Egy nyomozás története I.

Talán nem érdektelen elgondolkodni rajta, hogyan keletkezik a krimi. Nem a technikájával akarok most foglalkozni, erre vannak komoly és kevésbé komoly (ld. Leacock) tanulmányok. Hanem hogy vajon adott kriminek mi a közvetlen indítéka. Mi adja az ihletet? Nyilván szerzőnként és talán művenként is más a helyzet. Ugyanakkor gondolom, Agatha Christie vagy Georges Simenon (és esetleg az összes detektívregény-író) kész panelekkel dolgozik. De hogy egy adott eset helyszíne miért éppen egy repülőgép fedélzete vagy elhagyott kirándulóhely; hogy egy gyilkosságot miért éppen fegyverrel vagy méreggel követnek el, ennek számos olyan oka lehet, amely az író sajátélményében gyökerezik.

Jómagam nem vagyok detektívregény-író (bár egy ilyen opusz csíráit dédelgetem magamban), de a minap találtam valamit, ami felkeltette bennem a kedvet egy kis játékra.

Ha még nem említettem volna, karácsonyra meglepődtem egy új fényképezőgéppel. Ahogy ilyenkor lenni szokott, neki is álltam kiegészítőket vásárolni, többek közt egy fotóstáskát. A táskához mellékeltek egy szép kivitelű prospektust is, amelyben megdicsérnek, hogy milyen jól választottam stb. Két fénykép is volt mellékelve, nyilván szemléltetendő, hogy ennek a fotóstáskának a birtokában milyen remek felvételeket is lehet készíteni. (Igazából nem akarok szemétkedni, a táska tényleg minden igényemet kielégíti, már amit egy ilyen táska ki tud.)

Az egyik fénykép (vérbeli teleobjektív-reklám) beindította a fantáziámat: mi mindent lehet kideríteni a felvételről?

A játék kedvéért leendő hősömet (ha megírom valaha is), Valdemar Picout dolgoztatom az ügyön. Szintén a játék kedvéért: Picou felügyelő az internet előtti korban tevékenykedik.

Hát először is, hol készülhetett a nevezetes fénykép? A villamos szélvédője alsó keretén ott a tábla: ST VINCENT’S PLAZA. (Amúgy érdekes, hogy a villamos tetején a CITY felirat csak afféle „mappa”, a konkrét célállomás külön van kiírva. Utóbb, a nyomozás során Picou készített olyan felvételt is, ahol a „főhelyen” van a célállomás neve.)

Picou az első lépésben telexet küldött a nagyobb, nyilvántartással rendelkező szerveknek (Interpol, FBI, Police Nationale, Scotland Yard stb.), hogy derítsék ki, hol található St. Vincent’s Plaza nevű villamosmegálló, illetve vélhetően ‑végállomás. Hamarosan megkapta a választ, hogy Melbourne városa a keresett hely. Pompás, köszöni.

Ezek után sürgönyzött a melbourne-i közlekedési vállalatnak, a Yarra Trams cégnek, és kért egy menetrendet, ami egy héten belül meg is érkezett.

Érdemes egy pillantást vetni az útvonal vázlatára. A 24-es és a 30-as viszonylatszámú járat lényegében ugyanazt az utat járja be, csak egyik sem a vonal teljes hosszában. Nem tűnik ésszerűnek. (Emlékszem, kisgyerek koromban volt a 74-es troli, amelyik a Curia utcától az Orczy térig közlekedett [a Kálvin téren át], és volt a 77-es, amelyik a Curia utca és a Kálvin tér között járt.) Valamelyes magyarázat lehetne a melbourne-i viszonyokra, hogy a 30-as afféle nosztalgiajárat, de nem, Melbourne-ben meglehetős szórás mutatkozik a villamostípusok korát illetően. (Mint valaha nálunk is volt.) És különben is, egy nosztalgiajáratnak minek külön viszonylatszámot adni?

No jó, de közelebbről nem lehetne meghatározni? A vonal melyik szakaszán készült a fénykép? A kiindulásul szolgáló képen látható a háttérben egy (modernebb) villamos, amelynek pályája keresztezi a miénkét, vagy pedig a miénk lekanyarodik arról a pályáról. (Ezt Bamba Pacák, Picou elmaradhatatlan segítője állapította meg.) Erre elég esélyes a térképen látható, és piros „O”-val jelölt hely. (A térképet az Ausztáliai Nagykövetség Kulturális Intézetében lehetett beszerezni, nota bene ott menetrend is volt, nem kellett volna várni egy hetet.) 

Picou nem érte be ennyivel, kért egy légifelvételt is az ausztrál kollégáktól.  A képről kiderült, hogy a másik pálya sem egyenes, csak nagyobb ívben kanyarodik. Lehetséges, hogy nagyjából párhuzamos pályákról van szó? Az egyik a 24-esé, a másik a 30-asé. Lehet, de ez most nem lényeges.

Szóval, nagy valószínűséggel a megjelölt helyen készülhetett a kép. De mikor? Picou, illetve Bamba Pacák kérésére az adott kanyarodós helyről is küldtek fotót. (Egy sárga taxi halad át éppen a síneken.)

Erről – a tájolás ismeretében – megállapítható, hogy a nap északkelet felől süt, vagyis délelőtt van. A fény a kiindulási fényképen is körülbelül ilyen szögben esik be, vélelmezhetjük tehát, hogy fél 11 és fél 12 között történt az expozíció, mégpedig úgy április és szeptember között, legalábbis a fák lombja erre utal. Ezt is Bamba Pacák állapította meg, de Picou kijavította, hogy a kérdéses intervallumnak október és március közé kell esnie, tekintettel rá, hogy Ausztrália a déli félgömbön helyezkedik el. Igaz, igaz, mondta Bamba Pacák, de ez minden, ugye? Mást már nem lehet megállapítani a képről.

