NÉMETH PETÚNIA – FENYŐ LUCA:
A kisfiú és medvéje mindig játszani fognak? De tényleg? Csakugyan?
Alan Alexander Milne „örökbecsű” alkotásának vaskos hibáit – tudomásunk szerint – a mai napig nem tárták fel. Pedig vaskos hibákban a mű nem szenved hiányt. Ha valaki veszi a fáradságot, és elolvassa A vörös ház rejtélye és a Micsoda négy nap! című könyveket, képet kap róla, mi mindent nem tud Milne. A vörös ház rejtélye krimi. Vagy inkább krimiparódia? Nehéz eldönteni. Ha krimi, akkor – a jó szerkesztés mellett – nem értjük, hogy áll össze a történet annyi életszerűtlen elemből. (Ennek elemzését ld.: Kolozs Pál Utazás Detektíviába [Magvető, 1964] c. könyvében.) Paródiának viszont nem elég groteszk. A Micsoda négy nap! még ezt a szintet sem éri el. Sok hűhó semmiért: a szereplők óriási felhajtást csapnak egy szövevényes ügyben, mire kiderül, hogy nem is történt gyilkosság.
Ezek után nyilván joggal aggódunk, hogy ezzel az írói felkészültséggel egy gyerekeknek szóló könyv szintén nem fog megállni a lábán. Aggodalmunk indokolt. Az 1926-ban megjelent Micimackó és a két évvel későbbi Micimackó kuckója (ford. Karinthy Frigyes) lényegében torzó, legalábbis ami a koncepciót illeti. Az egyes fejezetek nem állnak össze egy történetté (ilyesmit a két „krimi” után ne is várjunk), laza, egymással össze nem függő epizódok. Ugyanakkor Milne valamiért fontosnak tart bizonyos dolgokat több fejezeten átívelően túlragozni. Mikor Micimackó az özönvízszerű esőzés során kimenti a saját otthonában rekedt Malackát, szerző plusz fejezetet szentel az estélynek, amelyet Róbert Gida ad a hős tiszteletére, és Bagoly ledőlt fájára is visszatérünk az arra következő fejezetben, nem is röviden.
Apropó, Micimackó kuckója. Milne dörzsölt szerző, tudja, hogy a folytatás láttán a népek automatikusan elhiszik: a folytatás azért követi az előzményt, mert az előzmény jó volt. A Micimackó kuckója remek előfutára a mostani folytatás-filmeknek. Címe ma ekképpen hangzana: Micimackó-2 vagy A medve visszatér. Világos, hogy Milne egy második bőrt is le akart húzni a rókáról, ráadásul saját magát árulja el, amikor szolgaian reciklálja az elefántfogás (amúgy az egyik leghorrorisztikusabb történet) szüzséjét.
A jellemekről sok mondandónk nincsen. Több komoly és még több parodisztikus elemzés tárgyalja Micimackó szellemi visszamaradottságát és mézfüggőségét, Füles depresszióját, Nyuszi hiperaktivitását stb. Ami nekünk itt és most érdekesebb, az az, hogy a jellemek jottányit nem változnak, mindenki marad olyan, amilyennek színre lépése pillanatában megismertük.
Egy pillanatra mégis időzzünk el a címszereplőnél. Micimackónak van polgári neve is, bizonyos Medveczky Medve (az eredetiben Edward Bear), de az író általában, a szereplők pedig kizárólag ragadványnevén (nickname) szólítják – ahogy azt a falu bolondjával szokás tenni. Mint említettük, mézfüggő és enyhén értelmi fogyatékos. Ezt a figurát egy gyerekkönyv hősének – példaképnek! – megtenni legalábbis furcsa ízlésre vall. Némi részvétet mindenesetre érzünk iránta, a többi szereplő otrombán tapintatlan viselkedésének köszönhetően. A többiek ugyanis gátlás nélkül szembesítik fogyatékosságával. Micimackó – mondta Nyuszi szívélyesen –, te tökéletesen hülye vagy (In: Micimackó, 7. fejezet) Vagy, Füles szavaival: [Micimackó] jó modorú Medve, hanem határozottan Feltűnően és Kifejezetten Csekélyértelmű (In: Micimackó kuckója, 10. fej.) Róbert Gida valamennyire tompítja a durvaságot, ő mindössze „csacsi, öreg medvém”-nek nevezi. (Öregnek a nála egy évvel fiatalabbat.), de néha ő is megfeledkezik magáról, és például „ostoba kis medvém”-nek emlegeti (In: Micimackó, 8. fej.)
