Varázsképek

Korábban már említettem, hogy a zene az egyetlen művészeti megnyilvánulás, amely sem nem képi, sem nem fogalmi. (Ront a felismerés értékén, hogy némely befutott információk szerint nem én vagyok az első, aki erre rájött.) Akkor viszont kijelenthetjük, hogy a képi ábrázolás – természeténél fogva – csupa olyasmit tud, amire a zene – természeténél fogva – nem képes.

Biztos?

Kezdjük egy egyszerű gyakorlattal. Nézzük meg a mellékelt képet (katt)!

(Jelen bejegyzés képanyagát – már amelyik képet nem magam készítettem – Puttoka honlapjáról kölcsönöztem.)

Ha közelről megnézzük, zebrákat látunk. Ha távolabbról nézzük, a kép mintázata egy oroszlán fejét adja ki. Lehetséges ilyen a zenében?

Lehetséges, bizony.

Csajkovszkij VI. szimfóniája 4. tétele indul a következőképpen. (Elnézést a kottát nem olvasó Olvasóktól.) A mester az első és a második hegedűk anyagát úgy osztja ki, hogy a szólamok ide-oda ugrálnak, ölelkeznek. És mivel a fülünk olyan, hogy egy többszólamú zenei anyagnak (minősített esetektől eltekintve) rendszerint a tetejét hallja ki a legkönnyebben, a legtöbben azt a dallamot fogjuk hallani (és megjegyezni), amit külön szólamban, pirossal jelöltem. Hallunk tehát egy dallamot, amit nem játszik senki.

Az eljárás nem öncélú. Ha a zenekar a XIX. századi ülésrend szerint helyezkedik el a pódiumon, akkor – mivel a két hegedűszólam egymással szemben ül – ezt a virtuális dallamot jobbról-balról ingázni halljuk. El tudom képzelni, hogy Csajkovszkij a dallam ilyetén meglengetésével szédüléshez hasonló állapotot idéz elő, ezzel fokozza azt az örvényérzetet, ami a halál közelében óhatatlanul erő vesz rajtunk. Ki tudja?

Ennek a kompozíciós eljárásnak van előzménye, bár a kapcsolat meglehetősen laza: a középkori hoquetus-technikára gondolok, amikor is két szólamban a szünetek és hangok (ugyanazok a hangok) a cippzár-elv szerint váltogatják egymást, így egy szólamot hallunk, de azt kicsit "raszteresen". És persze, a XX. században is született ilyen "varázskép" nem is egy, itt most elég Ligeti Continuum című csembalódarabját megemlíteni. Ebben a játékosnak olyan gyorsan kell hangok egymásutánjait játszania, hogy azok a hallgató fülében összemosódnak, így egy sosem volt, virtuális hangzást hall.

De a java csak most jön.

* * *

Nézzük meg a következő két képet!

A két kép valójában ugyanaz a rajz. Ezt a játékot minden korban szerették: olyan képet alkotni, amely 180 fokkal elfordítva (vagy ha úgy tetszik, egy vízszintes tengelyre tükrözve) is értelmes lesz. Hát ezt meg lehet csinálni a zenében?

Meg, bizony.

Johann Sebastian Bach utolsó művéről van szó, A fúga művészetéről. A darab tizennégy, sorszámmal ellátott fúgából, négy kánonból és három, számozás nélküli fúgából áll (ez kiadásonként változhat). A fúgák mindegyike fölhasználja az alaptémát, amely az első fúgában jelenik meg. Fúgát írni önmagában is szakmai kihívás, és Bach, aki nem volt álmodozó, nyilván tudta, hogy ez lesz az utolsó műve, és utoljára még nagyon meg akarta mutatni, mit tud. Tárgyunk most konkrétan a 12. és 13. fúgákat (Contrapunctusokat, ahogy Bach nevezi) érinti. Ez a két tétel az "egyet fizet, kettőt kap" elvét követi: merthogy nem két tétel, hanem kétszer kettő. Ha ugyanis a 12. és 13. Contrapunctusokat fejre állítjuk (azaz vízszintes tengely mentén tükrözzük), két újabb fúgát kapunk, amelyek teljesen értelmesen szólnak, a kép fejreállítva is ábrázol valamit. Illusztráció gyanánt megmutatom a 12. Contrapunctus (és megfordítása) utolsó négy ütemét. Ehhez igazából nem is kell tudni kottát olvasni, látható, hogy a négy-négy sorban a hangjegyek tengelyes szimmetriát mutatnak. (Természetesen két önálló fúgáról van szó, a rectust és az inversust nem egyszerre kell eljátszani.)

