2011. június 30., csütörtök

A Chopin-terápia

A cím talán megtévesztő. Nem zeneterápiáról lesz szó, hogy mondjuk, a hiperaktív egyént ilyen zenével csitítjuk, a depresszióst olyannal rázzuk fel. A terápia (voltaképpen idézőjelbe is kéne tennem) egy bizonyos zeneszerző, jelen esetben Chopin műveinek el- és befogadását segítené. Hadd tegyem hozzá nyomatékkal, hogy amit fölkínálok, az csupán lehetőség, amivel igény esetén élni lehet.
Történt pedig, hogy katalin_anna blogjában, méghozzá itt, erre a mondatra bukkantam:

[...] ha valaki egyszer is belehallgat Lisztbe vagy, hogy ne mondjam, Rachmanyinovba, soha többé nem lesz képes komolyan venni Chopint.
 
Katalin_anna (továbbiakban: blogger) dolgát nehezítette, hogy egy „Chopin-összes” tematikájú, maratoni hangversenyen vett részt. Én nem szeretem ugyan a „jóból is megárt a sok” mondást, mert hallatán szúrós tekintetű, mutatóujjat rázó nénike jelenik meg előttem, de ha így fogalmazok, „jóból a sok könnyen megszűnhet jónak lenni”, az szerintem elég jól lefedi a tapasztalati valóságot. Mindezt csak arra mondom, hogy egy nagykereskedelmi mennyiségben elővezetett Chopin-oeuvre vélhetőleg nem segít közelebb kerülni a szerzőhöz.
Mármost a zenehallgatók döntő többsége vagy szereti Chopint, vagy nem. Olyant, hogy nem rossz, de Liszt és Rahmanyinov mellett nem komolyan vehető, még nem hallottam, meg is lepett. Amúgy nincs ezzel semmi baj. A véleményéhez mindenkinek joga van, és nagyon kilógna az érték-, illetve világrendemből, ha ezért sopenkáromlást kiáltanék. Ha pedig a blogger jól elvan ezzel a véleményével, akkor végképp semmi gond. Ezért is hangsúlyozom, hogy jelen „terápia” nemcsak hogy nem kényszerkezelés, de önként választása esetén sem érvényes rá az az állítás, hogy „ha ezt végigcsinálod, akkor jobb lesz neked”. Az alább következők kizárólag arra az esetre valók, ha a bloggernek magának nem komfortos, hogy úgy érez Chopin zenéje iránt, ahogy érez, és segítséget kér hozzá, hogy ezen változtasson.
Mielőtt a tárgyra térnék, hadd vázoljam, mi az, amit kerülnék, mert kimondottan kontraproduktívnak tartok.
1) Vizuális terápia (ha ugyan van ilyen): nem nézetném a bloggerrel (továbbiakban: klienssel) ezt a képet.

2)-a Nem próbálnék észérveket bedobni, hogy hiszen Rahmanyinov későbbi szerző. (Annál is kevésbé, mert a kliens simán vállat vonhat, hogy komolyan vehetőség szempontjából közömbös, ki ült le előbb a padjára.)
2)-b Nem próbálnám árnyalni a képet, hogy aszongya komolyan vehetőség tekintetében Chopin életműve nem homogén. Más egy polonéz, és más a h-moll szonáta. (Annál is kevésbé, mert a kliens simán azt mondhatja, hogy teljesen igazam van, ő minden művet máshogyan nem vesz komolyan.)
3) Nem próbálnám meg rávenni a klienst, hogy idézzen föl az életéből egy boldog és egy szomorú emléket, és ezekhez (általam megfelelőnek ítélt) Chopin-zenéket játszanék.
4) Nem gyötörném a klienst lelkes hangú műelemzésekkel.


Hanem mit tennék?

1) Vizuális terápia (ha ugyan van ilyen): nézd meg az előző képet, képzeld el vörössel áthúzva, vagy rajzolj neki bajuszt, szemüveget, ilyesmit.
Ha ezzel megvagy, nézd meg a következő képet. Ha jólesik, képzeld azt, hogy ez lett az előzőből a beavatkozásod nyomán. Ha nem esik jól, akkor csak nézd meg figyelmesen, ez Fryderyk Chopin.

2) Keresnék egy szellemi elődöt, aki – hogy úgy mondjam – Chopin személyében reinkarnálódott. Meg is találnám, ez Domenico Scarlatti. Így kapásból nem tudnék még egy komponistát mondani (talán még az angol virginalisták között lehet keresgélni), aki ennyire monogám viszonyban volt a billentyűs hangszerrel. De nemcsak a hangszerhez, hanem a kisformákhoz való kötődésében is rokon Chopinnel.


Természetesen a kliens mondhatja, hogy ő Scarlattit sem képes, mondjuk, Johann Sebastian és Carl Philipp Emanuel Bach mellett komolyan venni, amire a „terapeuta” vállat von, hogy OK, ez sem baj, de legalább Chopin magányát oldottuk.
3) Keresnék egy – lehetőleg kortárs – közeget, amelyben Chopint komolyan veszik. Erre kiváló lehetőség Schumann Karneválja, annak is a Chopint ábrázoló tétele. Nagyon jó fogás ez a zene, mert félig portré Chopinről, félig „így írtok ti”-gyakorlat.