Különböző jellemek különböző állatként, viszonylag zárt helyszínen történő szerepeltetése persze nem Milne találmánya. Mindenesetre ő juttatta ezt az eljárást mélypontra. Követőjeként Lázár Ervin sem tudott jelentős magaslatra eljutni, de legalább érdeme, hogy a Négyszögletű Kerek Erdő társadalmi panoptikumába bevitte a negatív hőst is, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon személyében. Komoly javulást Tarcsai Szabó Tibor ért el: a „jönnek a csemodánok” első látásra is újszerűbb, magvasabb és jóval eredetibb a lázári „jönnek a pomogácsok”-hoz képest.
Egy mesekönyvnek nem szükséges minden pillanatától elvárnunk a felhőtlen vidámságot, ám a Micimackó-könyveket a derű és a felszabadultság teljes hiánya hatja át. Lássunk néhány példát! Éppen csak elkezdődik a könyv, máris benne vagyunk a kudarcélmények, a frusztráció és a horror sűrű erdejében. Micimackót méz utáni vágya a szó szoros értelmében az egekig hajtja, ám a mézhez végül nem jut hozzá, ellenben a léggömb zsinegébe való kapaszkodástól [karjai] „úgy megdermedtek […], hogy még egy hét után is felfelé tartotta őket, és ha légy repült az orrára, kénytelen volt elfújni”. A következő fejezetben szintén egy egész hetet kénytelen koplalással tölteni Nyuszi házának bejáratába szorulva. Az elefántfogás irracionálisra felfokozott félelmeiről már megemlékeztünk. (Ha már itt tartunk, ekkor meg a mézescsuporba kell Mackó fejének beleszorulnia.) De a többi szereplő sem jár jobban. Malacka „elcserélt gyerekként” Kanga féktelen szadizmusát kénytelen elszenvedni, bár éppenséggel a Zsebibaba sérelmére elkövetett gyermekrablás sem vall emelkedett lélekre. Bagoly, hogy csengőzsinórt szerezzen, megcsonkítja Fülest. A szerencsétlen, depressziós szamárra amúgy is rájár a rúd: Tigris minden ok és előzmény nélkül belelöki a folyóba. Tény, hogy Füles állandó sértődöttségét, mindenben összeesküvést szimatoló gyanakvását nem könnyű elviselni, ám valamit magára adó civilizációban ezért nem taszigáljuk az illetőt a vízbe. Szerző, persze, Tigrisnek sem kegyelmez. Felküldi egy magas fára, ahonnét önerőből nem tud lemászni, át kell élnie a szorongatottságot és a zuhanástól való ősi félelmet. Itt jegyezzük meg, hogy az általában csekélyértelműként viselkedő Micimackónak arra van esze, hogy ott jártukban az amúgy is mindentől betegesen rettegő Malackát a Januárral (helyesen: jaguár) ijesztgesse. Bagoly viszonylag olcsón megússza, „csupán” otthonát veszíti el. Szerencsére (?) igazi milne-i megoldás kínálkozik. Füles – ezúttal az ingatlanmaffia archetípusaként – egész egyszerűen átjátssza Malacka lakását Bagolynak.
Bagoly fájának ledőlése természetesen nem véletlen. Milne szereplői szinte állandóan az elemekkel viaskodnak. Egyszer a hóban fáznak, máskor sűrű ködben tévelyegnek, megint máskor az orkánerejű széllel gyűlik meg a bajuk, hogy a tartós esőzés okozta árvízről ne is beszéljünk. Ha véletlenül jó az idő, szerző akkor is gondoskodik róla, hogy valaki belepottyanjon a folyóba.
