát betörni. Később kiderül, a többi beteggel folytatott kártyajáték során, a programok szervezése és a folyton-folyvást kötött és rendre megnyert fogadások által tetemes anyagi bevételre tesz szert. Majd amikor „nyerészkedését” a szemére vetik, összeverekszik az egyik szadista ápolóval, így bizonyítja önzetlenségét – és innen már nincs visszaút, az egyre vadabb helyzetek láncolata eljut az utolsó állomásig, míg az elembertelenedett társadalmat (az „Üzemet”) képviselő Főnéni el nem pusztítja McMurphyt, ha már megtörni nem tudta.

A két történet láthatóan rokon egymással: emberségükben lefokozott, megnyomorított embereknek vigaszt, reményt nyújtani, önbecsülésüket visszaadni. Ez a rokonság a két regényt szerkezeti és dramaturgiai fölépítésében is hasonlóvá teszi. Mindkettőt egy szemtanú, egy túlélő meséli, néhány oldalas felvezetés után jelzik, hogy egy történetet akarnak kibeszélni magukból, hihetetlen történetet, mely egyre csak nyomasztja őket. A hazudós Jakob elbeszélője maga az író, a kevés túlélők egyike, aki megmenekült a koncentrációs táborból. Hitelességét néhány olyan közléssel erősíti, mint hogy erre vagy arra a helyszínre visszament, bekopogott ide vagy oda, lemért bizonyos távolságokat, megkeresett egy német túlélőt stb2.

A Száll a kakukk fészkére krónikása Bromden, a félvér indián3. Az író ügyesen őt is felruházza a hitelesség néhány jegyével, bár láthatóan nem áll szándékában úgy összezavarni az olvasót, mint Beckernek. Bromden „nagyfőnök” is elmegyógyintézeti ápolt. Hogyan került az intézetbe, nem derül ki. Beszámol azonban apróbb-nagyobb hallucinációkról, téveszmékről, amelyeket megismerve voltaképpen jogosnak érezzük a helyzetét: igen, ez az ember gyógykezelésre szorul. (Mármint többedik elolvasásra érezzük így, mert először úgy hisszük, Bromden is az „Üzem” áldozata. Akiből nem sikerül gépembert csinálni, azt diliházba csukják.)

Aztán elindulnak a történetek, és – a fent említett rokonságot igazolva – szinte kéz a kézben haladnak. Az egyes fordulatok a két könyvben jóformán ugyanakkor következnek be. Jakob belefárad az újabb és újabb rádióhírek kitalálásába, és a hazugságokat hazugsággal akarja leállítani, azt mondja, elromlott a rádiója. Nagyjából ugyanekkor McMurphy is visszább vesz vagányságából, tekintve, hogy megtudja, ő már nem az ismert időtartamú büntetését tölti, hanem kényszerkezelésen van, s hogy az meddig tart, a Főnéni szavától függ. Míg a többiek – védencei – önként vonultak be terápiás kezelésre. Aztán mindkét hősnek látnia kell, illetve belátja, hogy a küldetést nem lehet feladni. Mindkét regényben történik két öngyilkosság, amelyekből egy-egy éppen azért következik be, mert a hősök visszavonulót fújtak. Az egyik ápolt, Cheswick, vízbe fojtja magát, amikor McMurphy bejelenti, hogy saját érdekében fölhagy a Főnéni idomításával. Kowalski, Jakob régi barátja pedig fölakasztja magát, amikor a regény vége felé Jakob bevallja neki, hogy nincs rádiója, és az első hír kivételével az összes kitalálás volt. A másik két öngyilkosság látszatra ellentétes indítékú. Kirschbaum professzort, a szívspecialistát a németek kiviszik a gettóból, hogy megvizsgálja Hardtloff Gestapo-főnököt, mivel nincs szakember a közelben. Kirschbaumot nyilván személyválogatás nélkül gyógyításra kötelezi az orvosi eskü, ám úgy érzi, a gettóban maradt társaival szemben követ el árulást, ha segít a szívrohammal küszködő Hardtloffon. A konfliktus elől a halálba menekül.

