Más máshogy gondolja II.

NÉMETH PETÚNIA – FENYŐ LUCA:

Némely szürke felhők nagy költőnk költészetének amúgy kék egén

Az alábbiakban megkíséreljük vázolni – a teljesség igénye nélkül – Petőfi Sándor néhány, enyhén szólva is aggályosnak mondható jellemvonását. Tanulmányunkban életrajzi adatokra nem hagyatkozunk, inkább a verselemzés módszeréhez folyamodunk: Petőfi számos versében kiadja (vagy inkább elárulja) magát, s mi olyan valakit ismerünk meg, akit kicsit is igényes közösségek kizárnak önköreikből. Petőfi leleplezésére több vers is kínálkozik, de jellemhibáinak talán legtöményebb párlatát az Arany Lacinak (1847) címűben kapjuk. Igényesebb ember már az indításra fölkapja a fejét.

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,

Hogy Arany László éppen ráér-e, az költőnket nem foglalkoztatja. Füttyent neki, mint a csicskásának. És hogy a gyerek vonakodik, méregbe gurul.

Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,

Amin nincs is mit csodálkozni. „Foglalod a kurvanyádat” (In: Mit nem beszél az a német… [1848]), mondja, mert nemcsak macsó, de idegengyűlölő is. Éppen ő. No persze, tudjuk, a bevándorlókból válik a legjobb nacionalista. És ha már itt tartunk, Petrovics Sándor vajon miért éppen Petőfire magyarosította a nevét? Miért nem volt számára megfelelő a Kovács, Szabó vagy Kiss, vagy ha már ragaszkodunk az alliterációhoz, a Palotai, Petneházi, Pipacs, Pusztai stb.? Siegmund Freud azonnal tudta volna rá a választ: a Petőfi csengése erősen emlékeztet a pedofil szóra.

Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!

Ugyan, miért kell egy kisgyermeknek egy idegen ember ölébe ülni? És amikor a szerencsétlen fészkelődik, bántalmazzák. Ami költőnknél megint csak mindennapos.

Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.

(In: Megy a juhász szamáron [1844]) Nyilvánvalóan ez a legegyszerűbb elintézési mód. Meghalt a kedvesünk, fejbe kell vágni a szamarat. De nézzük tovább

Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,

Ez is világos. A gyermek, ha netán eljár a szája, további megtorlásokra számíthat. Petőfit az imént mint germanofóbot idéztük („foglalod a kurvanyádat”), most viszont láthatjuk, hogy a gorombaságot éppen germanizmussal (nem „becsukd”, hanem „betedd” [zumachen]) nyomatékosítja. Még a legelnézőbb olvasatban is megállapítható annyi, hogy Petőfi viszonya a gyerekekhez az elnyomó, az erősebb viszonya a mindenkori védtelenekhez, gyengékhez. (Talán nem véletlen, hogy Arany Lászlóból jónevű költő vált, de mit tudunk ma Petőfi Zoltánról?)

Pedig tudhatná – ha nem mérne két mércével –, milyen egy gyermeknek a testi fenyítés.

Jaj, a hátam, jaj a hátam
Odavan!
Szomszéd bácsi kiporozta
Csúfosan.

(In: Szeget szeggel [1843]) Ám Petőfi két mércével mér. Úgy látszik, csak a gyümölcslopásért, mármint az általa elkövetett lopásért elszenvedett verés méltánytalan.

De menjünk tovább. A folytatás kifejezetten hátborzongató.

S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.

Hogy Petőfi mit akar a gyermek fülébe juttatni, arról csak találgatnunk lehet. (Egy kis tarka lepke, hm.) Szerencsére menet közben változik a helyzet (nyilván a gyermek apja benyitott a szobába), mert megtudjuk, hogy a gyerek fülébe mese fog behatolni. Ez természetesen nonszensz, tessék nekünk mutatni egyetlen olyan gyereket, akit fenyegetéssel, bántalmazással kellene mesehallgatásra rávenni.

Ezek után megkezdődik a terelés. „Nagybajúszos” emberről mesél a költő, és hosszú sorokon át taglalja, mi mindent nem csinált, mi mindent nem nézett meg az illető. A hosszú terelés egyrészt igyekszik elfeledtetni a gyermekkel a kezdeti gorombaságot, agressziót, másrészt az időhúzás emeli a költő beavatottságának piaci értékét; igen, ő már tudja, mit akar a bajszos illető, és ha okosan viselkedünk, nekünk is elárulja. Nem tudjuk, mi volt mindezekre a gyermek reakciója, mindenesetre egy teljesen fölösleges, funkció nélküli káromkodás után („Ebugattát!”) költőnk elárulja, hogy a bajszos illető ürgét akar önteni.

Az ürge kártékony, ezzel tisztában vagyunk. De azzal is, hogy a fulladásos halál egyike a legkínosabbaknak. Egy ürgeöntést megverselni ízléstelen. Természetesen igyekszünk jelen tanulmányunkban az elérhető objektivitásra törekedni, nem akarjuk Petőfi Sándor arányérzékét, szakmai-iparos tudását elvitatni. Petőfi felismeri, hogy az ürge megölése igencsak rossz ízt adna a versnek, így talán ki sem tudná adatni (a cenzorok kiszolgálhatták a diktatúrát, de azért valamelyes ízlésük is lehetett). Így hát valami módon meg kell változtatni az egyre kellemetlenebbé váló befejezést.

S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Lássuk be, ez otrombára sikerült. Afölött most hunyjunk szemet (ámbár miért is?), hogy a korábban még ölben ülő gyermek mostanra már a költő karjaiban találja magát. Hanem az utolsó két sor szodomita hangulata önmagáért beszél. Itt áll fehéren-feketén: Arany László ürge! Nos, ezért kár volt ezt a verset megírni. Akkor már egyszerűbb lett volna azt mondani: Tudod, mi vagy, Laci? Egy állat!

(folytatjuk)