– Szó sincs róla, kedves barátom – mondta Picou. – Nézze csak meg alaposabban a képet. Semmi furcsát nem lát rajta?

Bamba Pacák nézegette-forgatta a képet, de csak hümmögött, hogy nem lát semmit. Aztán, hogy valamit mégis mondjon, rámutatott a képre:

 – A közvilágítás lámpái egy szakaszon felváltva vannak megvilágítva, illetve árnyékban.

– Érdekes megfigyelés, de nem erre gondoltam. Nézze meg a villamos homlokoldalát. A 884-es számtól balra horpadás látható. Látja már?

­– Hű, a mindenit! – kiáltott fel Bamba Pacák. – Hogy is kerülhette el a figyelmemet? Ez a kocsi nekiment valaminek! Vajon milyen sebességgel?

Most Picou hümmögött.

 – Nagy ütközés nem lehetett, mert akkor a festék is lepattogzik.

Lehet, hogy csak a festést javították ki, vélte Bamba Pacák.

Lehet, mondta Picou, utána kellene nézni. Ezt Bamba Pacák megint csak magára vállalta. Egy vagyont eltelefonált, mire megtudta, hogy a Yarra Tramsnél félévente van műszaki felülvizsgálat, illetve karbantartás, illetve nagyjavítás. Kisjavítás persze bármikor lehet, pl. ha kitörik egy ablak, vagy kiég valamelyik izzó. De a festés sérülésének orvoslása már a nagyjavítás kategóriájába tartozik. Természetesen a takarólemezek horpadása úgyszintén.

Picou ismét írt a melbourne-i kollégáknak, hogy kérjék be a Yarra Trams eseménynaplóját, és ha abban van valami koccanásos, netán gázolásos bejegyzés, akkor a vonatkozó rendőrségi jegyzőkönyvet is. A melbourne-i főkapitány, bizonyos Paul Hutchinson régi ismerőse volt Picounak, így hát készséggel állt a rendelkezésére.

Másolatban mellékelte mindkét jegyzőkönyvet, melyekből kitetszett, hogy 20… november 14-én valóban volt egy koccanása a 30-as viszonylatszámú járat 884-es kocsijának.

Nem is mindennapi módon. Az adott napon 9 óra 58 perckor egy fiatalember (Ronald Desmonds) fényképeket készített a villamoson, amit a kék nadrágos hölgy nehezményezett. (Desmonds kihasználta, hogy munkaidő van, amikor a járművön jó eséllyel csak nőket talál.) 

Szóval, a hölgy (Mrs. Dewitt) tiltakozott, amiért a jóváhagyása nélkül fényképezik, mire Desmonds nyeglén felelt valamit. Egyre hangosabb szóváltás támadt, míg végül a villamosvezető (Frank Ferguson) hátra is fordult, hogy mi ez a veszekedés. És mert nem előre nézett, nem vette észre a sínen veszteglő taxit. A taxi motorja pár másodperccel előbb lefulladt, de a sofőr kapkodás nélkül próbálta újra indítani, hiszen a villamos elég távol volt még, bőven lefékezhetett. Ferguson végül is észrevette a taxit, de már későn, csak fékezni tudott, megállni nem.

Itt több tanúvallomás is volt csatolva. Ezek egybehangzóan állítják, hogy Ferguson általában veszélyesen vezetett. Nem virtusból, hanem szétszórtságból. (Kollégái csak Konfúz Frankie néven emlegették.) Ez egyébként a Desmonds készítette képről is kitetszik: fényes nappal égve felejtette a belső világítást.

És mi volt a baleset következménye, kérdezte Picou. Semmi különös, felelte Hutchinson, sérülés nem történt, az anyagi kár nem volt jelentős, még a dukkó sem pattogzott le a villamosról.

– És, gondolom, Fergusonnak felmondtak – mondta Picou.

– Szó sincs róla – mondta Hutchinson. – A szakszervezet valahogy kiverekedte, hogy Ferguson maradhasson.

Azzal a rendőrfőkapitány már le akarta tenni a telefont, de Picou még megkérdezte, hogy az összes vonatkozó dokumentumot elküldte-e. Igen, felelte Hutchinson kissé türelmetlenül.

Picou ekkor fölhívta a Yarra Trams személyzeti osztályát, és megkérdezte, melyik vonalon teljesít szolgálatot Frank Ferguson. A 30-ason, felelték, és ha pontosabban szeretné tudni a felügyelő úr, a 884-es kocsin. Kiderült, hogy – hacsak nincs karbantartás – a vezetők mindig ugyanarra a járműre vannak beosztva, akár éveken át is.

– Ezek szerint magát Konfúz Frankie-t látjuk a vezetőfülkében – mondta Picou, persze, már Bamba Pacáknak. – Már amennyit látunk belőle egyáltalán.

– Vélhetőleg igen. Azért ez szép munka volt, kedves barátom – mondta Bamba Pacák. – Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindent ki lehet deríteni egy ilyen átlagos fényképről.

– Egyik fénykép sem átlagos – mondta Picou. – Csak figyelmesen kell nézni.

– Hát, igen – helyeselt Bamba Pacák. – De most akkor meg lehet végre pihenni, nemde?

– Szó sincs róla – csóválta a fejét a nyugalmazott felügyelő. – Ez a történet számomra valahogy nem akar összeállni. Legalábbis nem megnyugtatóan.

Bamba Pacáknak tátva maradt a szája.

– És akkor most mit szándékozik tenni?

– Elutazunk Melbourne-be.

(folytatjuk)