Billy Bibbit elköveti az árulást, ami után a „hogyan tovább” értelmét veszti; elvágja a torkát. Ez utóbbira még visszatérünk.

Bizonyos értelemben mindkét hős elbukik, illetve megdicsőül. A gettót, mint említettük, fölszámolják, a zsidókat utcáról utcára járva összeszedik, és viszik valamelyik koncentrációs táborba. Ha érzelmeinket kiiktatjuk, pusztán az eszünk szerint Jakob tevékenysége értelmetlen, tehát fölösleges volt. Egy ilyen történet megítélésében azonban – szerencsére – nem tudunk csupán a rációra hagyatkozni, arról nem is szólva, hogy a történet elején még reménykedünk benne, hogy a vége nem az lesz, ami. A másik hős személy szerint is elbukik, a megváltás műve azonban sikeres, az önként bevonult ápoltak egymás után hagyják el az elmegyógyintézetet.

* * *

Érdemes azonban a két mű közti különbségeket is szemügyre venni. A két szerzőnek természetesen gyökeresen más a stílusa. Becker fanyar okossággal ír, a dolgokat sok szemszögből járja körbe, szereplői gyakran latolgatnak, fontolgatnak, lecsapnak a logikai hibákra. Ő maga nagyobb érzelmi kitörések nélkül, mintegy hangfogóval, de sosem fahangon közli a közlendőket, ettől a borzalmas és humoros, fakó és derűs epizódok tündéri mesévé állnak össze, és ez a mese jóval nagyobb hatást tesz, mintha szirupos vagy ruhaszaggató modorban adná elő magát. (És itt ne mulasszunk el megemlékezni a szívbemarkolóan gyönyörű, érzékeny fordításról, Kászonyi Ágota munkájáról.)

Kesey sem veszi érzelgősre a stílust, de ez másból fakad, másmilyen is a megnyilvánulása. Bromden „nagyfőnök” kutyakemény indián, aki nem enged meg magának ellágyulást, könnyeket, a legszörnyűbb dolgokról is úgy számol be, hogy szinte látjuk, ezek a szörnyűségek is mennyire megkeményítették. Bromden egyszerű ember, beszéde teli van a tanulatlan emberek által ejtett hibákkal. (Bartos Tibor egészen virtuóz fordítása!). A hasonlatait leggyakrabban a gépészet vagy az elektronika világából veszi. Természeti képeket inkább olyankor idéz föl, amikor a régmúltra gondol, gyerekkorára az indián közösségben.

Más is a szemléletük. Jakob a világra mint kellemes, élhető helyre gondol, melyből emberek egy bizonyos csoportja kiszakította. Jakobnak minden utca, minden kapualj mond valamit. A padlásablakból nézi a házakat alkonyatkor, melyek szürkék vagy aranyszínűek a lemenő nap fényében: „nagy csomó béke”, ahogy az író mondja. Ezzel szemben Bromden a lakótelepek egyforma házait látja, amelyekben egyforma emberek vegetálnak, és a nap végén, amikor a gyorsvasút kiköpi őket, végül is mindegy, melyikük melyik házba megy be. Bromden nem egy embercsoportot okol a bajokért, hanem az egész elgépiesedett, elembertelenedett társadalmat, az Üzemet. Az Üzemet, mely mindazokat, akik nem hajlandók vagy nem képesek alkalmazkodni a regulához, bűnözőnek vagy elmebetegnek tekinti.

