Kezdetben volt a zene

(Egy alkalmi fordító panaszai)

[Jelen esszé a fordításokkal együtt a 2008 márciusi Nagyvilágban jelent meg. Itt jegyzem meg, hogy képtelen vagyok ezen a blogon a lábjegyzeteket használhatóan elhelyezni, ezért azokat a törzsszövegbe illesztettem, zöld színű kiemeléssel.]

1923-ban, a Nyugatban jelent meg Karinthy Frigyes esszéje Madáchról, illetve Madách életművéről, még pontosabban a Tragédiáról. Ennek elején fejti ki azon nézetét, mely szerint a költészet az ember maga, és nem annak valamely megnyilatkozása, mint a festészet vagy a zene. Más szóval, a költészet globális és generális megnyilvánulás, szemben a parciális festészettel vagy zenével. E helyt nem tisztünk Karinthyval egyetérteni vagy vitatkozni, annál is kevésbé, mert zenészként szükségképpen elfogultak vagyunk. Ám a zeneszerzők zöme – vélhetően – úgy gondolta, a zene előrébb való, illetve a költői szöveg csak afféle alapanyag énekelt művekhez, ürügy a komponálásra. Ezt, persze, nem lehet, csak egy viszonylag kései időszaktól kezdve kijelenteni. Vélhetjük, hogy a pl. középkori komponisták a zenét nagyon is alkalmazott művészetnek tekintették, mondjuk, egy miseszöveg megzenésítése esetén (Érdekes lenne tudnunk Karinthy véleményét azokról az operalibrettókról, melyek önmagukban nemigen állnak meg; vagy azokat nem tekintette költői műveknek?)
De még ez sem ilyen egyszerű. A költők a romantika kora előtt nem voltak „őszinték” a szó Petőfit idéző értelmében, hiszen költészeten azt értették, hogyan lehet a költői témákat mint előre gyártott elemeket minél mívesebben földolgozni (mondja Szerb Antal). Ez a zenében sem volt másképp. Lényegében Beethoven nyitja meg azon zeneszerzők sorát, akik műveikben szinte minden pillanatban magukról mesélnek, vagy ha nem, akkor is nyomatékosítják, hogy a világot a saját szemüvegükön át szándékoznak megmutatni. Ez a változás kezdetben nem érintette a komponistáknak a költészethez való viszonyát. Még Schubertről, az egyik legnagyobb és legtermékenyebb dalszerzőről is az a benyomásunk, hogy nem volt különösebben válogatós, ha dalnak való verset kellett találnia. (Ezzel korántsem kívánjuk azt állítani, hogy Schubert dalai egytől egyig gyenge szövegekre készültek volna.)
Felix Mendelssohn-Bartholdyval és Robert Schumann-nal azonban beköszöntött a változás. Ezek (és a későbbi) szerzők már gondosan csemegéztek a rendelkezésükre álló versekből, és az önmagukkal szemben támasztott elvárásokat a megzenésítendő szövegekkel szembeni igényükkel erősítették meg. (Mindez egyébként kézenfekvő volt a romantika korában, mikor az irodalom úgyszólván főszerepet játszott.) A zeneszerzők igényessége azonban nem állt meg a puszta válogatás tényénél, hiszen számos alkalommal bele is nyúltak a megzenésítendő szövegbe, annak valódi vagy vélt hibáit kijavították vagy kijavítani vélték, illetve egyszerűen csak a saját képükre formálták a szöveget. Tehették, a megzenésített szövegnek bizonytalan volt a copyrightja.
Ez az, ami elvezet az alcímben jelzett problémához. Az itt közölt versekkel ugyanis mint dalok szövegével találkoztam először. A dalokkal való (értelmes) foglalatosság ott kezdődik, hogy a végire járunk, miről is szólnak. Az énekelt fordítás – ha van – az esetek többségében nem használható, mert irodalmilag nem igényes, de nem is tud kellően igényes lenni, hiszen a fordítót nem irodalmi, hanem zenei szabályok kötik. Például az „Ich grolle nicht” (szó szerint: nem neheztelek) Schumann dalában nem fordítható „Nincsen harag”-nak, mert dallam, ritmus és súlyviszonyok ellene dolgoznak a magyar prozódiának. Szerencsésebb a Závodszky Zoltán-féle „hivatalos” fordítás („Nem sújt a vád”), ami, persze, nem egészen ugyanazt jelenti.
Kis kitérő: természetesen a jó fordítónál jobb a jobb fordító. Mozart: A varázsfuvola, Sarastro F-dúr áriája. A hatodik (vers)sor Harsányi Zsolt fordításában így szól: „Nyíljanak égi rózsakelyhek”. A fordítás egyébként nagyon szép, és mint versfordítás meg is állná a helyét. Csakhogy ezen a ponton a zene elkomorul, hiszen az eredetiben ez áll: „Doch sollten sie zu Grabe gehen” (azaz: ha mégis a sírba kell szállniuk). Ebből a szempontból szerencsésebb Fischer Sándor fordítása („Ám ha az út halálos volna”). De térjünk vissza a fősodorba.

