Egy Meghagyó zene

Eggyel előbb arról értekeztem, hogy voltaképpen rajtunk áll, mely eseményt tekintünk művészi alkotásnak, pontosabban, mely esemény ránk tett hatását könyveljük el úgy, mintha műalkotás hatott volna ránk. Az előző bejegyzés némileg ironikus töltetével ellentétben most egészen komolyan beszélek. Szóval? (Számomra nincs az az akciófilm, amely jobban letaglózna annál a jelenetnél, amely azzal kezdődik, hogy egy méhecske belerepül a pók hálójába.)

Műalkotást mondtam, de most csak a zenére szorítkozom. Tessék elképzelni a következőt. A "birtokon" vagyok, reggel van, nemrég kelt fel a nap. Kimegyek a ház elé, szétnézek. Lábam előtt, a fűben már szorgalmasan dolgoznak a méhek (a pókok ezúttal máshol vannak). A méhek dongása kb. az egyvonalas d, de persze, az egyes egyedek nem tizedmilliméterre egyformák, nem is azonos tempóban rezgetik a szárnyukat, és ez időben az egyes egyedeknél is változik. Így egy kb. cisz1-től disz1-ig tartó klasztert hallok, amelynek a felosztása rendkívül finom, bár ennek percepcióját a fülem felbontóképessége behatárolja. Természetesen az egész zúgás, de az egyes hangok dinamikája is folyton változik, ami rendkívül változatossá, ezáltal izgalmassá teszi a hangzást. És ez még csak töredéke az egésznek. Időről időre feltámad a szél, és susog a fák lombjai közt. A levelek eltérő alakja miatt máshogy susog az akác, máshogy a nyárfa lombja. Aztán megszólal egy kakukk. A távolban megkondul egy harang.

Nem folytatom a felsorolást, hiszen sok ezernyi hang szól egyszerre. Mi ez, zenei élmény? Ez kizárólag tőlem függ. Ha akarom, igen. A könnyebb elfogadás érdekében a "természet zenéje" tárházából hoztam a példát, de egy gyárban, piacon, uszodában, műtőben vagy akár a csatatéren megszólaló hangokat is be lehet fogadni zeneként. Természetesen csak akkor, ha megengedjük, hogy valamely zene nem szükségszerűen kompozíció.

Az amerikai zene egyik nagy fenegyerekének, John Cage-nek (1912-1992) van ilyen darabja, amely mű, de nem kompozíció, bár itt a szerzőség nehezen meghatározható. Ez pedig a 4'33". A cím az első előadás időtartamára utal, de egyébként bármilyen ideig, bármilyen előadói apparátussal eljátszható. Íme, a kotta:

Hogy néz ki egy előadása a 4'33"-nak? Mondjuk, a Zeneakadémia Nagytermében ülünk. Bejön a pódiumra X. Y. zongorista. Vagy egy csellista és egy hegedűs. Vagy bevonul egy kórus. A nézőtér némi udvarias taps után elcsöndesedik. Mit hallunk? Többen köhintenek egyet-kettőt. A pódium deszkája megreccsen valamelyik előadó alatt. Mintegy válaszul megreccsen az egyik nézőtéri ülés támlája. Szomszédunk gyomra megkordul. A Király utcában elmegy egy troli, ettől berezonál az épület, az egyik csillár üvegdísze csilingelni kezd. Valakinek az öléből lecsúszik a műsorfüzet, és diszkrét csattanással landol. Satöbbi satöbbi. Aztán az előadó(k) meghajol(nak), vége a darabnak. Taps.
Cage maga a "legjelentősebb művének" nevezte a 4'33"-at. (Elmondása szerint az ötletet a festő Robert Rauschenberg üresen hagyott vásznai adták.) A fogadtatás, de az értelmezés is vegyes. A kilencvenes években magukat zeneszerzőnek nevező egyedek még sajnálkozásuknak adtak hangot (pl. a rádióban), hogy a Szombathelyi Bartók Fesztivál szervezői (nyilván az anyagiakat nem sajnálva) egy ilyen amatőr dilettánst hívtak meg, mármint Cage-et. Pierre Schaeffer bohócnak nevezte (éppen ő, a musique concrète, azaz a hangszerek helyett a technika vívmányai [pl. vasút] által keltett zene atyja). Van, aki zenei tréfának hiszi a művet. Hallottam olyan előadásról, ahol a zongorista a hangszer billentyűzete fölött táncoltatta a kezét, mintha játszana, a közönség meg jól mulatott. Úgy gondolom, az illető valamit nagyon nem értett meg. Olvashatni aztán könnyfátylas magasztalásokat, hogy a 4'33" a "csend zenéje" és mint ilyen, a legnemesebb filozófia legmagasabb csúcsait ostromolja.
Meglátásom szerint Cage darabja nem több és nem kevesebb, mint a figyelem, illetve a nyitottság felkeltése arra, hogy bármikor részesülhetünk zenei élményben, ha kinyitjuk a fülünket.

