„Édeske, ez teljességgel lehetetlen”

Földes Imre 76

A főiskolán voltaképpen szerencsém volt a tanárokkal, még a kevés számú idióta is jóindulatúnak bizonyult. Hanem a jók közül is magasan kiemelkedik három (az egyszerűség kedvéért névsorban): Földes Imre, Kurtág Márta és Vidovszky László. Vidáról már írtam, Márta néniről nem biztos, hogy fogok, mert amit tőle kaptam, az nehezen önthető szavakba, „a Földes”-nek viszont most volt a születésnapja, ami jó apropó.
„A Földes”-t megelőzte a híre. Lehetett tudni róla, hogy elképesztően jó és szellemes előadó és elképesztően szigorú tanár. Mindkét hír igaznak bizonyult. Azt már korábban is tudtam, hogy rendszeresen tart előadásokat a TIT-ben. És valóban, a stílusa megfelelt a legjobb értelemben vett néptanítóénak. Ami a szigorát illeti, ahhoz hadd tegyek egy kis kitérőt.
Pernye Andrásról terjedt el a következő, sajnos, a mai napig kiirthatatlan legenda. Tudjuk, ugye, zenetörténetet tanított, nemcsak a zenetudósjelölteknek. Elvből mindenkinek ötöst adott a vizsgákon. Egy eset kivételével. A diák annyira nem tudott semmit, hogy a szereplése egyszerűen értékelhetetlen volt. Pernye bedobja az utolsó mentő kérdést:
– Buxtehude Krisztus előtt vagy után élt?
A hallgató diadalmasan kivágja, hogy előtt. Mire Pernye:
– Buxtehude – hú, de buksz te!
Ezt valahogy az első pillanattól nem éreztem hitelesnek, valahogy nem passzolt Pernye stílusához. Aztán megtudtam az eset ténylegesen megtörtént változatát, méghozzá magától Pernyétől. Szóval, az odáig igaz, hogy mindenkinek ötöst adott. Aztán jött a hallgató nulla felkészültséggel. Végül a mentő kérdés:
– Bakfark Bálint mikor élt, Krisztus előtt vagy után?
– Előtt.
Na, ez volt az egyetlen eset, amikor Pernye négyest adott valakinek. Ezt a bemutatkozáskor Földes is elmesélte, majd hozzátette, reméli, nem okoz csalódást, de nem követi Pernyét, ő igenis az ötjegyű osztályzat rendszerét alkalmazza. Ha azt mondom, szigorú volt, az pontatlan megfogalmazás, mivel az írásbeli vizsgán pontokat gyűjthettél, mégpedig teljesen egzakt kérdésekre adott egzakt és persze, helyes válaszokkal. Sőt, ha azt vesszük, inkább engedékeny volt, mert nem az adható, hanem a maximálisan elért pontok számát osztotta ötfelé. Más kérdés, hogy aztán a szóbelin nem volt kecmec. Segítség, mentő kérdés nem játszott.
Apropó, szóbeli. Földes egyik kedvelt játéka volt, hogy variálja a szóbeli kötelező érvényét. Volt félév, amikor szóbelizni is kellett. Volt, amikor nem kellett, csak lehetett. Például, mert nem vagy elégedett az írásbelin kapott jegyeddel, és javítani akarsz. A dolog hátulütője az volt, hogy a szóbelin ronthattál is, ha peched volt. Egy idevágó, igaz, csak helyi legenda rólam is elterjedt. Mely szerint az egyik félévben, amikor a szóbeli csak választható volt, én, aki az írásbelimre ötöst kaptam, jelentkeztem a tanár úrnál, hogy az az ötös nem eléggé ötös, úgyhogy én szóbeliznék is. Az én zenei műveltségem egy picit nagyobb volt az átlagosnál (úgy értem, főiskolai viszonylatban), úgyhogy a zenetöri órák sok olyan pillanatot számláltak, amikor egymás magántanára / magándiákja voltunk. Ettől a többiek stréber alaknak tarthattak, és talán ez az imázs generálta a legendát is.
Hanem lehettem én akár picivel, akár jóval műveltebb a többieknél, mindez sehol sem volt ahhoz képest, amit Földes a zenetörténetről tudott. Ennek nyilván magától értetődőnek kell lennie egy olyan tanár esetében, aki zenetörténetet ad elő, de Földes átfogó tudása minden várakozást felülmúlóan impozáns volt. Illetve impozáns most is. A jelen időbe tétel nem szóvirág, hanem annak jelzése, hogy ő a zenetörténetet naprakészen, lezáratlanul tanította.
Amúgy a három év – befogadói oldalról – három különböző szakaszra tagolódott.
1. évfolyam: ájult döbbenet, mi mindent tud a pasi, és milyen jól adja elő. Földes valóban nagyon lelkesen magyaráz, mondhatni, szenvedélyesen. Amikor igazán belejön (márpedig szinte folyamatosan bele van jőve), magasabbra is csúszik a hangja, és kissé összeszorított szájjal képzett mondatai nagyon jellegzetesek, remekül lehet utánozni. Általában az „édeske, ez teljességgel lehetetlen” volt a hívószó, illetve -mondat.
2. évfolyam: a kételkedés. Biztos, hogy mindig úgy van, ahogy mondja? Tényleg mindent tud? Ezt a szkeptikus hangulatot nyilván a megszokás teremtette, és az, hogy zenetöriből ekkorra értünk azokhoz a korszakokhoz, amelyek termése az átlag hangverseny- és operabérletek nyersanyaga, más szóval, itt kevésbé tudott újat mondani.
3. évfolyam: a nagy visszatalálás („azért mégiscsak tud ez a pasi”). Ezen nincs mit részletezni.
Én különben jártam egy Zenei Ismeretterjesztés című kurzusára is a Zeneakadémiára. („Ha van kedvük, jöjjenek el, tétje nincs, de egy beírással több az indexbe.”) Volt ott minden, mármint feladat. Nagyobb lélegzetű előadás vagy éppen „etűdözés”. Mindig meg kellett mondanunk, ki a célközönség. Ez a szakmai berkektől a legegyszerűbb emberekig terjedt. De volt felolvasásverseny is. Meg – hogy tanuljunk szépen, jól beszélni – Shakespeare-vígjáték olvasópróba stádiumban. Egyszer eljött Montágh Imre (Földes személyes jó ismerőse), és tartott nekünk egy órát, illetve nem is órát, csak úgy beszélt arról, amihez ő ért. A végén úgy jöttünk ki, ahogy a moziból támolyognak-lebegnek ki a nézők valamely nagyon jó film után.
Egy időben sokat zenei-ismeretterjesztettem. Ha azt jól csináltam, illetve ha most jó műsorvezető vagyok, azt majdnem teljesen Földes Imrének köszönhetem.
De vissza a fősodorba. Mit is tanultunk meg tőle? Egyrészt az az átfogó anyag, amit leadott, valahogy csökkentette a kedvenc zeneszerző jelentőségét. Én legalábbis mindenevő lettem a három év alatt. Másrészt segített a nehezebben emészthető műveket befogadni. Ne valami tanáros-esztéta „mitől jó ez a darab” jellegű (bele)magyarázatot képzeljünk el; egyszerűen csak felhívta a figyelmünket rejtett összefüggésekre, illetve rejtett helyekre, amelyekre érdemes odafigyelni. Harmadrészt mindig hozta a példákat az adott kor társművészeteiből.
Ja, és tulajdonképpen kirándulni is tőle tanultam meg.
Hát, így.

Kedves Tanár úr, drága Imre, Isten éltessen!