* * *
A továbbiakban jelen tanulmányunkban terjedelmi okokból kizárólag Heinrich Heine verseivel foglalkozunk. Heinére azért is esett a választásunk, mert láthatóan neki magának is komoly affinitása van a zene iránt. Egyik legnagyobb gyűjteménye a Dalok könyve címet viseli. Az 1840-41-es években Schumann figyelme a dal felé fordult, ebben a két évben jóformán nem is komponált mást, mint dalokat. A Dalok könyve, illetve azon belül egy Lírai intermezzo című kisebb egység is finom csemegének bizonyult. Dalciklust fölépíteni egy szerelem történetére, ehhez már voltak előképek (Beethoven, Schubert). Schumann-nak „csak” ki kellett választania és meg kellett zenésítenie a megfelelő verseket. Így született meg a csodálatos Dichterliebe (A költő szerelme) dalciklus.
Ahogy már utaltam rá, a dalokkal való foglalkozás komolytalan, ha nem értjük a szöveget, nyersfordítást tehát mindenképpen készítenem kellett. De ha már! Akkor miért ne legyen mű- a nyers-ből? És ha már műfordítás, akkor ne korlátozzanak bennünket költészeten kívüli szabályok! Illetve ez így még mindig nem teljes. Nem a dalok szövegét akartam tehát lefordítani (amúgy sem vagyok híve a nem eredeti nyelven történő éneklésnek Akad, persze, kivétel. Fölséges élmény, ahogy A költő szerelmét Szvjatoszlav Richter kíséretével – nő létére és oroszul – Nyina Dorliak énekli, hanem az eredeti verseket, de úgy, abban a hangulatban, amelyet az adott dal erősít meg, vagy éppen hív életre Mint említettem, terjedelmi okokból csak A költő szerelméből adok közre fordításokat, még csak nem is a teljes ciklust. Jelen válogatás „útközbeni” állapotot tükröz: lapzártáig ennyi verset sikerült vállalhatóan lefordítanom.
A munkát egy Mendelssohn által megzenésített verssel kezdtem:

Gruß

Leise zieht durch mein Gemüt
Liebliches Geläute;
Klinge kleines Frühlingslied,
Kling hinaus ins weite.

Zieh hinaus bis an das Haus,
Wo die Veilchen sprießen;
Wenn du eine Rose schaust,
Sag, ich laß sie grüßen.


Üdvözlet

Édes dallam járja át
Csendesen a lelkem;
Kikeletnek csöpp dalát
Zengje réten, berken.

Menj a házig: ibolyák
Nyílnak ott szerényen;
Egy rózsát keress ott hát,
Mondd, hogy üdvöz légyen.

Itt még olyan nagyon sokra nem kellett figyelni, csak a vers egyszerű, népies hangjának visszaadására, egyébként Mendelssohn műve is úgy szól, mint egy népdal.
Eleinte A költő szerelmével sem volt baj. Az első vers (Május csodás haván) viszonylag könnyen „engedte magát” átültetni. Utólag (később visszatérek rá, miért utólag) megnéztem Szabó Lőrinc fordítását:

Im wunderschönen Monat Mai

Im wunderschönen Monat Mai,
Als alle Knospen sprangen,
Da ist in meinem Herzen
Die Liebe aufgegangen.

Im wunderschönen Monat Mai,
Als alle Vögel sangen,
Da hab' ich ihr gestanden
Mein Sehnen und Verlangen.