Mi a helyzet a „nagy mű” végével? Kapunk-e megnyugtató, de legalábbis értelmes lezárást? Nos, ilyesmire hiába várunk. Az utolsó fejezetben Milne mintha végre kénytelen lenne tudomást venni valamilyen fejlődésről, a dolgok változásáról. Ezt a kénytelenséget szereplőivel is érezteti, akik mind valamiféle búcsúra készülnek. Szerző talán úgy gondolta, ha az addigi félelmek, szörnyűségek, balesetek kevésnek bizonyulnak, jó lesz nyakon önteni az olvasót egyfajta parttalan szomorúsággal. Holott csak arról van szó, hogy Róbert Gida iskolába megy. (Még szerencse, hogy a tejfogait nem kell elsiratnunk.) Majd a végén (miután a szereplők zöme megfutamodik a búcsú aktusától), Róbert Gida és Micimackó terjengős beszélgetésbe kezd, melynek vajmi kevés az értelmes mondanivalója, ám annál érzelgősebb. „Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt Völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak.” Ezekkel az utolsó mondatokkal alig tudunk mit kezdeni. Elvonulnak a világból? Az iskola elől? Elvarázsolt völgyben maradnak, és ott csak játszanak? Ó, igen, ezt az állapotot még a múlt század közepén is előidézték a kényelmesebb szülők: a síró csecsemőnek pálinkába mártott kenyeret vagy rongyot tettek a szájába. Erről, persze, nem is muszáj tudni, a rossz érzés így is, úgy is megvan. (Talán nem véletlen, hogy írásaiban, leveleiben Karinthy mélyen hallgat a Micimackó lefordításáról.) Igényes olvasó keserű szájízzel, afféle „minek mindez” érzéssel teszi le a Micimackó-könyveket. A katarzis ezúttal elmarad.
A kisfiú és medvéje mindig játszani fognak? De tényleg? Csakugyan?
Alan Alexander Milne „örökbecsű” alkotásának vaskos hibáit – tudomásunk szerint – a mai napig nem tárták fel. Pedig vaskos hibákban a mű nem szenved hiányt. Ha valaki veszi a fáradságot, és elolvassa A vörös ház rejtélye és a Micsoda négy nap! című könyveket, képet kap róla, mi mindent nem tud Milne. A vörös ház rejtélye krimi. Vagy inkább krimiparódia? Nehéz eldönteni. Ha krimi, akkor – a jó szerkesztés mellett – nem értjük, hogy áll össze a történet annyi életszerűtlen elemből. (Ennek elemzését ld.: Kolozs Pál Utazás Detektíviába [Magvető, 1964] c. könyvében.) Paródiának viszont nem elég groteszk. A Micsoda négy nap! még ezt a szintet sem éri el. Sok hűhó semmiért: a szereplők óriási felhajtást csapnak egy szövevényes ügyben, mire kiderül, hogy nem is történt gyilkosság.
Ezek után nyilván joggal aggódunk, hogy ezzel az írói felkészültséggel egy gyerekeknek szóló könyv szintén nem fog megállni a lábán. Aggodalmunk indokolt. Az 1926-ban megjelent Micimackó és a két évvel későbbi Micimackó kuckója (ford. Karinthy Frigyes) lényegében torzó, legalábbis ami a koncepciót illeti. Az egyes fejezetek nem állnak össze egy történetté (ilyesmit a két „krimi” után ne is várjunk), laza, egymással össze nem függő epizódok. Ugyanakkor Milne valamiért fontosnak tart bizonyos dolgokat több fejezeten átívelően túlragozni. Mikor Micimackó az özönvízszerű esőzés során kimenti a saját otthonában rekedt Malackát, szerző plusz fejezetet szentel az estélynek, amelyet Róbert Gida ad a hős tiszteletére, és Bagoly ledőlt fájára is visszatérünk az arra következő fejezetben, nem is röviden.