* * *

A múltkoriban Cage 4'33" című darabjáról (vagy akinek jobban tetszik, ötletéről) írtam. De ha csak ötlet is, megismételhetetlen: a kereket sem lehet többször feltalálni, legalábbis egyazon kultúrában nem. Bach munkáját meg lehet ismételni, elvben semmi akadálya sincs további olyan zenék írásának, amelyek fejreállítva (szakszóval: tükörfordításban) is zenék. De valamiért mégsem sűrűn születnek ilyenek.

Vendégoldal

Vén és egyre vénebb fejjel (hajh, még sosem voltam olyan öreg, mint ma) is azt tapasztalom, hogy nem tudok felnőni, mindig szükségem van példaképre, akire felnézhetek. Mostanában éppen Balázs az egyik ilyen illető, ezt csak azért jegyzem meg, mert valaki esetleg fölhorkanhat, hogy Balázs túlreprezentált jelen blogban.

Ráadásul eddig csak hivatkoztam rá, most azonban idézni fogom. Történt ugyanis, hogy előző bejegyzésemre reagált, és alkalmasint mindketten úgy gondoljuk – bár ezt nem beszéltük meg –, hogy mondandója túlnő a mezei komment keretein.

Íme tehát. (A szöveg szerkesztve kerül a nagyérdemű elé.)

Állítasz valamit (hogy "a 4'33'' Meghagyó zene"), és nem tudom kapásból sem igazolni, sem cáfolni. Lehet, hogy sikerült megfogalmaznod egy gödeli állítást? :)
Igazolni vagy cáfolni kapásból nem tudom – és ezért provokatív, elgondolkodtató (mármint számomra). Ettől persze lehet, hogy mások számára nem elgondolkodtató, hanem zsigerből rábiccentenek vagy vállat vonnak – de hát ez a poszt szerintem ugyanúgy nem "nekik" íródott, mint ahogy Cage darabjának sem ők a célközönsége. Tudod: Ha a világ megmenekül, nem régi gondolkodású emberek mentik meg programokkal, hanem új gondolkodású emberek, programok nélkül. Úgy gondolom, hogy Cage darabjának puszta léte azt jelzi, hogy az a kritikus attitűd, amely lehetővé teszi az új gondolkodás megjelenését, létezik. És ha valaki figyelemmel fordul felé és értelmet keres benne, akkor ez annak a jele, hogy a világunkban hatékonyan jelen van az a mém, amely (túl a posztmodern nihilizmuson) valódi értelmet mer és akar keresni olyan területeken, amelyek korábban per definitionem kívül estek az értelem tartományán.