A csoda-májusban

A csoda-májusban, mikor
rügy pattant minden ágon,
akkor nyílt ki szivemben
a nagy szerelmi álom.

A csoda-májusban, mikor
madár szólt száz határon,
akkor sírt föl előtte
epedő vallomásom.


Szabó Lőrinc elegánsan átugorja a problémát, melyet az okoz, hogy a német „ihr” a megcélzott személy neméről is tájékoztat. Átugorja, mégpedig teljes joggal, hiszen ciklusról lévén szó, a következőkben úgyis kiderül, hogy a költő férfi, szerelme pedig nő. Ha az Olvasó kegyesen kiiktatja a „hogy jön ez ahhoz, hogy bírálja X. Y.-t” reflexét, hadd mondjam el, a fenti fordítással az a gondom, hogy jóval szabólőrincesebb, mint amennyire heinés (és oly kevéssé schumannos, de ez már magánprobléma), más szóval, a költő nem annyira lefordította, mint inkább a maga képére átformálta a verset. Én viszont (egyensúlyozzuk ki a mérleget!) trehány disznó voltam, amikor figyelmen kívül hagytam a páros sorok versszakokon átívelő rímkezelését. Magam egyébként „Hölgy”-nek neveztem a megcélzott személyt, ami kissé szájbarágósnak tűnhet fel, ámde kellemesen utal a Gerald Durrell gyerekkori történeteiből megismert Mr. Kralefskyra, aki egy olyan kör beavatott lovagjaként igyekezett magát beállítani – azáltal is, hogy nőismerőseit mint Hölgyeket emlegette –, amely körbe a valóságban sosem jutott be.
De, mint mondom, ezzel és a második verssel nem volt különösebb gondom.
A nehézségek később jöttek.
Ahogy említettem, a szerzők időnként (időnként?, nagyon is gyakran!) belenyúltak a szövegbe: szavakat kicseréltek, sorokat töröltek vagy szaporítottak. Én pedig elmulasztottam vizsgálódni, vajon az eredeti verset fordítom-e. A legnagyobb fiaskó a következőképpen szólt:

Nincsen harag

Nincsen harag, bárha a szív szakad.
Végleg elvesztett kincs! Nincsen harag.
Hogy ragyogsz sugárzó gyémánttűzben,
És nincs, mi szívedből éjt elűzne.
Tudom jól rég.

Nincsen harag, bárha a szív szakad.
Láttalak álom mélyén,
És nem láttam át szívednek éjén,
Láttam egy sárkányt, szívedet rágta,
És látom, mily nyomorult vagy, drága.
Nincsen harag.