Apropó, Micimackó kuckója. Milne dörzsölt szerző, tudja, hogy a folytatás láttán a népek automatikusan elhiszik: a folytatás azért követi az előzményt, mert az előzmény jó volt. A Micimackó kuckója remek előfutára a mostani folytatás-filmeknek. Címe ma ekképpen hangzana: Micimackó-2 vagy A medve visszatér. Világos, hogy Milne egy második bőrt is le akart húzni a rókáról, ráadásul saját magát árulja el, amikor szolgaian reciklálja az elefántfogás (amúgy az egyik leghorrorisztikusabb történet) szüzséjét.
A jellemekről sok mondandónk nincsen. Több komoly és még több parodisztikus elemzés tárgyalja Micimackó szellemi visszamaradottságát és mézfüggőségét, Füles depresszióját, Nyuszi hiperaktivitását stb. Ami nekünk itt és most érdekesebb, az az, hogy a jellemek jottányit nem változnak, mindenki marad olyan, amilyennek színre lépése pillanatában megismertük.
Egy pillanatra mégis időzzünk el a címszereplőnél. Micimackónak van polgári neve is, bizonyos Medveczky Medve (az eredetiben Edward Bear), de az író általában, a szereplők pedig kizárólag ragadványnevén (nickname) szólítják – ahogy azt a falu bolondjával szokás tenni. Mint említettük, mézfüggő és enyhén értelmi fogyatékos. Ezt a figurát egy gyerekkönyv hősének – példaképnek! – megtenni legalábbis furcsa ízlésre vall. Némi részvétet mindenesetre érzünk iránta, a többi szereplő otrombán tapintatlan viselkedésének köszönhetően. A többiek ugyanis gátlás nélkül szembesítik fogyatékosságával. Micimackó – mondta Nyuszi szívélyesen –, te tökéletesen hülye vagy (In: Micimackó, 7. fejezet) Vagy, Füles szavaival: [Micimackó] jó modorú Medve, hanem határozottan Feltűnően és Kifejezetten Csekélyértelmű (In: Micimackó kuckója, 10. fej.) Róbert Gida valamennyire tompítja a durvaságot, ő mindössze „csacsi, öreg medvém”-nek nevezi. (Öregnek a nála egy évvel fiatalabbat.), de néha ő is megfeledkezik magáról, és például „ostoba kis medvém”-nek emlegeti (In: Micimackó, 8. fej.)
Különböző jellemek különböző állatként, viszonylag zárt helyszínen történő szerepeltetése persze nem Milne találmánya. Mindenesetre ő juttatta ezt az eljárást mélypontra. Követőjeként Lázár Ervin sem tudott jelentős magaslatra eljutni, de legalább érdeme, hogy a Négyszögletű Kerek Erdő társadalmi panoptikumába bevitte a negatív hőst is, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon személyében. Komoly javulást Tarcsai Szabó Tibor ért el: a „jönnek a csemodánok” első látásra is újszerűbb, magvasabb és jóval eredetibb a lázári „jönnek a pomogácsok”-hoz képest.