Nyilvánvaló, hogy a Meghagyó népeknek is van zenei életük, vannak hangszerik, dalaik stb. Ezek Meghagyó zenék, miközben "beavatkoznak". Az a levezetés (vgy inkább szemléltetés), amit írtál, az ettől még továbbra is jelentőségteljes és komolyan veendő. A fentiek miatt én valószínűleg úgy fogalmaznám: Cage darabja és Rauschenberg képei nem "Meghagyó alkotások", hanem "a Meghagyó életmód mögötti paradigmát szemléltető alkotások". Ez így persze ügyetlenül hangzik. És talán fölösleges is. Hiszen az előbb a "Meghagyó alkotás" kifejezésben a jelzőt birtokos értelmezéssel használtam (rámutatva arra, hogy a Meghagyók zenéje is beavatkozó). Viszont ugyanez a jelző állhat más funkcióval is. Példával élve: "Ez egy Balaton-festmény." A mondat azt is jelentheti, hogy a képet Balaton Kázmér festette (és egy gyümölcsöstálat ábrázol), ill. lehet egy Egry József által készített balatoni látkép. (Vagy egy Balatont díszítő festmény, höhö. [Jgy]) A példa szerint az általad használt kifejezés ("Meghagyó alkotás") hordozhatja azt a jelentést, amit én adtam neki.
Ami a pontatlanság:
"Egy növény eltakarhatja a napfényt egy másik elől, de nem ügyeskedhet, nem szervezkedhet, hogy a saját árnyéka tízszeresét vesse a riválisokra. Egy oroszlán leölhet akárhány gazellát (amíg van elég), de nem tenyészthet gazellát (esetleg az esőerdők rovására kialakított legelőn)."
Szerintem helyesebb lenne így:
"Egy növény eltakarhatja a napfényt egy másik elől, de nem ÜGYESKEDIK, nem SZERVEZKEDIK, hogy a saját árnyéka tízszeresét vesse a riválisokra. Egy oroszlán leölhet akárhány gazellát (amíg van elég), de nem TENYÉSZT gazellát az esőerdők rovására kialakított legelőn."
A -hat/-het kihagyása a tegnapi levelezésben írottak alapján: nem normáról van szó, hanem gyakorlatról. Nincs "tilalom". A másik: az oroszlán akár tenyészthetne is gazellát – ez önmagában valóban csak akkor baj, ha a) ehhez irreális mértékben pusztítja a környezetet (pl. esőerdők); b) ha deklarálja, hogy MINDEN gazella az övé, és a gazellához jutás egyetlen legitim módja a tenyésztés (ill. a tőle való vásárlás). Maga a tenyésztés még nem ipso facto Elvevő beavatkozás.

Ehhez nincs mit hozzátenni, legföljebb árnyalhatom. A Meghagyók vagy az Elvevők zenéje, ez nem minősíthető, nem értékelhető a fenti besorolás mentén. Egy ghanai dobzene nem jobb vagy rosszabb egy rockegyüttes dobosától hallható szólónál pusztán attól, hogy a ghanai zenét Meghagyók állították elő. Ha viszont a civilizáció összeomlik, a 4'33" azután is szólni fog.

Egy Meghagyó zene

Eggyel előbb arról értekeztem, hogy voltaképpen rajtunk áll, mely eseményt tekintünk művészi alkotásnak, pontosabban, mely esemény ránk tett hatását könyveljük el úgy, mintha műalkotás hatott volna ránk. Az előző bejegyzés némileg ironikus töltetével ellentétben most egészen komolyan beszélek. Szóval? (Számomra nincs az az akciófilm, amely jobban letaglózna annál a jelenetnél, amely azzal kezdődik, hogy egy méhecske belerepül a pók hálójába.)

Műalkotást mondtam, de most csak a zenére szorítkozom. Tessék elképzelni a következőt. A "birtokon" vagyok, reggel van, nemrég kelt fel a nap. Kimegyek a ház elé, szétnézek. Lábam előtt, a fűben már szorgalmasan dolgoznak a méhek (a pókok ezúttal máshol vannak). A méhek dongása kb. az egyvonalas d, de persze, az egyes egyedek nem tizedmilliméterre egyformák, nem is azonos tempóban rezgetik a szárnyukat, és ez időben az egyes egyedeknél is változik. Így egy kb. cisz1-től disz1-ig tartó klasztert hallok, amelynek a felosztása rendkívül finom, bár ennek percepcióját a fülem felbontóképessége behatárolja. Természetesen az egész zúgás, de az egyes hangok dinamikája is folyton változik, ami rendkívül változatossá, ezáltal izgalmassá teszi a hangzást. És ez még csak töredéke az egésznek. Időről időre feltámad a szél, és susog a fák lombjai közt. A levelek eltérő alakja miatt máshogy susog az akác, máshogy a nyárfa lombja. Aztán megszólal egy kakukk. A távolban megkondul egy harang.