A két regény között van azonban egy döntő különbség is. Jakob Heym prófétasága afféle zseb-prófétaság. Jakob a népével együtt pusztul el. Jurek Becker vélhetőleg egy fájdalmas-szép történettel kívánta gazdagítani az irodalmat, szorosabban a holokauszt-irodalmat, de nem szándékozott irodalmi áthallásokat fölmutatni az ószövetségi írásokkal. Ezzel szemben Ken Kesey profán evangéliumot írt, egy rakás megfeleltetést fölvonultatva. McMurphy jóformán kezdettől belekényszerül (vagy –lovallja magát) a megváltó szerepébe. Igazi elhivatottságot azonban Cheswick öngyilkossága után kezd érezni, nem máshol, mint az úszómedencébe alámerülve. Mindennél beszédesebb, amikor elviszi a társaság mozdítható részét egy tengeri kirándulásra, éppen tizenkét ápoltat, és persze, a nagy halfogás sem marad el. De még az elektrosokk asztalára is keresztformán fektetik föl az embert, a töviskorona megfelelője is fölkerül a fejre. Kesey egyébként rafinált, mert nem utalgat az evangéliumra, hanem kimondja, ez éppen olyan volt, mint… ezzel elejét veszi az utalások giccses vagy blaszfém mivolta miatti felhorkanásoknak.

A legdöbbenetesebb azonban az utolsó vacsora – természetesen rendkívül profán – analógiája. McMurphy görbe estét szervez, melynek az általános szórakozáson kívül Billy Bibbit beavatásának a célja, egy Candy nevű kurva segítségével. A dolog annak rendje és módja szerint megtörténik, utána McMurphynek szöknie kellene, ám másnaposságában elalussza a lehetőséget. Reggel jön a Főnéni, és első megdöbbenése után nekilát a megtorlásnak. Az egy éjszaka férfivá érett Billynek csalhatatlanul megtalálja sebezhető pontját (anyakomplexus!), és el is éri, hogy a fiú összeomoljék. Billy kétségbeesésében megtagadja, elárulja megváltóját, majd éppúgy, mint Júdás, végez magával. McMurphy ráveti magát a Főnénire, hogy megfojtsa, az ápolók szedik le róla.

Ezek után bekövetkezik az elkerülhetetlen, McMurphyn homloklebeny-műtétet, idegen szóval lobotómiát hajtanak végre, vegetáló véglénnyé lefokozva. Bromden nemcsak evangélista, hanem a tanítvány is, aki leveszi mesterét a keresztről, hiszen a lobotómiával lényegében McMurphyt, az embert, megszüntették. A keresztről levétel esetünkben azt jelenti, hogy Bromden egy párnával megfojtja McMurphyt, ezzel már csak a véglényi mivolttól menti meg. De van más ideológiája is a gyilkosságnak: Bromden nem akarja McMurphyt meghagyni a Főnéninek, ne lehessen vele példát statuálni a későbbi esetleges engedetleneknek. De a megváltás sikerült, a betegek – mint említettük – kiszabadulnak a Főnéni zsarnoksága alól.

* * *

A két regény irodalomtörténeti léptékkel mérve egyidős. A Száll a kakukk fészkére 1962-ben, A hazudós Jakob 1969-ben látott napvilágot. Magyarul 1977-ben, illetve 1973-ban jelentek meg. Vélhetőleg egy NDK-beli szerző könyve simábban kapott zöld utat, mint egy narkósgyanús amerikai író műve. Mindkét regényből film is készült, McMurphy története a színpadra is eljutott.

Izgalmas játék volt összehasonlítani két, látszólag sokban különböző, mégis azonos gyökerekből táplálkozó irodalmi alkotást. Fölmerülhet a kérdés, harmadik, negyedik, sokadik ilyen művet nem lehetne-e találni? Bizonnyal lehetne, és ha nem találunk, annak hézagos műveltségünk is oka lehet. Ellenben éppen magyar író, és éppen 1964-ben alkotta meg a fentiek ellendarabját, melyben egyetlen személy képes uralkodni egy egész közösségen, képes a sárba alázni a közösség tagjait. Ez pedig Örkény Tóték-ja, a Mario és a varázsló itthoni folytatása. Ez azonban már másik tanulmány tárgyául kínálkozik.

1 Jurek Becker: A hazudós Jakob; Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére. Mindkettő az Európa kiadónál jelent meg Vissza
2 De ha egy pillantást vetünk Becker életrajzi adataira, láthatjuk, hogy a felszabadulást gyerekfejjel érte meg Vissza
3 Talán ez zavart meg néhány élénkebb fantáziájú fülszövegírót, Kesey származását illetően Vissza