Egy mesekönyvnek nem szükséges minden pillanatától elvárnunk a felhőtlen vidámságot, ám a Micimackó-könyveket a derű és a felszabadultság teljes hiánya hatja át. Lássunk néhány példát! Éppen csak elkezdődik a könyv, máris benne vagyunk a kudarcélmények, a frusztráció és a horror sűrű erdejében. Micimackót méz utáni vágya a szó szoros értelmében az egekig hajtja, ám a mézhez végül nem jut hozzá, ellenben a léggömb zsinegébe való kapaszkodástól [karjai] „úgy megdermedtek […], hogy még egy hét után is felfelé tartotta őket, és ha légy repült az orrára, kénytelen volt elfújni”. A következő fejezetben szintén egy egész hetet kénytelen koplalással tölteni Nyuszi házának bejáratába szorulva. Az elefántfogás irracionálisra felfokozott félelmeiről már megemlékeztünk. (Ha már itt tartunk, ekkor meg a mézescsuporba kell Mackó fejének beleszorulnia.) De a többi szereplő sem jár jobban. Malacka „elcserélt gyerekként” Kanga féktelen szadizmusát kénytelen elszenvedni, bár éppenséggel a Zsebibaba sérelmére elkövetett gyermekrablás sem vall emelkedett lélekre. Bagoly, hogy csengőzsinórt szerezzen, megcsonkítja Fülest. A szerencsétlen, depressziós szamárra amúgy is rájár a rúd: Tigris minden ok és előzmény nélkül belelöki a folyóba. Tény, hogy Füles állandó sértődöttségét, mindenben összeesküvést szimatoló gyanakvását nem könnyű elviselni, ám valamit magára adó civilizációban ezért nem taszigáljuk az illetőt a vízbe. Szerző, persze, Tigrisnek sem kegyelmez. Felküldi egy magas fára, ahonnét önerőből nem tud lemászni, át kell élnie a szorongatottságot és a zuhanástól való ősi félelmet. Itt jegyezzük meg, hogy az általában csekélyértelműként viselkedő Micimackónak arra van esze, hogy ott jártukban az amúgy is mindentől betegesen rettegő Malackát a Januárral (helyesen: jaguár) ijesztgesse. Bagoly viszonylag olcsón megússza, „csupán” otthonát veszíti el. Szerencsére (?) igazi milne-i megoldás kínálkozik. Füles – ezúttal az ingatlanmaffia archetípusaként – egész egyszerűen átjátssza Malacka lakását Bagolynak.
Bagoly fájának ledőlése természetesen nem véletlen. Milne szereplői szinte állandóan az elemekkel viaskodnak. Egyszer a hóban fáznak, máskor sűrű ködben tévelyegnek, megint máskor az orkánerejű széllel gyűlik meg a bajuk, hogy a tartós esőzés okozta árvízről ne is beszéljünk. Ha véletlenül jó az idő, szerző akkor is gondoskodik róla, hogy valaki belepottyanjon a folyóba.
Mi a helyzet a „nagy mű” végével? Kapunk-e megnyugtató, de legalábbis értelmes lezárást? Nos, ilyesmire hiába várunk. Az utolsó fejezetben Milne mintha végre kénytelen lenne tudomást venni valamilyen fejlődésről, a dolgok változásáról. Ezt a kénytelenséget szereplőivel is érezteti, akik mind valamiféle búcsúra készülnek. Szerző talán úgy gondolta, ha az addigi félelmek, szörnyűségek, balesetek kevésnek bizonyulnak, jó lesz nyakon önteni az olvasót egyfajta parttalan szomorúsággal. Holott csak arról van szó, hogy Róbert Gida iskolába megy. (Még szerencse, hogy a tejfogait nem kell elsiratnunk.) Majd a végén (miután a szereplők zöme megfutamodik a búcsú aktusától), Róbert Gida és Micimackó terjengős beszélgetésbe kezd, melynek vajmi kevés az értelmes mondanivalója, ám annál érzelgősebb. „Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt Völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak.” Ezekkel az utolsó mondatokkal alig tudunk mit kezdeni. Elvonulnak a világból? Az iskola elől? Elvarázsolt völgyben maradnak, és ott csak játszanak? Ó, igen, ezt az állapotot még a múlt század közepén is előidézték a kényelmesebb szülők: a síró csecsemőnek pálinkába mártott kenyeret vagy rongyot tettek a szájába. Erről, persze, nem is muszáj tudni, a rossz érzés így is, úgy is megvan. (Talán nem véletlen, hogy írásaiban, leveleiben Karinthy mélyen hallgat a Micimackó lefordításáról.) Igényes olvasó keserű szájízzel, afféle „minek mindez” érzéssel teszi le a Micimackó-könyveket. A katarzis ezúttal elmarad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése