Vida 66

– öninterjú –

A címből nyilván kitetszik, hogy magasról teszek az úgynevezett kerek évfordulókra. Igazából még a jeles dátum sem kellene, de most mégis élek vele mint apropóval a visszaemlékezésre. Akire visszaemlékezem, Vidovszky László, két évig volt tanárom a főiskolán. Elementáris, máig ható élménnyel gazdagított (pedig azóta több mint 25 év elmúlt!). Félő volt, hogy a bejegyzés jobb esetben patetikusra sikerül, rosszabb esetben a hízelgés határát bőven átlépő magasztaló énekké válik. Tárgyilagosabb hangot szeretnék megütni, ennek reményében választottam az öninterjú műfaját. (A fényképet Felvégi Andrea készítette.)


Gondolom, több mint negyedszázad után már neked is per Vida.

Jó címnek éreztem ezt a Vida 66-ot, már csak azért is, mert a szakma így ismeri, de igazában nekem sosem állt rá a szám. A főiskolán majd mindenkinek Vidovszky volt, aztán néhányan elkezdtük Fidó bácsinak nevezni.

???

Valami, akkor futott estimese-sorozat szereplője után. De most sem nevezném Vidának. Emlékszem, amikor fölajánlotta a tegeződést, gondban voltam, pedig az „ezer évig magázódtunk, most azonban váltunk” jellegű akadályt viszonylag simán szoktam venni. Csakhogy őrá, mármint az akkori őrá most is úgy emlékszem, mint valami bácsira, holott most idősebb vagyok, mint ő akkor.

Ilyen tekintélye volt?

Igen, de hadd tegyem hozzá rögtön, hogy ezt pusztán a tudásával vívta ki.

Nem volt szigorú?

A bánat, aki tudja. Nem volt vajszívűen engedékeny, mint, mondjuk, Heszke Béla bácsi, de nem is követelt. Úgy lehetett vele, hogy elmondta, amit tudott, akit érdekelt, az figyelt, akit nem, az nem figyelt. Aztán a félévi munkát osztályozta. Nem tudok róla, hogy valaki is prüszkölt volna a jegyért, amit kapott. Emlékszem, Rotring csőtollal írta be mindig a jegyeket. Persze, én is azonnal átálltam a csőtollra. Elég sok pénzt elvertem a(z akkor) Népköztársaság úti Rotring-márkaboltban.

Csak mert Vidovszky-rajongó voltál…

Hát persze.

De azt mondod, nem mindenkit tudott lekötni.

Nem volt tanárnak való, legalábbis a szó, mondjuk így, poroszos értelmében. Rendkívül gátlásosan beszélt, ööö-zött, nyökögött, kereste a szavakat, alig lehetett kivárni, míg egy mondat végére jut. És még raccsolt is. Ez, persze, komikus volt, vagy legalábbis a fiatalság úgy értékelte. Remekül lehetett utánozni. (A méltányosság jegyében hadd tegyem hozzá, hogy az évek során sokat javult.) Ha viszont nem azzal foglalkoztál, hogy hogyan mondja, hanem hogy mit mond, akkor valami új világ tárult fel előtted. És még valami. Nála a beszédet remekül pótolta a zongorázás. Nem sok emberrel találkoztam – a nagy, hivatásos zongoristákat is beleértve –, akinek ilyen elképesztően bensőséges viszonya lett volna a hangszerrel. Volt, hogy Schubert-dalokat énekeltetett velünk. Ha nem volt kényelmes a fekvés, gond nélkül transzponált. Jó, tudom, ez elemi dolog, de akkor is. Olyan is volt, hogy valamit meg akart mutatni, de nem akart időt veszteni azzal, hogy lerakja a csőtollat (mert éppen a házi feladatainkat javította.) Úgy játszott, hogy a csőtoll kiállt a két ujja között, de a zene ugyanúgy megszólalt, mint. És ha már itt tartunk, olyan hangszíneket tudott előcsalni, amilyenekről nem hinnéd, hogy tudja a zongora. Ha zenekari részletet vagy vonósnégyesből játszott, akkor ott megszólalt egy zenekar vagy vonósnégyes. Szerencsére ilyen élményben sok részünk volt, mert mindig mindenre mutatott zenei példát. Sőt, ha én mutattam meg valamit, a jelenlétében valahogy jobban…

Jó, de azért ezek külsőségek, nem? Felteszem, nem zongorázni tanultál tőle.

