Az élet másolja 2.

Szegény Lázár Ervin nem sejtette. És éppen a Bab Berci kalandjaiban nem sejtette. Pedig az volt a könyv, amelyik segített megszeretni. Addig nem voltam túlságosan oda Lázár Ervinért. Az író beszélgetése gyerekével mint a mű kerete – ez már a Micimackóból ismerős volt (és ott sem szerettem). Meg az erdőben együtt élő különböző karakterű, különböző élőlények; ugyan, hagyjuk. De a Bab Berci nagyon megfogott, és ettől visszamenőleg a többit is megszerettem. És akkor éppen ebben nem sejtette… Ja, hogy mit? Hát a távirat sorsát. Bab Bercinek óriási az ámulata, amikor Pálinkós Gyurka megerősíti Rimapénteki Rimai Péntekh állítását, hogy van távirat. Sőt, amint Bab Bercinek valódi címe lesz, ő is csőstül fogja kapni a táviratot. Erre föl tessék, a technika meghaladta ezt a találmányt, a táviratnak a Postamúzeumban a helye. Aki eddig nem kapott, már nem is fog. Szegény Bab Berci. Szegény Lázár Ervin.

Annyi bizonyos, hogy Ray Bradbury (*1920) szerencsésebb volt. Amiről írt, még nem volt, de azóta van, és minden jel arra vall, hogy tartós találmánynak bizonyul. A mobiltelefonról beszélek.

A novella, melyben fölbukkan, a KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK sorozatában jelent meg, a Kaleidoszkóp című kötetben, 1974-ben. A novellának A Gyilkos a címe (így, nagy Gy-vel, mert ez afféle gúnynév, sőt, öngúnynév, hiszen a főszereplő adja magának). Sajnos, nem tudtam kideríteni, pontosan mikor keletkezett, a Kaleidoszkóp szerkesztője (Kuczka Péter) több gyűjteményből válogatta össze az anyagot. A feltételezhető legkorábbi megjelenés 1951-re tehető. A novellában egy Arthur Brock nevű férfi (a Gyilkos) éppen megfigyelés alatt áll egy pszichiátriai klinikán. Rosszul viselte a fogyasztói társadalom hangzó áldásait, végül kikattant, és a környezetében elkezdte irtani az emberi hangon megszólaló háztartási gépeket és egyéb ketyeréket („a vartyogó gépeket nyiffantom ki”, mondja). Aztán mikor egy kézi diatermiás készülékkel az autóbusz műsorszóróját is elnémította, az utasok között pánik tört ki, megérkezett a rendőrség, őt bemérték, és most a pszichiátrián dekkol, és próbál értelmes válaszokat adni a pszichiáter értelmetlen kérdéseire.
Kis kitérő. Bradburytől elég keveset ismerek. Olvastam a Marsbeli krónikákat (benne a 451° Fahrenheitet) és persze, a Kaleidoszkópot. Ezzel a szűk ismerettel együtt is az egyik kedvenc szerzőm a sci-fi műfajában. Miért? Egyrészt mert sosem öncélú. Bradburynél a fantasztikum csak ürügy arra, hogy irodalmat csináljon. Csak forma, melybe mondanivalóját töltheti. Másrészt mert utópisztikus látomásai sorra megvalósulnak. A 80-as években gyakorlatilag már benne éltünk a 451° Fahrenheit világában, vagy ha mi nem, akadt ország, amely igen. (François Truffaut csinált belőle nagyszerű filmet.) És az sem véletlen, hogy A Gyilkos mint színdarab ma is létezik.
Szóval, a mobiltelefon. Amit Göncz Árpád még csuklórádiónak fordított; gondolom, Bradbury anno valami karóraszerű, illetve méretű kütyüt képzelt el. Brock erre van talán a leginkább berágva. Jönnek-mennek az emberek, és mindenki ott csügg a csuklórádióján. És ha éppen nem valamelyik haver hívja föl az embert, hogy elújságolja: golfozás közben egyből betalált a lyukba, akkor a főnöke cseszegeti, vagy valamelyik közvélemény-kutató faggatja.
Bradburynek nem önmagában a mobil köztudatba helyezése az érdeme. Az valahogy a levegőben volt, sőt, Németországban már 1926-ban elkezdtek egy, a vasúton és a postán használható vezetéknélküli telefonhálózatot kifejleszteni. A táskából elővehető (és működtethető) telefon – többé-kevésbé vicces formában – Erich Kästnernél is előfordul (Május 35.). Nem hinném, hogy Bradbury – a kísérletekről nem tudva – megálmodta volna a mobilt.
Hanem a korszellemet, azt igen! Bradburynél ugyan még a sütő szól, hogy elkészült a kaja, tessék kikapcsolni. Meg a bejárati ajtó teremti le a tulajdonost, ha sáros lábbal akar bemenni. De hát különbözik ez egy csöppet is attól, amikor a kocsiban a GPS mondja, hogy merre menjek? Vagy attól, amikor jelen szövegszerkesztő már írás közben pirossal aláhúzza, amit hibásnak tud? Sőt, amikor a telefonban az élő hang kétszeresen is géphanggá változik az üzenetrögzítő révén. Ez Bradbury korában elképzelhetetlen volt, pontosabban elképzelhető (hiszen ő például elképzelte), de nem volt gyakorlat. Mára gyakorlat lett, és ha azt mondom, az író a korszellemet álmodta meg, akkor leginkább arra a folyamatra gondolok, amely során a gépi hangok az élő kommunikáció rovására szaporodnak föl. („A busz utasait az a vész fenyegette, hogy egymással lesznek kénytelenek beszélgetni. Kitört a vakrémület. A közönséges, állati vakrémület!”, meséli Brock a pszichiáternek. Komikus verzióban ld. Menotti: A telefon.)
Bradbury (egyéb novelláiban is) meglehetősen riasztónak festi le ezt a „szép, új világot”. Jelen írás nem szándékozik moralizálni, nem szándékozik megállapításokat tenni arról, hogy „jó” vagy „rossz” korban élünk, és nem szándékozik visszasírni valamiféle aranykort, mint ahogy nem szándékozik „előre sírni” valamiféle megváltott világot. Annyi megállapítható, hogy önmagában azzal, hogy mobiltelefonok, beszélő GPS-ek vesznek körül, lehet együtt élni. És józan ésszel nyilván senki nem hiányol valamit (pl. a levelek négylovas postakocsin történő szállítását), ha azt a valamit egy másik, hatékonyabb valami váltotta föl. Kivéve azt a minősített esetet, ha a változás a szemünk láttára zajlik le. Az ilyesmi fokozottan ingerli agyunk nosztalgiaközpontját. Bab Berci emiatt is a barátunk.