4) Keresnék egy kortárs szituációt, amelyben Chopint komolyan veszik. Ráadásul, amit találtam, olyan szituáció, hogy az eredményt tekinve voltaképpen Chopin az egyedül komolyan vehető. Miről van szó?
A mű az Hexaméron. Liszt ötlete volt, hogy egy témára (mely egy induló Bellini Puritánokjából) több szerző írjon bravúros változatot. A szerzők ábécésorrendben: Chopin, Czerny, Herz, Liszt, Pixis, Thalberg. Megmutatom a témát és az egyes variációkat, és nem árulom el, melyik kié. (Mármint itt és most. A „terápiában” vagy elárulom, vagy nem, ahogy a helyzet hozza.)
1
2
3
4
5
6
7

5) Ha a kliens a végén arról számolna be, hogy az ő Chopin-képe nem (vagy nem a várt irányban) változott, azt mondanám:
„Nem baj. Elmentünk szamócát szedni. Szamócát nem találtunk ugyan, de legalább kirándultunk egy jót.

Appendix

Valamit még (hangzó anyagot) szeretnék idetenni csak úgy, terápiátlanul. Gondoltam, hogy legyen a cisz-moll scherzo, az olyan sokszínű, mégis egységes. Vagy legyen a Gesz-dúr etűd, mert műfajából következően nem „közölni” akar valamit, közben mégis; szóval remekül lehet lebegtetni, hogy komolyan vegyük-e vagy sem. Vagy legyen az F-dúr ballada, az olyan katalin_anna-szerű, mármint nálam, idebent. Végül a h-moll szonáta scherzójára esett a választásom, mert zavarba ejt a tétel milyensége és kontextusa. Hogy vajon az alapvetően drámai darabban ez feszültségoldó, vagy ellenkezőleg, a többi tétel adja meg ennek is a komolyságát? Egyáltalán, érdemes egy szonáta egy tételével külön foglalkozni?
Nem tudom, de itt mindegy is. Én most ezzel köszöntöm katalin_annát közelgő születésnapja alkalmából.


4 megjegyzés:

Attila írta...

Én lehet, hogy más irányból próbálkoznék, mint te, de nagyon tetszett ez a verzió is.
A Hexameron nagyon jó példa, és örülök, hogy Chopint be tudtam azonosítani. Lisztre is rájöttem, de ott bizonytalanabb voltam.
Szóval szenzációs ötlet volt ez a bejegyzés. Jó példa rá, hogy nagy szerzőket nem lehet egymás ellen kijátszani, azonban az sem véletlen, hogy a nagy párizsi zongorista-dömpingből kik maradtak fenn.

Jgy írta...

:-)

anna írta...

Már azóta bosszant, hogy nem válaszoltam ebben érdemben, nem feltétlenül az illem miatt, de még azért is. Na de most.

Kommentnek indult, de túl hosszúvá lett, úgyhogy: http://rezfaszubagoly.blog.hu/2011/07/29/re_a_chopin_terapia :-)

Tiszteletem.:-)

Jgy írta...

Anna és tnsnames.ora: elolvastam a válaszposztot ás a kommenteket, és örültem nekik. Megpróbálok röviden reagálni arra, ami éppen az eszembe jut. (Ami nem lesz sok, tekintettel 5 napnyi aktív bayreuth-ozásra; ez önsajnálat és -reklám egyben).
1) VBK - végül is hibátlanul megtippeltem.
2) Taps - nyilván könyvtárnyi irodalma van. Debussy írja pl. hogy az mindig emberi tevékenységnek szól. Egy naplementét nem szokás megtapsolni.
3) A vizuális "terápia" félreérthető volt. A festmény vs. fotó segítségével olyasmire akartam kilyukadni, hogy befogadóként szükségképpen kortársak vagyunk, tehát Chopint is több esélyünk van "megérteni", ha a saját közegünkből és nem egy - szintén szükségképpen - elképzelt romantikus közegből indulunk ki.
Ha már itt tartunk, nem hiszek a romantika korának előadói gyakorlatába belevélelmezett óriási ritenutókban, fermátákban és a többiekben. Legalábbis Chopin esetében nem; az a texturális és formai fegyelem, ami a darabjait jellemzi, számomra valószínűtlenné teszi a nagy hőzöngést.
4) Hogy a kortárs közelebb áll hozzánk, ez azon a szinten mindenképpen igaz, hogy a zeneszeretők döntő többsége sokkal többet tud kezdeni Bachhal (vagy menjünk visszább: Monteverdivel), mint Machaut-val vagy Perotinusszal. Fülünk renyhesége miatt azonban a zenei újítások nehezebben találnak utat hozzánk, mint a képzőművészetben. Ebben az értelemben tehát Perotinus a múlt, Bach a jelen, Kurtág a jövő. :-)