Állásfoglalás verssel

Ez a blog nem napi sajátélmény-gyűjtemény. Nem is politikai-világnézeti hovatartozás-mutató. Ez a blog – a saját értékrendjén belül – megpróbálja fölhívni a figyelmet a zenében és az irodalomban található olyan dolgokra, melyektől a befogadó gazdagabb lesz. Az okról, amiért a bejegyzések sorában kivételt teszek, itt lehet olvasni. Innen nyilván kitűnik: nem azért illesztem ide a következő verset, mert annyira szeretem Faludyt, hanem azért, mert annyira szeretek valamit, amit Faludy is annyira szeretett, és amiről néhány pojáca el akarja érni, hogy ne legyen módom szeretni.

Faludy György: Monológ életre-halálra

Úgy mint az őrült szerető szeret
vizes fejjel, beomló ég alatt
taposni őszi fasor avarán:
e földön úgy szerettem járni én.
Vagy mint utas idegen városokban,
ki első este sétaútra megy,
ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
megizzad s boldog révületben érzi,
hogy álmainak városába ért,
hol minden új: a kirakatok fénye,
a kávéházi italok színe,
a sok sétáló – mintha ünnep volna –
a a szabadság vad kakukkfű-szaga
s vágyik maradni már itt mindörökre –
mint ő, úgy voltam e világgal én.

Én tudtam, itt minden új, meg nem térő,
páratlan, ritka, s múló fenomén.
Ha lepke szállt, azt mondtam: "Jól megnézzed,
először s utószor látod ezt. "
Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel
és szóval láttam, mintha reggelig
meg kéne halnom – és mindenzt azért,
mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
nem lesz se barát, se bor, se ébredés.
Érez így más is, de agyába gyűri.
Ám én homlokomban hordtam ezt.
Súgólyukából tudatom csak egyre
fenyegetődzött: "Minden elmúlik. "
S e szikra itt a nemlét vasfogói
között, a lét csodája, hogy vagyok,
a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek izzó sistergése
s az elmúlás örökös, csontig vájó
tudata: ezek adtak életemnek
ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
ezek tettek bolonddá, mámorossá,
s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
kastélyt a puszta létből énelém.
Ittasan a föld egyszeri borától,
reáfonódva, úgy öleltem át
minden fogalmat, tárgyat és személyt,
mint részegek a lámpaoszlopot.
Így lett világom szép. A csillagég
gobelinekkel tapétás múzeum,
a tér három dimenziója körben
élmény bálákkal telt raktár, ahol
órám számlapja tizenkét személyes
terített asztal s másodperceim
nehéz mézcseppek csöppenései.
Így lettem én a föld szerelmese,
a nagy rajongó, felhők Rómeója,
holt városok alatt a trubadúr,
gót csipkedíszek faragója rímben
s éjféli fürdés pogány ünnepének
mezítelen papja, míg időm lejárt
s eltűntem én, a múló fenomén,
a fenomének örök tengerén.