* * *

Nem kezdtem volna bele ebbe a bejegyzésbe, ha csak ennyi mondandóm lenne, mert ennyit minek? (Aha. Köszönjük.) Ámde. Birtalan Balázs jóvoltából egy ideje foglalkozom (kénytelen vagyok foglalkozni) Daniel Quinn munkásságával. Pirulva vallom be, hogy csak egy könyvét olvastam (Izmael), minden egyebet, amit a témáról tudok, Balázs közléseiből tudok. A téma pedig az, hogy az emberiség történetében mintegy tízezer évvel ezelőtt döntő változás következett be, amikor is az addig (már millió évek óta) meglévő kultúrák mellett fölbukkant egy új, amelyik gyökeresen különbözött az addigiaktól. Ez az új kultúra a totalitárius mezőgazdaságra épült, öngerjesztő módon kialakítva azt a szemléletet, hogy ez a kultúra képviseli az élet egyetlen helyes útját, minden más életforma hibás. Ez a képződmény aztán döbbenetes gyorsasággal és hatékonysággal terjedt el, megszületett a (nagyjából) mai értelemben vett civilizáció. Quinn szemléltetésül Meghagyóknak nevezi azokat, akik a régi struktúra szerint élnek (ez az emberiségnek jelenleg kevesebb mint egy százaléka, amúgy meg az összes többi élőlény), és Elvevőknek nevezi a civilizációban élőket (ez ma az emberiség döntő többsége). A két kifejezés első olvasatra megtévesztő; ne valami közös kasszára gondoljunk, ahonnan valaki túl sok lét vesz ki a többiek kárára (illetve kicsit erről is szó van), hanem hogy életük vezetését a Meghagyók meghagyják az istenek kezében, az Elvevők pedig elveszik. Mindennapi életünkre lefordítva: a létharc, a versengés a Meghagyók világában sem ismeretlen, de ismeretlen a hadviselés a vetélytárs ellen. Ez utóbbi Elvevő találmány. Egy növény eltakarhatja a napfényt egy másik elől, de nem ügyeskedhet, nem szervezkedhet, hogy a saját árnyéka tízszeresét vesse a riválisokra. Egy oroszlán leölhet akárhány gazellát (amíg van elég), de nem tenyészthet gazellát (esetleg az esőerdők rovására kialakított legelőn). Utóbbi Elvevő találmány, ami viszont nagy romboláshoz (fajok tömeges kipusztítása, környezetszennyezés, visszacsatolásos túlnépesedéshez) vezet. Ilyenformán a civilizáció működésképtelen, mondja Quinn, és ezt időben észre kéne venni, hogy kiszállhassunk a szakadék felé haladó vonatból, amíg még ki tudunk szállni.
Hogy Quinn mennyire látja helyesen a dolgokat, nem tisztem (nem is képességem) eldönteni. Apróbb állításait erőtlenül vitatom, ami nagy levelezéseket generál Balázzsal, de ez most mellékes. Ami nem mellékes, hogy – ha jól értelmezem – a Meghagyó létformát követő emberek vezérelve valami olyasmi, hogy a természetet nem célravezető leigázni akarni (mert úgyse sikerül, csak magunkkal tolunk ki), és nem célravezető "megváltani" akarni sem (mert erre a természet nem szorul rá). Természetesen egy Meghagyó is beavatkozik a folyamatokba, sőt, egy új faj felbukkanása akár egy vagy több másik faj kihalását is eredményezheti, éppen ezért most szűkítek, beavatkozáson az Elvevő típusú modifikációkat értem. Ilyenformán már merem mondani, hogy a (millió éve működőképes) Meghagyók szemléletét (ha van ilyen egyáltalán) így is összefoglalhatom: nem beavatkozni.
Megjelenik-e ez a szemlélet a művészetben? Szerintem igen. Szerintem Rauschenberg vásznai és Cage 4'33"-ja Meghagyó alkotások.