Mi a helyzet a népdalok szerzői jogával?

Látszólag ugyanolyan értelmetlen felvetés, mint az, hogy kötött-e a népdalok hangneme. Tehát hogy, mondjuk, a Hej, Dunáról fúj a szél d-mollban (helyesebben ’d’ alapú lá-pentatonban) éneklendő, nem pedig f-ben, mert szerzője úgy énekelte, d-ben. Csakhogy már ez a felvetés sem értelmetlen, mert abban a pillanatban, hogy hangszeresek is előadnak népzenét, a hangnem rögzített lesz, rögzített lévén a hangszerek hangolása. Másrészt a – főleg régi stílusú – népdalok keletkezése idején a házakat, a szobákat, illetve a közös helyiségeket (pl. fonó) meglehetősen egyformára építették, ami a rezonancia miatt kap jelentőséget. Ha egy adott nóta adott helyiségben ’d’ alapú lá-pentatonban „érzi jól magát”, az rosszul fog szólni más hangnemben, és ez lényegében a falu egészére érvényes. „Ez is lesétált a tányérról”, mondták arra az emberre, aki nem megfelelő hangnemben próbált meg énekelni. (Itt valószínűleg szövegromlással van dolgunk: eredetileg nem „tányérról”, hanem „tájékról”, azaz – mai nyelven szólva – lement a térképről.) Hogy az abszolút hallással nem rendelkező énekesek mire támaszkodtak, nem tudjuk. Egyes kutatók szerint előre behangolt butykos kotyogtatása volt a hangadás, mások szerint a kutyaugatást használták etalonnak. (Ez utóbbira nagy távolságban is lehetett támaszkodni, hiszen közismert akusztikai jelenség, hogy az ugatás kizárólag vízszintes irányban terjed, innen eredhet a mondás: kutyaugatás nem hallik az égig.) Tény viszont, hogy népi hangvillákra ezidáig a legalaposabb kutatás sem tudott rábukkanni.
Ez után a bevezető után már rátérhetünk a tárgyra. A népdalok szerzői jogának felvetése sem értelmetlen, sőt, mint látni fogjuk, szerencsés esetben izgalmas konklúziókra juthatunk. Szerzői jog megállapításához a szerzőséget kell tisztázni, ugyebár ez egyértelmű. Egy népdal szerzőjének kilétét kideríteni nem egyszerű feladat. Az énekest ki lehet kérdezni, honnan ismeri az adott dalt. A gyakoribb válaszokat sorba lehet rendezni a szerint, mennyi hasznos információt hordoznak.

 a) Nem tudom, nem emlékszem.

 b) A fonóban hallottam.

 c) Kodály Zoltántól tanultam.

 d) Édesanyám (nagyapám stb.) énekelte.

 e) Magam szerzettem.

A)-tól c)-ig a válaszok nem értékelhetők, bár b) nyújthat egy kevés támpontot, kivált, ha a fonóban alkalmaztak népi jelenléti ívet. D) már hasznos, e) pedig minden várakozást felülmúl. (Vélelmezve persze a megkérdezett igazmondását.) De – hadd nyomatékosítsuk – d) is nyomot ad, melyen el lehet indulni. Mert való igaz ugyan, hogy a megkérdezett nem emlékezhet korábbi felmenőkre, mint akiket maga is ismert, de ha a többek által énekelt ugyanazon népdalnak az eredetét kutatjuk, akkor a hivatkozott felmenők adatait már össze tudjuk vetni (értsd: ki kit ismerhetett, kivel állhatott rokonságban), és alapos levéltári, illetve anyakönyvekben történő kutatás nemzedékről nemzedékre elvezethet a forráshoz, kivált, ha tudjuk az időt, amely előtt az adott népdalra nem történt hivatkozás. Nehéz, időigényes munka, de nem lehetetlen elvégezni.
Egyik lelkes munkatársunk Franciaországban kutatott. Tette ezt annak okán, mert a) széles körben ismert népdal forrását akarta megtalálni, b) úgy vélte, a régi adatok kevésbé vesztek el Franciaországban, mint itthon. A dal pedig a Sur le pont d’Avignon kezdetű (fordításban: Készen áll már a híd). Az ismertségre nem lehet panasz, ez a dal nem porosodik néprajzosok, zenetudósok polcán, nem is a táncháznak nevezett rezervátumban hallható, ezt a dalt világszerte éneklik, kb. 524 nyelvre fordították le. (Az egyik legköltőibb fordítás a teki indiánoké: Vantit tú, mentit tú, Ohai-ka Avinyonké. Pánsíppal, dobokkal kísérve ellenállhatatlan.)
A szóban forgó híd az avignoni Szent Bénezet híd 1171 és ’85 között épült. (Bővebbet itt lehet megtudni.) A róla szóló dal jóval későbbi, a XV. században keletkezett. Munkatársunk az összehasonlító folklorisztikára, a népzenekutatás legújabb vívmányaira (pl. rögzített hangminták DNS-vizsgálata), valamint egy halottidéző segítségére támaszkodva kezdte meg a kutatást.
„Mintha egy ásatáson lettem volna, annyira izgalmas volt”, mondja a kutatómunkáról, pedig a java nyilván nem volt kellemes: átolvasni több száz anyakönyvet, illetve levéltári bejegyzést. A kitartó kutatás nyolc év után hozta meg gyümölcsét: sikerült azonosítani a dal szerzőjét! Illetve fogalmazzunk óvatosabban, mert ebben a munkában fehér holló a teljesen biztos eredmény; szóval, nagy valószínűséggel megvan a dal szerzője.
Magáról a kutatásról most nem számolnánk be, ez laikus olvasónak hosszú és unalmas lenne. A lényeg úgyis a végeredmény (mármint a laikus olvasónak). A Sur le pont szerzője tehát nagy valószínűséggel egy Jehan Thierry nevű ember volt.

