...– Ki nem állhatom, ha egy rekviemet humortalanul adnak elő – mondta Kurtág Márta néni, és én egyetértőleg bólintottam. Nem azonnal értettem, mit akar ezzel, de biztos voltam benne, hogy nem mond – nem gondolhat – olyat, amin meg kéne botránkoznom. De elég hamar le is esett a tantusz. Márta néni nem szíveli, ha rekviem címén valami ruhaszaggató jajongást adnak elő, tekintettel rá, hogy a rekviem nem más, mint alkalom halottainkra történő visszaemlékezésre. Ez a visszaemlékezés lehet könnyes, lehet fájó, de lehet jóleső, derűs is. Sőt, ezek egyidejűleg is.
A róm. kat. liturgia meghatározta (gyász)miseszövegekben ez az emlékezés meglehetősen a margóra szorul, inkább az Utolsó Ítélettel való borzasztás dominál. Amitől persze, még gyönyörű rekviemek keletkeztek. De a halottakra való zenés emlékezés, a zenei tor legszebb példái nem a „hivatalos” szöveg megzenésítései. Heinrich Schütz Musikalische Exequienjére és Brahms Német requiemjére gondolok, és aki ismeri ezt a két művet (vagy mondjuk, Fauré Requiemjét), az talán érteni fogja a fenti gondolatmenetet.
Természetesen van zenei megnyilvánulása a veszteség miatti parttalan fájdalomnak is, ez a sirató.
Mindezt miért hozom elő? Barátom egy blogbejegyzésében megemlékezik egy régi, anyai jóbarátról. A bejegyzésből kitűnik, hogy az anyai jóbarát kifejezés nem szóvirág, hanem valóban mély és intim kapcsolatot fed. A bejegyzés végén megtudjuk, hogy az illető már tizenhárom éve nem él, a férje négy éve halt meg, a lánya pedig vidékre költözött.
Hozzászóltam a bejegyzéshez: fölvetettem, hogy – a fenti eszmefuttatás szellemében – a cím (Ami nincs, az is széthull darabokra) siratót előlegez, de a szöveg inkább rekviem. Más szóval, a visszaemlékezésből rám áradó derű kellemesen szembefeszül a címmel. (Még az utolsó, az elköltözésekről szóló híradással együtt is.) Barátom nem értett egyet velem; ha a cím és a tartalom között diszkrepancia van, az az ő szándékai ellen való. Vagy nincs is diszkrepancia, és az említett derű forrása önnön magamban található. Végül is szívesen vállalom, hogy akár egy borongós írás is felszabadíthatja a bennem lakozó derűt. Viszont nem szívesen szembesülök vele, hogy ez esetleg valamiféle érzéketlenségből fakad. Ezt ítéljék meg az Olvasók.
Barátom tehát azt mondja, hogy ha úgy van, ahogy mondom, akkor a bejegyzés nem jó. Én meg azt mondom, a bejegyzés jó, mint minden jónak tartott műalkotás, mert – miközben kényszer nélkül engedi hatni az alkotó belső világát – a befogadó saját személyiségjegyeit szabadítja föl, illetve teljesíti ki.
A róm. kat. liturgia meghatározta (gyász)miseszövegekben ez az emlékezés meglehetősen a margóra szorul, inkább az Utolsó Ítélettel való borzasztás dominál. Amitől persze, még gyönyörű rekviemek keletkeztek. De a halottakra való zenés emlékezés, a zenei tor legszebb példái nem a „hivatalos” szöveg megzenésítései. Heinrich Schütz Musikalische Exequienjére és Brahms Német requiemjére gondolok, és aki ismeri ezt a két művet (vagy mondjuk, Fauré Requiemjét), az talán érteni fogja a fenti gondolatmenetet.
Természetesen van zenei megnyilvánulása a veszteség miatti parttalan fájdalomnak is, ez a sirató.
Mindezt miért hozom elő? Barátom egy blogbejegyzésében megemlékezik egy régi, anyai jóbarátról. A bejegyzésből kitűnik, hogy az anyai jóbarát kifejezés nem szóvirág, hanem valóban mély és intim kapcsolatot fed. A bejegyzés végén megtudjuk, hogy az illető már tizenhárom éve nem él, a férje négy éve halt meg, a lánya pedig vidékre költözött.
Hozzászóltam a bejegyzéshez: fölvetettem, hogy – a fenti eszmefuttatás szellemében – a cím (Ami nincs, az is széthull darabokra) siratót előlegez, de a szöveg inkább rekviem. Más szóval, a visszaemlékezésből rám áradó derű kellemesen szembefeszül a címmel. (Még az utolsó, az elköltözésekről szóló híradással együtt is.) Barátom nem értett egyet velem; ha a cím és a tartalom között diszkrepancia van, az az ő szándékai ellen való. Vagy nincs is diszkrepancia, és az említett derű forrása önnön magamban található. Végül is szívesen vállalom, hogy akár egy borongós írás is felszabadíthatja a bennem lakozó derűt. Viszont nem szívesen szembesülök vele, hogy ez esetleg valamiféle érzéketlenségből fakad. Ezt ítéljék meg az Olvasók.
Barátom tehát azt mondja, hogy ha úgy van, ahogy mondom, akkor a bejegyzés nem jó. Én meg azt mondom, a bejegyzés jó, mint minden jónak tartott műalkotás, mert – miközben kényszer nélkül engedi hatni az alkotó belső világát – a befogadó saját személyiségjegyeit szabadítja föl, illetve teljesíti ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése