Pedig azt nehezen viselem, amikor valaki beügyeskedi magát a sorba. Kicsit rossz is a lelkiismeretem, hiszen elő van készítve legalább négy (de inkább több) könyv, melyet majd jól elolvasok. (Annál is inkább, mert némelyikük kölcsönpéldány.) Csakhogy, amint mondom… nem tudom, ismeri-e az Olvasó, amikor valamilyen áru (nem feltétlenül könyv, lehet étel, ruha, játék is) valahogy megszólítja.
Így jártam Szilasi László Szentek hárfája című könyvével. Szerzőről azóta megtudtam, hogy zömmel irodalomtörténészként és -kritikusként tevékenykedik, szépíróként még csak kevésszer nyilvánult meg. A Szentek hárfája – a fülszöveg szerint – „Szilasi László könyve, a Szentek hárfája, történelmi regény és intellektuális krimi. A múlt század húszas éveiben kezdődő történet mesélői egy korabeli gyilkosság hátterét, indítékait akarják felderíteni: miért ölte meg a haragosi Nagytemplomban Omaszta Mátyás módos gazdát Grynæus Tamás diák, hová tűnt a helyszínről a holttest és az elkövető, és hogyan változtatta meg egy közösség életét ez a bűneset”. (Itt jegyzem meg, az interneten föllelhető ismertetők egy részében nem sikerült hibátlanul leírni a Grynæus nevet.)
Ezek után valami jóféle kosztolányis, krúdys, Gábor Andor-os stílt vártam (mellékvágány: a mai magyar irodalomban Kerékgyártó István Trüffel Milánja ilyen), amiben nem is kellett csalódnom, ám a műről kiderült, hogy több stíl is fölbukkan benne.
Ahogy a fülszöveg is jelzi, az Omaszta-gyilkosság nyomában járunk, hogy a végére kiderüljön a régóta bevett igazság: nincsenek tények, csak narratívák, azt, hogy ténylegesen mi történt, mindenki másképp látja, ld. Akutagava Rjúnoszuke két elbeszélését (A bozótmélyben), illetve a belőlük készült Kuroszava-filmet (A vihar kapujában).
Szilasi azonban ennél tovább is megy; a látásmódok különbözőségét növeli, hogy az egyes narrációk más-más időben keletkeztek, nevezetesen a húszas, az ötvenes években, ötvenhat után és nyolcvankilencben. Ettől aztán az egyes stílusok is jól elválnak egymástól.
A mű egyébként csak nagy szabadsággal nevezhető kriminek. Remélem, nem lövök el semmilyen poént (hiszen a gyilkos kiléte amúgy is kezdettől fogva ismert), amikor jelzem, hogy a gyilkosság indítékát sosem tudjuk meg bizonyosan. A gyilkosság után egyébként nemcsak Grynæus tűnik el (jó, ő nyilván szökésben van), hanem az áldozat, Omaszta is.
Holott adatokban nincs hiány, sok idegen nyelvű szöveg, történelmi, építészeti, város- és művészettörténeti ismeret bukkan föl a regényben, sajnos, a felével nem tudok mit kezdeni, ehhez az enyémnél jóval nagyobb műveltségre volna szükség. Amivel nincs baj, a regény így is élvezhető, csak nyilván egy rakás utalás, áthallás rejtve marad előttem.
(Itt volna egy tippem, bár lehet, nagyon rossz helyen keresgélek. Grynæus Tamás leírása nekem erősen hajaz arra az emberre, akit boldogult Kati barátnőmmel csak Kakadunak neveztünk. Hangversenyeken – főleg kortárs szerzőkéin – lehetett látni. Szorosabban nem meghatározható korú [40 és 60 között], lisztesen őszülő, sovány, szikár férfi, öltözékét leginkább a nem túl tudományos „félhippi” szóval tudnám jellemezni. Rendszerint két lány volt vele, koruk szerint a lányai lehettek volna, és talán a lányai voltak valóban, bár visszagondolva úgy rémlik, a lányok személye időről időre változott, csak a létszámuk volt mindig szigorúan ugyanannyi. Utóbb megtudtuk, hogy Gríneusznak hívják. [Egyébként tudunk Grynæus Tamás nevű hírességről.])
Amitől a regény számomra mégsem felhőtlenül élvezetes, azt két pontban tudom taglalni. Egyrészt Szilasinál rendkívül könnyen halnak vagy csonkulnak meg az emberek, akárcsak Boris Viannál. Nyilván röhejes lenne bármilyen oktató-feddő szöveg arról, hogy az író felelősséggel tartozik a hősei iránt, meg hát ez az írói kegyetlenség vélhetőleg teljesen jól megmagyarázható, levezethető, de bennem megmarad a rossz érzés.
Másrészt a könyv befejezése. Átlendülünk a fantázia világába (olyan világba, ami addig nagyon nem jellemezte a regényt), és mint a zenei karnevál (vagy az irodalmi haláltánc) műfajában, a végére együtt vannak a főbb szereplők. Ettől a befejezés erősen emlékeztet Vinnai András hangjátékára, a Nagyon rossz a memóriám címűre.
De hát azzal is tisztában vagyok, hogy a regényírás nem kívánságműsor, ha nem tetszik, ne olvassam. Ám a könyv a taglalt kifogásaimmal együtt (vagy azokat leszámítva) tetszik.
Szilasi László: Szentek hárfája; Magvető 2010
Így jártam Szilasi László Szentek hárfája című könyvével. Szerzőről azóta megtudtam, hogy zömmel irodalomtörténészként és -kritikusként tevékenykedik, szépíróként még csak kevésszer nyilvánult meg. A Szentek hárfája – a fülszöveg szerint – „Szilasi László könyve, a Szentek hárfája, történelmi regény és intellektuális krimi. A múlt század húszas éveiben kezdődő történet mesélői egy korabeli gyilkosság hátterét, indítékait akarják felderíteni: miért ölte meg a haragosi Nagytemplomban Omaszta Mátyás módos gazdát Grynæus Tamás diák, hová tűnt a helyszínről a holttest és az elkövető, és hogyan változtatta meg egy közösség életét ez a bűneset”. (Itt jegyzem meg, az interneten föllelhető ismertetők egy részében nem sikerült hibátlanul leírni a Grynæus nevet.)
Ezek után valami jóféle kosztolányis, krúdys, Gábor Andor-os stílt vártam (mellékvágány: a mai magyar irodalomban Kerékgyártó István Trüffel Milánja ilyen), amiben nem is kellett csalódnom, ám a műről kiderült, hogy több stíl is fölbukkan benne.
Ahogy a fülszöveg is jelzi, az Omaszta-gyilkosság nyomában járunk, hogy a végére kiderüljön a régóta bevett igazság: nincsenek tények, csak narratívák, azt, hogy ténylegesen mi történt, mindenki másképp látja, ld. Akutagava Rjúnoszuke két elbeszélését (A bozótmélyben), illetve a belőlük készült Kuroszava-filmet (A vihar kapujában).
Szilasi azonban ennél tovább is megy; a látásmódok különbözőségét növeli, hogy az egyes narrációk más-más időben keletkeztek, nevezetesen a húszas, az ötvenes években, ötvenhat után és nyolcvankilencben. Ettől aztán az egyes stílusok is jól elválnak egymástól.
A mű egyébként csak nagy szabadsággal nevezhető kriminek. Remélem, nem lövök el semmilyen poént (hiszen a gyilkos kiléte amúgy is kezdettől fogva ismert), amikor jelzem, hogy a gyilkosság indítékát sosem tudjuk meg bizonyosan. A gyilkosság után egyébként nemcsak Grynæus tűnik el (jó, ő nyilván szökésben van), hanem az áldozat, Omaszta is.
Holott adatokban nincs hiány, sok idegen nyelvű szöveg, történelmi, építészeti, város- és művészettörténeti ismeret bukkan föl a regényben, sajnos, a felével nem tudok mit kezdeni, ehhez az enyémnél jóval nagyobb műveltségre volna szükség. Amivel nincs baj, a regény így is élvezhető, csak nyilván egy rakás utalás, áthallás rejtve marad előttem.
(Itt volna egy tippem, bár lehet, nagyon rossz helyen keresgélek. Grynæus Tamás leírása nekem erősen hajaz arra az emberre, akit boldogult Kati barátnőmmel csak Kakadunak neveztünk. Hangversenyeken – főleg kortárs szerzőkéin – lehetett látni. Szorosabban nem meghatározható korú [40 és 60 között], lisztesen őszülő, sovány, szikár férfi, öltözékét leginkább a nem túl tudományos „félhippi” szóval tudnám jellemezni. Rendszerint két lány volt vele, koruk szerint a lányai lehettek volna, és talán a lányai voltak valóban, bár visszagondolva úgy rémlik, a lányok személye időről időre változott, csak a létszámuk volt mindig szigorúan ugyanannyi. Utóbb megtudtuk, hogy Gríneusznak hívják. [Egyébként tudunk Grynæus Tamás nevű hírességről.])
Amitől a regény számomra mégsem felhőtlenül élvezetes, azt két pontban tudom taglalni. Egyrészt Szilasinál rendkívül könnyen halnak vagy csonkulnak meg az emberek, akárcsak Boris Viannál. Nyilván röhejes lenne bármilyen oktató-feddő szöveg arról, hogy az író felelősséggel tartozik a hősei iránt, meg hát ez az írói kegyetlenség vélhetőleg teljesen jól megmagyarázható, levezethető, de bennem megmarad a rossz érzés.
Másrészt a könyv befejezése. Átlendülünk a fantázia világába (olyan világba, ami addig nagyon nem jellemezte a regényt), és mint a zenei karnevál (vagy az irodalmi haláltánc) műfajában, a végére együtt vannak a főbb szereplők. Ettől a befejezés erősen emlékeztet Vinnai András hangjátékára, a Nagyon rossz a memóriám címűre.
De hát azzal is tisztában vagyok, hogy a regényírás nem kívánságműsor, ha nem tetszik, ne olvassam. Ám a könyv a taglalt kifogásaimmal együtt (vagy azokat leszámítva) tetszik.
Szilasi László: Szentek hárfája; Magvető 2010
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése