Fontosságok

H. A.-nak, türelmét-megértését kérve és köszönve

Mondjuk, zenét hallgatok. Ezt megtehetem úgy, hogy elmegyek egy hangversenyre vagy operaelőadásra (vagy más, de még ide sorolható eseményre, pörformanszra), vagy úgy, hogy valamilyen közvetítő közeget (rádióközvetítés, hanghordozó) veszek igénybe. (Az egyszerűség kedvéért most durván megkerülöm a kérdést-fölosztást, hogy aktuálisan miért is akarok zenét hallgatni.) Ha odamegyek a helyszínre, akkor óhatatlanul protokolláris esemény részese leszek, még ha passzívan, szemlélőként is. Ki van ott, kivel van ott, milyen ruhában van, és milyen ruhában van, aki vele van? Közvetítő közeg használata tisztább, itt koncentrálhatok arra, mi a fontosabb. Az előadó vagy a mű? A fontosság kérdésével, persze, a helyszínen is lehet foglalkozni, sőt, a dolog átfedést mutat a protokollal. Egy Három tenor vagy Dallos Pacsirta és barátai jellegű hangversenyen ott köll lenni, legfeljebb a DVD – szigorúan pótszerszerű használata – megengedett. Természetesen ilyen eseményen szinte közömbös az elhangzó művek milyensége.
Gyűjtőknek (már egy bizonyos típusnak) látszólag fontosak az előadók, de csak látszólag. Ők a műveket gyűjtik. Wagner Nibelung-tetralógiája vagy a Brahms-szimfóniák vagy Monteverdi Vesprója; ezek a zeneirodalom csúcsa (X-nek; Y-nak meg egész mások), ezeket érdemes hallgatni, majdnem mindegy, hogy kivel. (Hangsúly a „majdnem” szón.)
Nyilván az az ideális, ha a paraméterek egyformán fontosak. A teljesség érdekében említsük meg a lakodalmas rockot, melyben igazából sem a szerző/mű, sem az előadó nem fontos. A lakodalmas rock műfajában nem véletlenül nincsen sztár. Természetesen az azonos fontosság is elképzelhető, pl. nagyon szeretem Schubert Esz-dúr trióját, mégpedig a Beaux Arts Trió előadásában. Találtam viszont egy műfajt (jobb híján használom a szót), ahol – véleményem szerint – a szerző–mű–előadó fontosságának aránya permanensen 1:1:1.
De előbb lássunk egy összefoglaló grafikont.

(A szürkével satírozott terület fokozott protokolláris szerepet jelöl.)

A titokzatos műfaj a dzsessz, melyet a zenében a leginkább szabadnak, globálisnak és sokszínűnek tartok. Színessége és szabadsága olyan nagy (majdnem azt írtam, lenyűgöző, de ez valahogy ütné a szabadot), hogy gyakorlatilag nem lehet éles határvonalat húzni dzsessz és nem dzsessz között.
(Mielőtt valaki még az orromra koppint: tudom, olyan is van, hogy jön X. Y. együttese, jegyek már hónapok óta nem kaphatók, de amúgy sem lehetne megfizetni. Igen, de ilyenkor a többi paraméter fontossága is megugrik, az arány tehát nem borul föl.)
Hadd jegyezzem meg, hogy a dzsesszel sosem volt dolgom „szakmailag”, nem tanultam, és annyira komoly rajongójává sem váltam, hogy otthon gyűjtsem a felvételeket. De szeretem, szívesen hallgatom. Miért?
Azt hiszem, azért, mert olyan dolgokat nyújt egyszerre (vagy legalábbis kedvezőbb arányban), amiket az ún. „komoly” zenék csak külön, illetve mentes attól a tehertől, amit a „komoly” zenékben időnként (ritkán!) tehernek érzek.

* * *

Hosszan gondolkoztam rajta, hogy tudnám ezt érthetőbben megmagyarázni. Itt most csak foszlányos gondolatok következnek.
Először is, a(z európai) „komoly” zenével összevetve a dzsessz „lírai”, szemben az előbbi „drámaiságával”. (Nem tudok lemondani az idézőjelek használatáról, annyira durván-laikusan általánosítok.)
Vegyünk egy tételt valamelyik Haydn-szimfóniából. Témák feszülnek egymásnak (akkor is, ha a két téma ugyanaz), a zenei anyagok váltakozása drámai logikát követ, ebből születnek csúcspontok és elernyedések. Más szóval, az anyagok kiválasztásánál szempont, hogy majd csúcspontok és elernyedések jöhessenek létre. (Közérthetőbben: előre el van képzelve a ház, ehhez kell megtalálni az építőanyagot.) Fontos tényező az idő: mi mikor következik be, és az egész is meddig tart?
Most vegyünk egy számot Jack DeJohnette-től. A témák nem feszülnek egymásnak (akkor sem, ha nagyon különböznek), egyszerűen ott vannak. A zenei anyagok váltakozása lírai logikát követ. Csúcspontok és elernyedések itt is vannak, de ezek a zenei anyagok milyenségéből következnek, más szóval okozatok, nem pedig okok. (Közérthetőbben: ez és ez az építőanyag, lássuk, milyen házat lehet belőle fölhúzni.) Az idő sokadlagos fontosságú.
Aztán: a „komoly” zenék apropói különbözőek, és nem jellemző, hogy háromnál több ilyen apropó egyszerre jelen van. Mint például szertartás, szórakoztatás (a szó legjobb értelmében is), megmérettetés (valamilyen verseny), az együtt zenélés öröme (házimuzsika) stb.
A dzsessz apropói nagyjából ugyanezek, de egyszerre vannak jelen, és nem különülnek el.
Fentiekből (talán) következik, hogy a dzsessz rendkívül toleráns, baráti műfaj. Nem kényszerít rá, hogy meghalt barátnőmre gondoljak, de ha történetesen rá akarok gondolni, ahhoz is nagyszerű partner. Nem ad használati utasítást, hogy ő most Abszolút Zene vagy ellenkezőleg, irodalmi programmal bír, melyet muszáj ismerni; nem, ezeket rám hagyja.

Azt, hogy dzsessz és nem dzsessz között nem lehet éles határvonalat húzni, a saját járatlanságom miatt is írom. Sejtelmem sincs, Pat Methenyt hová sorolhatjuk, de talán nem lövök (nagy) bakot, ha azt mondom, belefér a dzsesszbe. Sok száz másikra is hivatkozhatnék, én most valamiért Pat Methenyre kattantam rá.

(Pat Metheny Group; Budapest, Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2010. június 30.)