Igen, ez torzó, ez a Schumann által átírt vers, ilyenformán mégiscsak a dal fordítása. Szerencsére nálam műveltebb barátom idejekorán figyelmeztetett a helyzetre. De ezt még némi hozzáadott munkával el lehetett simítani. Hanem „A liljom, a rózsa, a nap, meg a gerle” kezdetűvel alaposan megszenvedtem. Milyen jó lett volna így: „A rózsa, a mályva, a nap meg a gerle”! Csak hát a liliom szimbólum is, nem cserélhetem le másra, így kénytelen voltam a kissé archaikus liljom alakot alkalmazni. Aztán. A negyedik sor (mely amúgy rímel a harmadikra) így szól: Die Kleine, die Feine, die Reine, die Eine; (a kicsi, a finom, a tiszta, az egy[etlen]), szóval, ezt is vissza kéne adni. Mármost a távolsági buszon remekül lehet agyat facsarni, de ezúttal nem sikerült maradéktalan megoldást találnom. Olyasmik kavarogtak elő az esthomályból, mint a drága, a sárga, a spárga, az árva. Vagy: a kedves, a rendes, a csendes, az egyes stb. A nehezen megszületett (fél)megoldás megítélését az Olvasóra bízom.
Egyébként ennél a dalnál is figyelni kellett, mert Schumann nemcsak a sorokat variálta, hanem egy szót ki is cserélt. Az eredetiben az ötödik sor így szól: Sie selber, aller Liebe Bronne…(ő egymaga minden szerelem kútja), Schumann pedig kijavította: Sie selber, aller Liebe Wonne… (ő egymaga minden szerelem gyönyöre), nem tudni, miért. (Így ráadásul gyengébb is a rím.) Fent említett barátom egyébként korholt amiatt, hogy a vágyak kútjának medre már eltávolít a német eredetitől, de én nem láttam olyan súlyosnak a problémát.
Ha a fenti versben Schumann „rontott” a versen, „A Rajna szép hullámán” kezdetűn „visszajavított”, mert amit Heine utóbb „szép”-re cserélt, azt a zeneszerző visszaállította „szent”-re. Sajnos, ez esetben saját fordításomról érzem úgy, hogy nem elég schumannos, amin azt értem, hogy a szövegen nem jön át a dal barokk zenét idéző pontozott ritmusainak feszessége, a moll hangnemmel is erősített félkomor ünnepélyességé, mely rokon a Harmadik, megkülönböztető nevén „Rajnai”(!) szimfónia 4. tételének zenekari hangszerekre szétsugárzott orgonamuzsikájával.
Újabb kihívást, már a puszta fordításon kívüli kihívást jelentett az „Ez flóta és húrok hangja” kezdetű költemény átültetése. Ebben igyekeztem kiemelni az enyhe gúnnyal elegyülő naiv-népies hangot. Miért? Mert – ismét fölülkerekedett bennem a muzsikus – Schumann dalának ländleres-verklis hangvétele is ezt erősíti, de nemcsak erősíti, hanem mintegy előre is mutat egy Mahler-dal, a Páduai Szent Antal a halaknak prédikál című dal irányába, mely egy német népköltészeti gyűjtemény, A fiú csodakürtje egyik versére készült. (A két dal lezárása szinte hangról hangra megegyezik.) Ez már és még nem egészen Heine világa; egyszerre ősibb és modernebb annál.
Tartogat azonban Schumann ennél döbbenetesebb meglepetést is. Az Egy ifjú ég egy lányért című vers kísérete már egyenesen az orfeumkuplék világát idézi, nem is tudtam ellenállni a kísértésnek, és ebben a szellemben fordítottam le a költeményt Egyébként – talán éppen ezért – ebben a versben meghagytam a schumanni változtatást .

* * *

Lehetne tovább is sorolni, de inkább átadom a szót a verseknek. Csak még egy gondolat. Följebb utaltam rá, hogy az Im wunderschönen Monat Mai Szabó Lőrinc fordította változatát csak utóbb olvastam el. Valóban, jelen tanulmánynak nincs „felhasznált irodalma”. Nem nagyképűségből, gőgből, dölyfből. Ellenkezőleg. Ha csak belepillantottam valamely „profi” fordító munkájába, nyomasztó magasságba került a léc, amit át kellett vinnem. Ha nem dugom a fejem a homokba, neki sem kezdek. Pedig – higgye el az Olvasó – élvezetes tevékenység volt. A végeredmény színvonalának megítélése nem az én dolgom, de csinálni, benne lenni fölséges. Mintha odaülhettem volna két nagy ember asztalához.


Május csodás haván

Május csodás haván esett,
Midőn sok bimbó feslett,
Szerelmi lázra gyulladt
Szívem forró-tüzes lett.

Május csodás haván esett,
Madár dalolt az ágon,
Vallottam én a Hölgynek,
Hogy őt kívánom, vágyom.


Bús könnyeim vetésén

Bús könnyeim vetésén
Sok nyíló virág kikelt.
És sóhajimnak végén
Pacsirta énekelt.

És drága, ha hozzám jó vagy,
Virágaim átadom,
És majd szól a pacsirtasóhaj,
Dalol ablakodon.



A liljom, a rózsa, a nap meg a gerle

A liljom, a rózsa, a nap meg a gerle,
Ők voltak eleddig szivem szerelme.
Csak volt szerelem; most Ő szivem párja,
A lányka, parányka, a drága, az árva,
Ki vágyaim kútjának medre,
A liljom, a rózsa, a nap meg a gerle.


Pillantásod ha állhatom

Pillantásod ha állhatom,
Elillan minden fájdalom;
S ha ajkad ajkamra tapad,
Csókodból csak gyógyír fakad.

És megpihenni kebleden,
Mennybéli boldogság nekem;
Ám ha vallod szerelmedet,
Sírok keserves könnyeket.


Megmeríteném a lelkem

Megmeríteném a lelkem
Liljom kelyhén; s ő üde-halk
Sóhaj-hangján csengjen-zengjen
Kedvesemről édes dalt.

