Ünnepi köszöntő

Március 15-én nem voltam gépközelben, így most írok. Nem lett volna illendő, ha erről a jeles napról nem emlékeznék meg. Igen, 1958-ban ezen a napon született Szalai Gábor, a Mozdonyos. Persze, akkor még nem volt Mozdonyos. (Írom ezt, elkerülendő a jobbikos „Megszületett a Megfeszített” jellegű megfogalmazást.)
De hogyan kerül ő egy irodalmi blogba? Mely mondattal rögtön elárultam, hogy nem zenei jellegű az ismeretség vele, bár… de erről alább. Sőt, a bekerüléséről is alább.
Szalai Gábort (továbbiakban Mozdonyos) a főiskolán ismertem meg mint Lantos Zoli (hegedű, indiai zene, világzene) országos cimboráját. Azt kell róla tudni, hogy megvalósította gyerekkori álmát: mozdonyvezető lett. A vasúti dolgozókat nem tartottam különösebben igényes és művelt embereknek, a mozdonyvezetőket meg még nem is nagyon értettem, mi a jó nekik abban, hogy gyors tempóban eljutnak egy helyre, ahol amúgy semmi dolguk sincs (© Királyhegyi Pál). Hamar kiderült, mennyire előnytelen az általánosítás, illetve az előítélet. A Mozdonyosban nagyon értelmes, nagyon művelt és nagyon érzékeny fiút ismertem meg. Akkoriban fennen hangoztattam, hogy a férfiakat a nőkhöz képest ostoba és unalmas társaságnak tartom, tisztelet a kivételeknek. (Ma is így gondolom, bár a fennen hangoztatást már nem gyakorlom.) Nos, a Mozdonyos egyike ezeknek a kivételeknek. Eleinte, ha megpróbáltam beszélni róla, a hímtündér kifejezést használtam, de ennek volt valami konnotációja, ami a többieket fintorgásra késztette, úgyhogy hagytam. A lényeg, hogy a Mozdonyos varázslatos figura. (Kicsit Jiří Menzelre emlékeztet. A beiktatott rajz őt ábrázolja [szeretné ábrázolni], amint az általam készített maflakisz [álgörög étel] fogyasztása közben kettéáll a füle.)
A vicces az, hogy kétszer lett nekem bemutatva, legalábbis felkonferálva. Lantos Zolitól teljesen függetlenül, egy baráti házaspár, melyhez gyakran följártam, szólt, hogy várják egy ismerősüket, tündéri alak, biztosan meg fogom kedvelni, és képzeljem, mozdonyvezető. Kicsi a világ.
Mindketten egykék vagyunk, és akkoriban éppen pár nélkül libegtünk a világban, nagyrészt szenvedve, kisrészt tetszelegve a kivert kutya szerepében. Ezek külsőségek ugyan, de segítettek a gyors egymásra találásban.
Mozdonyos első megjelenése kissé sokkolta a szüleimet, illetve főleg anyámat. Már a drótkeretes, kerek szemüveg is gyanús volt, de a barna bőrtáska ezt felülmúlta, és az abból előkerülő asztali ébresztőóra (hangsúlyozom, hordozható időmérő eszköz minőségében) mindent elsöpört. Az óra, persze, igazi régi vekker volt, tudjuk, amelyik elindul az éjjeliszekrényen, amikor csörög.
Kis kitérő. Akiket nagyon megszerettem, azokat szívesen felruháztam valami olyan attribútummal, ami elesettséget sugall, sajnálatot vált ki. (Lélektanászok elemezzék, ha akarják.) Emlékszem, a 60-as években volt népszerű az olasz táncdalénekesnő, bizonyos Nada. Bele voltam esve a hangjába, és biztos voltam benne – természetesen minden alap nélkül –, hogy vak. Remekül el tudtam képzelni, ahogy felvezetik a színpadra, ott elkezd énekelni, és a hallgatóságnak patakzik a könnye. (Nada tudtommal él, és kiválóan lát.)
