2011. június 9., csütörtök

A Nagy Felsülés


Az egyik múltkori bejegyzésemhez kiváló illusztrációt találtam. Ez – mint a mostani is – Michael Praetorius Syntagma Musicum című művéből való. A kiadvány felbecsülhetetlen értékű, mert amellett, hogy átfogó képet ad a XVI–XVII. századi zenei gondolkodásról, a korhű előadás igényével játszó-éneklő muzsikus is rengeteg információhoz jut általa.
Kicsit irigyeltem Praetoriust, mert nemcsak elméleti szakember volt, hanem aktív zeneszerző és előadó is; amúgy a korban nem is volt elképzelhető, hogy egy zenész csak elméleti szakember legyen. Mondom, irigyeltem, mert ugyan szép dolog az ismeretterjesztés, meg hát hosszú évtizedeken át énekeltem kórusban (voltam szólista is, de ezt most hagyjuk), olykor vezettem is énekkart, de az valahogy kevés, mármint nekem magamnak. Talán ez is motiválta, hogy vén fejjel elkezdtem furulyát tanulni.
És most nagyon szerettem volna egy olyan igazi, diadalmas bejegyzést készíteni egy szereplésemről, hogy lám, gyakorlati zenészként is megmutattam magam. Erre egyébként többször is sor került, de akkor mindig a lányaimmal szerepeltem, most viszont egyedül.
Lelövöm a poént: ez a bejegyzés minden lesz, csak diadalmas nem.
Történt pedig, hogy egy helyi (általános iskolai) kiállítás megnyitójára kellett volna beugranunk Zsófi lányommal. Csakhogy neki éppen aznap volt fuvolavizsgája, és húzós lett volna, bár nem lehetetlen, hogy a vizsgáról átmenjen (-kerüljön, -vivődjék) a megnyitóra, majd onnan a fuvolatanárnő által rendezett kiértékelésre és közös fagyizásra vissza. Ez némi kommunikációs gubancot is eredményezett a fuvolatanárnő és a megnyitón való szereplésre bennünket felkérő tanárnő között, de a dolog végül elsimult. Én mindenesetre fölajánlottam, hogy akkor a megnyitón szereplek akár egyedül is.
Ez a fölajánlás meglehetős magabiztosnak, mégpedig alap nélkül magabiztosnak bizonyult. Mert: mit is fogok játszani? Népdalokat lehetne (és így, utólag azt mondom: kellett volna), de egy megnyitón? Inkább reneszánsz táncokat, pontosabban azok hamisítványait. Előre vigyorogtam, hogy majd sosem volt táncokból sosem volt szviteket állítok össze. Aztán ahogy közeledett a nagy nap, egyre hervadt lefele az arcomról a vigyorgás. Mert

  1. vagy le kellett volna kottázni a nótákat, de ilyen alkalommal kottából játszani snassz,
  2. vagy nagyon megtanulni a hamisítványt, méghozzá időben, de idő már nem volt,
  3. vagy már annyira jól tudni furulyázni, hogy simán menjen az improvizáció, de a rögtönzésbe más területeken is bele szokott törni a bicskám.

Hanem azért szinte az utolsó pillanatig úgy gondoltam, hogy vagyok elég ügyes hozzá, hogy épkézláb dallamokat elfurulyázzak néhány percig. Aztán, egyre közelebbről látva a célszalagot, rádöbbentem – még ha túlzónak tűnik is az analógia –, hogy voltaképpen a saját halálunkkal vagyunk így. Halogatjuk a gyakorlást, nem vesszük komolyan a dolgot, aztán ott állunk tökéletesen felkészületlenül a Nagy Szereplésre.
Mondom máshogy is. Egy időben visszatérő álmom volt, hogy nekem pillanatokon belül trombitálnom kell. Igen ám, de trombitálni sem tudok, és az eljátszandó darabot sem ismerem. Szörnyű érzés. (Az valamiért sosem jön elő ezekben az álmokban, hogy hagyjanak engem békén, nem csinálom.) No, most átéltem élesben is. Azzal a különbséggel, hogy álmomban csak nyúlós, émelyítő félelmet érzek, itt viszont dübörögve kalapált a szívem, zihálva szedtem a levegőt, és a világ el akart sötétedni előttem. Merthogy – talán mondanom sem kell – a hangszer nem volt hajlandó engedelmeskedni. A szándékolthoz képest más hangok törtek elő, meg valami gúnyos sivítás, körülbelül azzal az értelemmel, hogy „nekem te nem parancsolsz, hülye köcsög!”.
Ez egy állatidomár számnál végzetes szituáció, itt csak nevetséges, szánalmas és dühítő volt. (Ráadásul előttem is, utánam is játszott egy-egy diák, hibátlanul.) Tizenhármas fokozatú égés egy tízes skálán. Szóval, én ebbe egy kicsit belehaltam.
De nemcsak ezt, hanem a feltámadás és a számonkérés élményét is megtapasztalhattam. Azt mondani az iskolaigazgatónak, hogy hát hehe, ez feledhető volt, és látni, ahogy nagy komolyan bólint. Tudni, hogy ott volt a helyi katolikus pap (aki maga is tanult hangszert) és a helyi kántor. Pirulva hallgatni Zsófi tanárnőjétől, hogy „most már értem, mitől ilyen jó muzsikusok a lányai”. Uhhh.

Számomra most egy járható út maradt: minél hamarabb újból szerepelni, ezúttal JÓL.

3 megjegyzés:

Benkő Pál írta...

az egyszólamú reneszánsz fából vaskarika.

Balázs írta...

Most nem lájkolok; őszinte részvétem. Szörnyű érzés lehetett, ellenben klassznak találom, hogy ilyen olvasmányosan megírtad.

Jgy írta...

Pali: Ott helyben "régi táncok" névvel illettem a dolgot. Bár az elnevezés lett volna a legfőbb gond!

Balázs: köszönöm.