Egy nyomozás története II.

 – Pompás ez a kávé – mondta Picou, és élvezettel csettintett, miközben körkörös mozgással lötykölte a finom nedűt, tetején a jéghegyet formázó tejszínhabbal.

 – Valóban az – mondta Bamba Pacák –, az aromája, az ereje, a színe, a hőmérséklete… valóságos mestermű. De engedje meg, hogy gyanakodjam, ön nem pusztán emiatt a kiváló kávé (és nem kevésbé kiváló hely) miatt hozott magával ide, pár ezer kilométerre otthonunktól.

 – Csakugyan nem – mondta Picou, azzal hozzákezdett aggályainak fölsorolásához.

Nevezetesen, hogy miért hézagos az adatszolgáltatás? Hutchinson azt mondta, mindent elküldött, mindent csatolt. De a koccanásos balesetről csak annyit tudunk, hogy azt egy taxi szenvedte el.

 – Érti ezt, barátom? – emelte föl az ujját Picou. – A rendszám nincs sehol sem följegyezve, de mit is beszélek, nemhogy a rendszám, de még a gépkocsi típusa sem. Nem tudjuk, a taxi szabad volt-e, vagy utast fuvarozott, semmit sem tudunk.

Továbbá, folytatta Picou, nem tudjuk, lett-e folytatása Mrs. Dewitt és az ifjú paparazzo Desmonds vitájának.

 – Ez talán annyira nem is lényeges – vetette közbe Bamba Pacák.

Picou a fejét csóválta.

 – Ördög tudja. Ha Ferguson egy szóváltás miatt figyel máshova és okoz balesetet, akkor a szóváltás résztvevőit illenék tanúként kihallgatni. Ez azonban nem történt meg. Az intézkedő rendőr fölvette az adatokat, innen tudjuk a neveket, de onnantól Mrs. Dewitt és Desmonds mehettek, amerre láttak. Tanúvallomást a többi utas tett, illetve később Ferguson kollégái.

 – Biztos benne? Desmondsszal még foglalkozniuk kellett, hiszen megszerezték az általa készített fényképet.

 – De a jegyzőkönyvekben semmi ilyesmi nem szerepel. Ha Desmondstól elkérik vagy elkobozzák a felvételt, annak írásos nyoma kell, hogy legyen.

Bamba Pacák megvakarta a fejét.

 – Arra gondol, hogy valamit utólag „kiműtöttek” a jegyzőkönyvből? Ez nem valószínű, a rendőrségi jegyzőkönyvek számozott oldalakból állnak.

Picou a homlokát ráncolta.

 – Arra gondolok, hogy az a fénykép... De valahogy nem látom át. Hanem megkérhetem-e egy nagy szívességre?

 – Parancsoljon velem.

 – Legyen szíves, keresse fel a szakszervezetieket, és kérdezze ki őket, hogyan érték el, hogy Fergusonnak ne mondjanak fel.

 – Értem – mosolygott Bamba Pacák. – Önnek bizonyára más elfoglaltsága lesz.

 – Annyi, hogy az agyamat dolgoztatom – mondta Picou.

Néhány óra múlva ismét találkoztak. Bamba Pacák elmesélte, hogyan próbált meg információkhoz jutni. Mint a hazája egyik közlekedési szakszervezetének bizalmija mutatkozott be, aki rokonait látogatja meg Melbourne-ben, de ha már erre jár, tenne egy kis ilyen irányú kitérőt is. A szaktárs erre nyílt és szívélyes lett. A hosszas, „hát mi újság errefelé” iniciatívájú beszélgetés során lassan rá lehetett térni a Ferguson-esetre. Illetve csak lehetett volna, mert a szaktárs semmi ilyesmiről nem tudott. Frank Fergusont valóban kissé szétszórt kollégának ismerik (és valóban Konfúz Frankie-nek hívják a háta mögött), de balesete még sosem volt. Így sem ezért, sem más okból nem akarták elbocsátani, következésképpen harcolni sem kellett az érdekében. Koccanása az utóbbi időben egy William Taylor nevű kollégának volt, ami annyiban érdekes, hogy körülbelül három hete dolgozott a Yarra Tramsnél, amikor a baleset bekövetkezett. Részletesebben? Nincsenek részletek, mondta a szaktárs. Taylor ezek után önként távozott, amúgy sem volt tagja a szakszervezetnek, úgyhogy ők, mármint a szaktársék nem foglalkoztak az üggyel.