Nem folytatom a felsorolást, hiszen sok ezernyi hang szól egyszerre. Mi ez, zenei élmény? Ez kizárólag tőlem függ. Ha akarom, igen. A könnyebb elfogadás érdekében a "természet zenéje" tárházából hoztam a példát, de egy gyárban, piacon, uszodában, műtőben vagy akár a csatatéren megszólaló hangokat is be lehet fogadni zeneként. Természetesen csak akkor, ha megengedjük, hogy valamely zene nem szükségszerűen kompozíció.

Az amerikai zene egyik nagy fenegyerekének, John Cage-nek (1912-1992) van ilyen darabja, amely mű, de nem kompozíció, bár itt a szerzőség nehezen meghatározható. Ez pedig a 4'33". A cím az első előadás időtartamára utal, de egyébként bármilyen ideig, bármilyen előadói apparátussal eljátszható. Íme, a kotta:

Hogy néz ki egy előadása a 4'33"-nak? Mondjuk, a Zeneakadémia Nagytermében ülünk. Bejön a pódiumra X. Y. zongorista. Vagy egy csellista és egy hegedűs. Vagy bevonul egy kórus. A nézőtér némi udvarias taps után elcsöndesedik. Mit hallunk? Többen köhintenek egyet-kettőt. A pódium deszkája megreccsen valamelyik előadó alatt. Mintegy válaszul megreccsen az egyik nézőtéri ülés támlája. Szomszédunk gyomra megkordul. A Király utcában elmegy egy troli, ettől berezonál az épület, az egyik csillár üvegdísze csilingelni kezd. Valakinek az öléből lecsúszik a műsorfüzet, és diszkrét csattanással landol. Satöbbi satöbbi. Aztán az előadó(k) meghajol(nak), vége a darabnak. Taps.
Cage maga a "legjelentősebb művének" nevezte a 4'33"-at. (Elmondása szerint az ötletet a festő Robert Rauschenberg üresen hagyott vásznai adták.) A fogadtatás, de az értelmezés is vegyes. A kilencvenes években magukat zeneszerzőnek nevező egyedek még sajnálkozásuknak adtak hangot (pl. a rádióban), hogy a Szombathelyi Bartók Fesztivál szervezői (nyilván az anyagiakat nem sajnálva) egy ilyen amatőr dilettánst hívtak meg, mármint Cage-et. Pierre Schaeffer bohócnak nevezte (éppen ő, a musique concrète, azaz a hangszerek helyett a technika vívmányai [pl. vasút] által keltett zene atyja). Van, aki zenei tréfának hiszi a művet. Hallottam olyan előadásról, ahol a zongorista a hangszer billentyűzete fölött táncoltatta a kezét, mintha játszana, a közönség meg jól mulatott. Úgy gondolom, az illető valamit nagyon nem értett meg. Olvashatni aztán könnyfátylas magasztalásokat, hogy a 4'33" a "csend zenéje" és mint ilyen, a legnemesebb filozófia legmagasabb csúcsait ostromolja.
Meglátásom szerint Cage darabja nem több és nem kevesebb, mint a figyelem, illetve a nyitottság felkeltése arra, hogy bármikor részesülhetünk zenei élményben, ha kinyitjuk a fülünket.

* * *

Nem kezdtem volna bele ebbe a bejegyzésbe, ha csak ennyi mondandóm lenne, mert ennyit minek? (Aha. Köszönjük.) Ámde. Birtalan Balázs jóvoltából egy ideje foglalkozom (kénytelen vagyok foglalkozni) Daniel Quinn munkásságával. Pirulva vallom be, hogy csak egy könyvét olvastam (Izmael), minden egyebet, amit a témáról tudok, Balázs közléseiből tudok. A téma pedig az, hogy az emberiség történetében mintegy tízezer évvel ezelőtt döntő változás következett be, amikor is az addig (már millió évek óta) meglévő kultúrák mellett fölbukkant egy új, amelyik gyökeresen különbözött az addigiaktól. Ez az új kultúra a totalitárius mezőgazdaságra épült, öngerjesztő módon kialakítva azt a szemléletet, hogy ez a kultúra képviseli az élet egyetlen helyes útját, minden más életforma hibás. Ez a képződmény aztán döbbenetes gyorsasággal és hatékonysággal terjedt el, megszületett a (nagyjából) mai értelemben vett civilizáció. Quinn szemléltetésül Meghagyóknak nevezi azokat, akik a régi struktúra szerint élnek (ez az emberiségnek jelenleg kevesebb mint egy százaléka, amúgy meg az összes többi élőlény), és Elvevőknek nevezi a civilizációban élőket (ez ma az emberiség döntő többsége). A két kifejezés első olvasatra megtévesztő; ne valami közös kasszára gondoljunk, ahonnan valaki túl sok lét vesz ki a többiek kárára (illetve kicsit erről is szó van), hanem hogy életük vezetését a Meghagyók meghagyják az istenek kezében, az Elvevők pedig elveszik. Mindennapi életünkre lefordítva: a létharc, a versengés a Meghagyók világában sem ismeretlen, de ismeretlen a hadviselés a vetélytárs ellen. Ez utóbbi Elvevő találmány. Egy növény eltakarhatja a napfényt egy másik elől, de nem ügyeskedhet, nem szervezkedhet, hogy a saját árnyéka tízszeresét vesse a riválisokra. Egy oroszlán leölhet akárhány gazellát (amíg van elég), de nem tenyészthet gazellát (esetleg az esőerdők rovására kialakított legelőn). Utóbbi Elvevő találmány, ami viszont nagy romboláshoz (fajok tömeges kipusztítása, környezetszennyezés, visszacsatolásos túlnépesedéshez) vezet. Ilyenformán a civilizáció működésképtelen, mondja Quinn, és ezt időben észre kéne venni, hogy kiszállhassunk a szakadék felé haladó vonatból, amíg még ki tudunk szállni.
Hogy Quinn mennyire látja helyesen a dolgokat, nem tisztem (nem is képességem) eldönteni. Apróbb állításait erőtlenül vitatom, ami nagy levelezéseket generál Balázzsal, de ez most mellékes. Ami nem mellékes, hogy – ha jól értelmezem – a Meghagyó létformát követő emberek vezérelve valami olyasmi, hogy a természetet nem célravezető leigázni akarni (mert úgyse sikerül, csak magunkkal tolunk ki), és nem célravezető "megváltani" akarni sem (mert erre a természet nem szorul rá). Természetesen egy Meghagyó is beavatkozik a folyamatokba, sőt, egy új faj felbukkanása akár egy vagy több másik faj kihalását is eredményezheti, éppen ezért most szűkítek, beavatkozáson az Elvevő típusú modifikációkat értem. Ilyenformán már merem mondani, hogy a (millió éve működőképes) Meghagyók szemléletét (ha van ilyen egyáltalán) így is összefoglalhatom: nem beavatkozni.
Megjelenik-e ez a szemlélet a művészetben? Szerintem igen. Szerintem Rauschenberg vásznai és Cage 4'33"-ja Meghagyó alkotások.