No, a Mozdonyosról meg azt találtam ki, hogy árva. Ez nem is volt olyan veszett nagy tévedés, mert nem volt jóban a szüleivel. Mikor megismertem, már saját lakásban lakott, de ha fölment a szüleihez, nem beszéltek, hanem tacepaók segítségével érintkeztek. Persze, anyámnak ez sem tetszett, szerinte a gyerek köteles szeretni, de legalábbis vállalni a szüleit. Én viszont pompás szövetségest láttam a Mozdonyosban, mert bár rosszban nem voltam a szüleimmel, de súrlódások elő-előfordultak. (Amúgy nem tudom, Szalaiéknál mi volt a baj, szerintem csak afféle generációs ütközés, idővel el is simult.)
No de mindegy, a barátság beindult. Rengeteget mászkáltunk együtt, buliztunk éjszakába nyúlóan, egymásnál aludtunk, koncertekre jártunk (mindenféle műfajban; egyébként erre értem, hogy zenei jellegű is a kötődés), és beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk baromi sokat. Ő volt életemben az első ember – már ha a memóriám nem éppen elhárít valamit –, akiről tapasztaltam, hogy átlát rajtam, mint egy pohár vízen. Hogy jobban tudja, valamit miért csinálok vagy valamiről miért az a véleményem, ami, szóval, jobban tudja, mint én magam. És ezeket a megállapításait sosem bántó módon közölte. Szóval, van a figurában valami varázslószerű.
És azt hiszem, senkivel nem utaztam annyiféle közlekedési eszközön, mint vele, már ha ez számít valamit. Kerékpároztunk, ültem a kielboatjában, a motorján, az autóiban. És persze, egyszer elvitt mozdonyozni is.
Furcsa belegondolni, hogy bő negyedszázada ismerjük egymást, ami tekintélyes időnek tűnik, lévén, hogy barátságunk nem gyerekkori barátság. Ez alatt az idő alatt udvarias tanúi vagy éppen elefántjai voltunk egymás párkapcsolatainak, házasságnak, gyermekáldásnak, válásnak. (Jelentem, ez utóbbit én elkerültem.)
A számos barátnő valahogy olyan aurát teremtett, mintha a Mozdonyos habzsolná az életet, és állandó változatosságra vágyna. Azt hiszem, ez úgy lehet, hogy ő éppen megtestesíti azt a stabilitást, nyugalmat, amire mindig is vágyik, így aztán körülötte az élet (ami olyan, amilyen) relatíve kavargó és villódzó lesz.
Amúgy a „Mozdonyos” név már régen anakronizmus. Az idejét nem tudom, mikor hagyta ott a MÁV-ot. További munkahelyeit itt nem sorolom föl, egy csomó mindent kipróbált.
Szóval, a bő negyedszázad. A házasságokkal az a veszély járt együtt, hogy lassan kikerülünk egymás életéből, szerencsére nem így történt. A találkozások jelentősen megritkultak, de a barátság intenzitása nem. Remélem, az ő részéről sem.

És most arról, hogy mit keres a Mozdonyos egy irodalmi blogban. Jelen oldalakon igyekszem kerülni a saját művekről való írást, most viszont az érthetőség miatt meg kell tegyem. Amikor úgy istenigazában nekikezdtem az írásnak, mégpedig mesekönyv írásának (kb. ’86-ban), szinte magától slisszolt be írói barkácsműhelyembe (ah!) a jóságos varázsló figurája, aki úgyszólván teljesen hétköznapi ember, hétköznapi tulajdonságokkal, és csak mellékesen varázsló. És akit Szalai Gáspárnak hívnak. (Fentebb írtam, hogy a Mozdonyosban van valami varázslószerű.) Ne egy az egyben megfeleltetésre gondoljunk, inkább valami múzsacsókszerű izére, amikor is a múzsa nemcsak ihletet ad, hanem személyiségének nagy részét is ideadja (Mackóba szuflát ti fújtatok; az idézetet kéretik kommentben javítani). Szóval, Szalai Gáspár figurájában nehéz Szalai Gáborra ráismerni, de nélküle (mármint a Mozdonyos nélkül) nem született volna meg (mármint a varázsló). Egyébként a Mozdonyos teljesen méltónak bizonyult irodalmi szerepére, mert tempora mutantur ugyan, de a mai napig árad belőle az az egyszerre mackós és tündéri kisugárzás, amiért – a dolog irodalmi hozadéka mellett – úgy tudom szeretni, mintha a testvérem volna.