No igen. Kénytelen vagyok viszont kerülgetni a témát, mert nem igazán tudom megfogalmazni, mit tanított meg nekünk. Pontosabban, mit tanított úgy, hogy most legyen miért visszaemlékeznem.

Kicsit hadd segítsek. Hivatalosan zeneelméletet, ugye?

Igen. Ez főleg összhangzattant jelentett (vagy ahogy ő mondta, kötött négyszólamú szerkesztést), de ha akadt apropója, akkor szó esett formáról, hangszerelésről, de akár egy puszta dallamról is. És mindent összefüggéseiben. És ahogy mondtam, mindig mindent élő zenével illusztrálva.

De az összhangzattan elég száraz tudomány. Hogy tudta színesíteni?

Nekem szerencsém volt. Kétszer megpróbálkoztam a zenetudományi szakkal, amihez tartottak előkészítőt. (Jellemző volt a dolog komolyságára, hogy még az előkészítőre is felvételizni kellett, igaz, aztán senkinek nem mondták, hogy nem járhat.) No, és az előkészítő két részből állt, amelyek egyike összhangzattan volt. Ezt Komlós Katalin tartotta. Ő is mindig mindenhez hozott zenei példát, és szépen, didaktikusan fölépítette az anyagot. Hadd tegyem hozzá, hogy tündéri jelenség volt, úgyhogy minden együtt állt az összhangzattan megszeretéséhez. (Meg is szerettem, életre szólóan.) Ezzel a háttérrel kerültem Vidovszkyhoz. Megjegyzem, a váltás nem volt zökkenőmentes. Komlós Katalinért rajongtam, de ő valóban „csak” összhangzattant tanított. Vidovszkynál el kellett felejteni a bejáratott gondolati paneleket. Nem lehetett egy fordulatra rutinból rávágni, hogy itt ez és ez történik, mert esetleg kiderült, hogy az egyszerre megszólaló és egymást követő hangok azok ugyan, amelyek az „ez és ez”-re jellemzők, de folyamatában nézve kitetszik, hogy nem ez és ez történik, hanem az és az.

Azt mondod, a beszéde inkább akadályozta, mint segítette a magyarázásban. Ettől vajon nem lett zavaros maga a mondanivaló is?

Eléggé konfúzusnak tűnt. Jegyzeteltem, ahogy kell, de csak összefüggéstelen mondatokat tudtam leírni, legalábbis az volt a benyomásom. Aztán amikor hosszabb idő után elővettem a jegyzeteimet, kristálytisztán ott állt minden. Márpedig azt nem tartom valószínűleg, hogy a füzetben az írás idővel összerendeződött…

Tehát a te fejed volt az ülepítőmedence?

Ha úgy tetszik.

Ragaszkodott valamiféle tantervhez?

Szépen föl volt építve. Bachtól Bartókig, de persze, most részleteznem kéne, hogy kitől mivel foglalkoztunk, hogy adott helyen kitől mutatott valamit, aki amúgy egy másik félév anyaga volt stb. stb. De, hogy a kérdésre válaszoljak, nem ragaszkodott mereven a tantervhez. Lehetett kérni, hogy mivel foglalkozzunk. Lokálisan is („elemezzük Schubert C-dúr vonósötösének scherzóját”), globálisan is („tanulhatnánk egy kicsit Palestrina-ellenpontot?”). Amúgy meg elképesztő tudása volt. Nem tudtunk zenei témában olyat fölvetni, amihez ne tudott volna érdemben hozzászólni. Erre „rátett” még hatalmas olvasottsága. Mindig tudott háttérinformációkat.