* * *

Itt akár be is lehetne rekeszteni a történetet, de csak lehetne, mert folytatása is van. Munkatársunknak feltűnt valami a dalban. Ehhez tudni szükséges, hogy az európai népzene, pontosabban a népdalok szerkezete földrajzi területre jellemző jegyeket mutat. Az egyik ilyen geostrukturális jegy a kvintváltás. Ahogy haladunk nyugati irányba, a kvintváltó dalokat egyre inkább felváltják a dúr-moll rendszerre épülő, végigkomponált vagy szimpla ismétléseket tartalmazó dalok. Véletlenül éppen Magyarországon húzódik meg a határ: az osztrák (német, francia, angol) népdalok jellemzően nem kvintváltók, míg a magyarok (románok, marik, csuvasok) döntő többségükben kvintváltók. Lássuk, mi tűnt föl kollégánknak!

Igen, a második L’on y danse kvinttel lejjebb ismétli az elsőt! Vajon lehetett-e rá különös oka Jehan Thierrynek, hogy dalába magyar „vízjelet” illesszen? A kutatás használható eredményt produkált. Az avignoni egyházközség 1387. évi anyakönyvében bejegyzés található bizonyos Louis Thierryről, aki egy Isabelle nevű pásztorlányt (Bergère) vett feleségül. Munkatársunk furcsának találta, hogy az újdonsült asszony keresztneve szerepel csak a bejegyzésben. Meg a foglalkozása. Csakhogy máshol Isabelle asszony jómódú fogadós özvegyeként szerepel, akit 1387-ben L. Th. feleségül vett. Nem tartott soká kitalálni, mi történhetett. Elírással, szövegromlással van dolgunk: a Bergère nem a foglalkozása, hanem a családneve az asszonynak! És most kapaszkodjunk: Isabelle apját mint „Balkánról jött” bevándorlót említi az anyakönyv. Innentől már csak egy lépés volt rábukkanni Bereg Tódorra, a XIV. századi Magyarország híres-hírhedt szélhámosára. Bereg Tódor életéről viszonylag keveset tudunk, igaz, ő maga is igyekezett kilétét minél nagyobb homályban tartani. Állítólag talált gyerek volt, papok nevelték a zsámolyújvári kolostorban. Nyugtalan természete miatt nem viselte el a rákényszerített rendet, megszökött, csavargó lett belőle. Később egy ismeretlen jótevő magához vette, nevelte, taníttatta. Egyetemi tanulmányait félbehagyta, jótevőjétől is megszökött, és ettől kezdve mint csodadoktor, garabonciás diák, illetve alkimista járta az országot, nagy sikerrel kifosztva a hiszékeny embereket. Ezzel sokáig ellehetett volna, de amikor híre ment, hogy kisgyerekek székletével kísérletezik, az egyház fölhördült. Pápai kiátkozás után Károly Róbert király személyes ügyének tekintette, hogy Bereget elfogják és karóba húzzák. Ő azonban az utolsó pillanatban elmenekült, és meg sem állt Franciaországig.
Ezek szerint tehát Jehan Thierry ereiben negyedrészt magyar vér csörgedezett, aminek annyi a jelentősége, hogy Thierry – munkatársunk tudomása szerint – leszármazott nélkül halt meg, ilyeténképpen az általa szerzett népdal jogdíja az államé, illetve negyedrészt a magyar államé. (Az országra háramló dicsőségről nem is szólva.) Diplomáciai lépésekre lehet szükség az ügyben, bár még feltételeznünk is súlyos, hogy Franciaország netán vonakodnék jogos követelésünket teljesíteni.

Budapest, 2010. áprlis 1-én