Lúdbőrzőn zengjen a dallam,
Mint a csók borzongatott,
Mit tőle egykor kaptam,
Mint édes varázslatot.


A Rajna szép hullámán

A Rajna szép hullámán
Tükröződik csillogón,
Fenségesen elnyúlván
Szent Köln és a kölni dóm.

Egy festményt látsz a dómban,
Aranyozott bőrre festve;
Éltemben, e vadonban
Fényétől szűnt az este.

Virág, angyal lebeg rajta
Árasztva malasztot;
A Szűz szeme, arca és ajka,
Mint kedvesemé, szakasztott.


Nincsen harag

Nincsen harag, még ha a szív szakad.
Oda szerelmem! Ám nincsen harag.
Hogy ragyogsz sugárzó gyémánttűzben,
És nincs, mi szívedből éjt elűzne.

Tudom rég. Láttalak álom mélyén,
És nem láttam át szívednek éjén,
Láttam egy sárkányt, szívedet rágta,
És látom, mily nyomorult vagy, drága.


Ha tudnátok, ti kis virágok

Ha tudnátok, ti kis virágok
Sebzett szívem fájdalmát,
Vélem együtt sírnátok,
Enyhítni bánatát.

Ha tudnák a csalogányok,
A bánat megbetegít,
Felzengne vidám nótájok,
Az biztosan segít.

Ha tudnátok fájdalmam,
Ti fényes csillagok,
Itt lent segélnétek rajtam,
Hogy vigasztaljatok.

Minderről nincsen sejtéstek,
És nektek nem is lehet;
Csak ő tudja, mit érzek,
Ki széttörte szívemet.


Ez flóta és húrok hangja

Ez flóta és húrok hangja,
A kürt recsegve szól;
Most nászi táncát ropja
A kedvesem, látni jól.

Hogy nyínak és dübörögnek
A sípok s a dobok!
Közben rínak, nyöszörögnek
A drága angyalok.


Egy ifjú ég egy lányért

Egy ifjú ég egy lányért,
Ki másvalakit szeretett;
A másik is ég egy másért,
Kit oltárhoz is vezetett.

A lányka vad mérgében
Fölcsípi a pasast,
Ki útjába tévedt éppen;
Ez bántja a kis kakast.

Hej, régi a nóta, kérem,
És mégis új marad;
És kire passzent éppen,
Annak szíve szakad.


Nyári reggel-ragyogásban

Nyári reggel-ragyogásban
A kertben sétálgatok.
Súgnak és búgnak a virágok,
Én megyek, s csak hallgatok.

A virágok súgnak és búgnak,
Pillantásuk részvevő:
Ne haragudj a nővérkénkre,
Te bánatos, sápadt fő.


Éjente álmomban látlak még

Éjente álmomban látlak még
És hallom, kedves hangon szólsz,
És én vetem magam eléd,
Zokogva lábaidhoz.

Szomorkásan pillantasz rám,
S rázod szőke hajkoronád;
S szemed zugából, látom ám
Szökni könnyek gyöngysorát.

És súgsz halkan egy bűvös-titkolt
Szót, s ciprust nyújtasz kedveskedve.
Felébredek, s a csokor csak volt,
És a bűvös szó feledve.


Fehér kezét kinyújtva

Fehér kezét kinyújtva
Meséknek őse int,
Csodás honokról újra
Szól és dalol megint;

Hol tarka szirmok nyílnak
Aranyló alkonyon,
És illatozva gyúlnak
Menyasszonyarcokon.

Idők homálya zendül
Zöld lombok dallamán,
A lég is rejtve csendül,
Ha rebben száz madár.

És lenge páraképek
Lebegnek ingatag,
És égi táncra lépnek,
Karöltve ringanak.

És kékes szikra villan
Levélen, lomb tövén,
Lidérci-gyorsan illan
Vöröslő játszi fény.

Vad márványszikla résén
Zúgó forrás kitör,
S a kő tótágas képén
Ámul a víztükör.

Ó, bárcsak ott lehetnék,
Szívemnek enyhhelyén,
És minden kínt letennék
Boldog-megváltva én.

Szép táj; gyakorta látom,
De jő a pirkadat!
S a boldog-édes álom
Eloszlik, mint a hab.