Anekdotázott?

Nem, legalábbis nem köznapi értelemben. Olyasmire gondolok, mint „Mozart, ha vonósnégyesben játszott, a legszívesebben brácsázott”. Vagy: „Debussy előre elhatározta, hogy majd ír ennyi meg ennyi szimfóniát, annyi meg annyi vonósnégyest stb.”. De ez most így kiragadva értelmetlenül hangzik. A maga helyén megvolt a funkciója.

Aztán elmúlt a két év. Élsz az emlékéből, vagy volt folytatás?

Hát, volt is, nem is. Az utolsó időkben már rendszeresen elbeszélgettem vele óra után. Később leveleztünk (ő Pécsre költözött), ha ugyan levelezésnek lehet nevezni két-három levél váltását. Néha bementem hozzá a Zeneakadémiára, valami engem éppen foglalkoztató problémával, de ez voltaképpen ürügy volt. Csak hallgatni akartam. Ami viszont nem következett be: az a bizonyos meghitt, bizalmas tanár-diák kapcsolat. Tudod, amikor egy-egy hétvégére elhív, hogy együtt dolgozzatok, esetleg nála is ebédelsz, persze, nem ezen van a hangsúly. Ilyen kapcsolat például kialakult Kurtág Márta nénivel (már nem az ebéd). De Vidovszky nem volt ennyire megközelíthető. Pedig próbálkoztam. Időnként erőlködtem is, aminek eredményeképpen jó sok hülyeséget hallgathatott tőlem. Szeretném megint megkeresni, már évek óta nem beszéltünk. (Talán most már nem beszélek neki hülyeségeket.)

Az a benyomásom…

Bocsáss meg, hogy a szavadba vágok: most tudom aforisztikusan megfogalmazni, mit szeretek benne. Szóval, nemcsak rengeteget tud, de amit tud, azt nagyon szépen tudja.

Ügyes megfogalmazás. Ha nem tudnám, hogy nem tőled, hanem Kurtág Márta nénitől származik…

Jól van, na!

És mit tartasz róla mint zeneszerzőről?

Szeretem a műveit, de inkább ne engem kérdezz, éppen az elfogultságom miatt. Amiről mégis beszélnék, az zenén túli. Vidovszky egészen kivételes intelligenciával bír, és ez az ötletein is meglátszik. Nem hiszem, hogy sokaknak eszébe jut olyasmi, mint hogy valaki egy zongorán folyamatosan játszik, másvalaki meg folyamatosan preparálja a zongorát, mind jobban lerontva a megszólaltatás lehetőségét (Schroeder halála), vagy egy többé-kevésbé véletlenszerű hangzást létrehozni amatőr előadókkal (Souvenir de J), vagy zenét csinálni felfüggesztett és magukra hagyott hangszerekkel, melyeket a gravitáció aktivál (Autokoncert).



Biztos, hogy ezeket ő találta ki?

Nem tudom. De ha nem, az sem csökkenti az érdemeit. Nagy elméknek a kölcsönzései is jellemzőek. Egyébként éppen ő mondta egyszer, hogy az igazi kreativitás nagyon ritka. („Csak kevesen találnák föl az ábécét.”) De térjünk vissza oda, ahol a szavadba vágtam.

Igen. Szóval, az a benyomásom, hogy – Vidovszky érdemeit nem vitatva – megint belefutsz saját személyiségi problémádba, nevezetesen, hogy nem tudsz felnőni, állandóan példaképekre, bálványokra vadászol. Nem terhes ez az infantilizmus?

Hát, Fidó bácsinak talán terhére van. Én, köszönöm, egész jól érzem magam az irhámban. Azzal együtt is, hogy az infantilizmusomat vállalom. Most megkímélnék mindenkit a Fene Nagy Bölcsességektől, hogy csak így érdemes élni… akiben nem halt el a gyermek… satöbbi. De akár üdvös, akár káros, azt hiszem, elég jól választom meg az idoljaimat.