Ezek után Bamba Pacák megkereste a Yarra Trams személyzetisét, hogy van-e eseménynapló vagy jegyzőkönyv Taylor koccanásos balesetéről, de a személyzetis meglehetős hűvös hangon közölte, hogy nem adhatnak felvilágosítást. Bamba Pacák tett még egy utolsó kísérletet Hutchinsonnál, aki azt mondta, van eseménynapló is, jegyzőkönyv is, de átmenetileg mindkettő zárolva, illetve titkosítva. Majd – barátságos, rábeszélő hangon – megpendítette, hogy remek jó kiállításokat lehet errefelé látogatni, van klasszikus is, kortárs is, nem érdekelné-e ilyen program Picouékat? Bamba Pacák elég jó emberismerő volt, ebből megértette, hogy a nyugalmazott felügyelő érdeklődése kezd a rendőrfőkapitány terhére lenni, sőt, esetleg nem is csak és nem is elsősorban az ő terhére, ugye, érti Picou?

 – Körülbelül erre számítottam – bólogatott Picou. – Mindenesetre nagyon köszönöm a fáradozását, kedves barátom. Egyébként az ön szavai vezettek a megoldásra.

 – Az enyémek? – csodálkozott Bamba Pacák.

 – Az önéi – mondta Picou. – Emlékszik, ugye, amikor fölhívtam a figyelmét a villamos elején látható horpadásra. Ön azt mondta, „ez a kocsi nekiment valaminek”. Nyomatékkal mondta, Jgy az utolsó két szót kurzívval is szedte a blogjában. Bennem ez a nyomaték keltette föl az ellenkezés vágyát. Biztos, hogy a villamos ment neki valaminek? Nem pedig a valami a villamosnak? Nézzen csak ide!

Azzal megmutatta azt a fényképet, amit azalatt készített, míg Bamba Pacák a szakszervezetissel beszélgetett.

 – Az a modernebb villamos simán meglökhette hátulról a 30-ast. A horpadás magassága stimmel.

 – De akkor középen kéne lennie a horpadásnak – ellenkezett Bamba Pacák.

 – Középen, ha egyenes szakaszon ütköznek. De egy olyan kanyarban, mint amit a kép is ábrázol, már kicsit oldalt éri a villamost az ütés.

 – No de akkor a másik oldalon kéne lennie a horpadásnak. A 884-es számtól jobbra.

 – Igen, ha a St. Vincent’s Plaza irányába megy a kocsi. De a kocsi az ellenkező irányba ment. Sőt, csak arra mehetett, hiszen a végállomásokon a kocsik nem fordulnak meg, az azonos végek mindig ugyanannak a végállomásnak az irányába mutatnak. Nyilvánvaló, hogy ha hátulról szaladnak bele a kocsiba, akkor a villamosvezető nem hibás, ergo nincs miért felmondani neki, ergo nincs dolga a szakszervezetnek, ergo Hutchinson valótlant állít, amikor azt mondja, a szakszervezet küzdött Fergusonért.

 – Tehát? – kérdezte Bamba Pacák, aki egy kicsit már szédült Picou levezetésétől.

 – Nézetem szerint a következő történhetett. Ment a 30-as az Etihad Stadium Docklands végállomás irányába. Amikor elérte a nevezetes helyet, ahol a vágányok balra kanyarodnak, hirtelen lefékezett. Talán a sínen veszteglő taxi miatt, talán más okból. Aki nem figyelt oda, az William Taylor volt, a mögötte haladó (újabb típusú) villamos vezetője. Bele is szaladt a Ferguson vezette 30-asba. De őt valamiért fedezni kellett, az ügyet eltussolták, illetve konstruáltak egy Ferguson-ügyet. Desmonds, ha ez a neve egyáltalán, nem a baleset idején fényképezte le Mrs. Dewittet (ha az a neve egyáltalán). A kép utólag készült. Nézze meg még egyszer a képet: odakint borongós az idő. 

Valószínűleg ezért égnek a kocsiban a lámpák, nem pedig Ferguson szórakozottsága miatt. De az állítólagos koccanás idején verőfényes napsütés volt, ennek utána néztem. Taylor pedig ezek után hamarosan eltűnt.

* * *

Részemről eddig a krónika Valdemar Picou szürkeállományának intenzív használatáról, részemről ennyi játékra telt. Ha az Olvasónak kedve van, folytassa. Építse föl a történetet, kicsoda William Taylor, miért okoz balesetet, és utána miért kell fedezni és eltüntetni.
Ahogy mondtam, a játékot egyetlen fénykép indította el. De a nyomozás során végig átéltem azt, amit mindenki átél, aki valami ismeretlen helyre utazik, és ahogy telik az idő, egyre otthonosabban mozog az illető helyen.

(Bizonyos fényképeket Richard villamosos blogjából kölcsönöztem.)