Színház az egész világ

A múltkor Balázs könyvének méltatása során kitértem rá, hogy egy iskolai fogalmazás is lehet irodalmi alkotás (sőt, nem is igen lehet más, illetve nem úszhatja meg ezt a kategóriát), most újabb forrást találtam. Manapság divatba jött a minidráma, ámbár ennek gyökereit már Örkénynél megtalálhatjuk.
A minidrámának is minimalizált változata hangzik fel újabban a pesti Combino villamosokon. A megállókat színészek mondják be, mégpedig gyakran párbeszédes formában.

Férfi A Király utca következik.
Nő Az ajtók a jobb oldalon nyílnak.

Már ebben is micsoda konfliktus van összesűrítve! Miért nem a Férfi mondja mindkét mondatot? Nem tudja, hogy a Király utcai megállóban a villamos melyik oldalán van a járdasziget? Vagy valamiért el akarja hallgatni? Ez esetben bosszantja, hogy a Nő kiadta ezt az információt? Egyáltalán, ismerik ők egymást? A szöveg nem tűnik dialógusnak. Vajon hallják a másik szövegét? Vagy mindketten félre közléssel élnek? Megannyi rejtély, melynek ha kibogozása nem is reményteli, de a megoldás megtippelése annál inkább. Szárnyalhat a képzelet.
Bizonyos szakaszokon már háromszemélyes dráma részesei is lehetünk.

Férfi I. A Margit híd következik.
Nő Az ajtók a jobb oldalon nyílnak.
Férfi II. Átszállhatnak a szentendrei HÉV...

Férfi I. Margit hidat mond, holott Margit híd, budai hídfőt kellene mondania, és még ez sem lenne korrekt, lévén sem a Jászai Mari téri, sem a budai hídfői megálló nincs a hídon. Az egyetlen ilyen megálló a margitszigeti. Lehet, hogy a Nő úgy érzi, Férfi I. valótlan állítását igaz állítással kell korrigálnia? Vagy ellenkezőleg, falaz Férfi I-nek? Eltereli a figyelmet a hamis közlésről? Akár így, akár úgy, Férfi II. mindenképpen a "beszéljünk másról" elvét követi. Megszólítja a hallgatóságot, felkínál egy másik járművet, illetve viszonylatot. Ha ugyan a hallgatóságot szólítja meg, és nem az első két beszélőnek adja értésére, hogy ha valami nem tetszik, el lehet húzni. "Átszállhatnak a szentendrei HÉV...", mondja, a ragot elnyelve, mint akinek a nagy érzelemtől elcsuklik a hangja. A nagy érzelmi töltést mi adhatja? A másság? Hogy a másik jármű szintén sínen jár ugyan, de nem villamos? A feltételezés helytállónak látszik, mert a Nyugatinál a szereplő (másik színész) ugyanúgy csonkol: "átszállhatnak a hármas metró... és a vasút...".
És ez még csak a bevezetés, bár helytelen bevezetésnek nevezni, mert a lineáris idő mint olyan, megszűnik az utazás alatt. A Jászai Mari tér és a Blaha Lujza tér közti szakaszon a színészek fölhívják az utasok figyelmét a közeli színházakra, tehát vagy "kiszólnak" a jelenetekből, vagy színház-a-színházbant játszanak. Itt már előkerül a Meggyötört Színész figurája, ezt beszédhibával érzékeltetik.

Színész I. Wesselényi utca.
Színész II. Innen cak pár lépész a Madác színház.

Mint láthatjuk, új művészet van születőben. A minidráma már létező műfaja szinte kínálkozik, hogy a színházból kikerüljön az utcára, ezáltal egy új, másik szinten megnyilvánuló Commedia dell'artét hozzon létre.

Nem szeretném tovább nyújtani ezt a bejegyzést. Zárásképpen hadd rakjam ide a kedvencemet, mindenféle elemző magyarázat nélkül. Igyekszem szemléltetni a hangsúlyozást.

Férfi A villamos... esetenként... hirtelen FÉKEZÉSRE kényszerül.

Nő Kérjükmindigszíveskedjenekkapaszkodni!