Két adagban, 2010. május 23-án és 30-án adtak egy-egy csokor minihangjátékot a Bartókon. Korábban beszámoltam a kezdeményezésről, melyben a mottó a metamorfózis volt. Ezt a szerzők meglehetős szabadsággal értelmezhették (és értelmezték is). A tizenöt hangjáték a következő:
Filó Vera: Puzzle
Jgy: A végzetes fűrész; Átváltozások; A vibrafon; A rendőr esete a Jóistennel; Impulzív hírek
Lackfi János: Hiánycikk; Lazítsál!
Vörös István: Búcsú a barátságtól; Búcsú a haláltól; Búcsú a sárkányölőtől; Búcsú a léttől; Búcsú a szorgalomtól
Zoltán Gábor: Mit csináljunk vele?; Kérek
Egyes szerzők művei kellemes rokonságot mutatnak egymással, mármint a közös mottón is túl. A közös hangvételt a – mondjuk így – korra, korszellemre való ráhangolódás is kiváltja, ez alól talán az én műveim képeznek kivételt, erre még visszatérek. A szerzők közül – egy kivétellel – mindenkitől több mindent olvastam, kettejüket személyesen is ismerem. A kivétel Filó Vera. Szégyellem, de csak most, a minidrámák kapcsán találkoztam a nevével. Pedig, mint az némi netes keresgélés után kiderült, nagyon is ismert költő, drámaíró és képregénykészítő.
Most elhangzott darabja, a Puzzle remek ötletre épül: adott egy (fiatal) nő, aki azzal a rendellenességgel született, hogy puzzle. Időnként teljesen váratlanul szétesik. A nő emiatt attrakció is. A darab több érzékeny réteget is érint: a másság, főleg, ha annak valamilyen hendikep az eredete; a másságból származó celebsors; mindezt nőként megélni – le a kalappal! A puzzle-nő nincs egyedül, a barátja (férje?) ott van mellette, ha szétesik, összerakja, ha pedig elcsügged, vigasztalja. Számomra nem derül ki, a férfi igazi társ-e (tehát hogy a nőt a másságával együtt szereti-e), vagy az attrakció haszonélvezője (tehát hogy kvázi futtatja a nőt), esetleg is-is.
Szép és érzékeny a darab, egyedüli gondom az volt vele, hogy hosszú. Második meghallgatásnál már nem annyira, de változatlanul úgy gondolom, szűkszavúbbra fogva jobban elérné a hatást.
Kár, hogy Filó Verától csak egy mű hangzott el. A többiek legalább két darabbal szerepeltek. Lackfi János és Zoltán Gábor hangjátékai szoros rokonságban állnak egymással. Mindegyik párbeszédnek álcázott monológ (még Z. G. Mit csináljunk vele? című darabja is), mely egy olyan világot mutat be, amelyben mindenki mondja a magáét, teljesen hiábavalóan, mert a partner nem figyel oda (persze, vice versa). Sőt, ha őszintén magunkba nézünk (magába néz a szereplő), kiderül, hogy az odafigyelésre már nincs is igény. Zoltán Gábor darabjai élesebbek, szikárabbak (rövidebbek is), Lackfi Jánoséi szertelenebbek, előszeretettel fordulnak groteszkbe.
Teljesen máshogy, de szintén a groteszkkel operál Vörös István sorozata, a Búcsú a… öt kis darabja. Itt valódi párbeszédek hallhatók, csak éppen a körülmények (viszonyok, szerepek) változnak nagyon gyorsan, és ettől az egy pillanattal korábban még igaz állítás mostanra hamissá, az előbb még értelmes kérdés fölöslegessé válik. Ebben a bizonytalan világban azok a szerepek is változnak (Szülő–Felnőtt–Gyerek; Ragadozó–Áldozat), amelyekkel a tranzakció-analízis foglalkozik. (Ezt biztos jó laikusul írtam le.) Ilyen pozícióváltás egyébként Filó Vera darabjában is van, sőt, nálam is, A rendőr esete a Jóistennel címűben.
Tényleg, mi a helyzet az én hangjátékaimmal? Hát, ahogy elnézem, a következő. A többiekének van egy… hogy mondjam… „mai” hangja. Ez sokból áll össze: a szövegből, a stílusból, az aláfestő zenéből és – legkevésbé – a választott témából. Az én darabjaim sem rosszak (nekem legalábbis tetszenek), de fenti paraméterek egy 20-30 évvel korábbi hangjátéktónust adnak ki. Úgy tetszik, a kor lehagyott. Ami marhaság, ahogy minden ilyen „kérem, én rosszkor születtem” szipogás marhaság. Az embert a kor nem tudja lehagyni, legfeljebb a változásokról nem veszünk tudomást, és ez esetenként alkotói stílusunkon is meglátszik. Attól azonban még mindig a kor gyermekei vagyunk.
Hanem két potenciális hátránya csak van ennek – most mégis így mondom – a korral való lépést nem tartásnak.
1) A műveim nem fognak kelleni. Nem mert rosszak, hanem mert kevésbé szólítják meg a közönséget.
2) Engem nem fog megszólítani az új stílus. Én történetesen nem szeretem a Harry Potter-sorozatot. És lehet, csak azért, mert a sorozat ütős-pörgős, filmszerű stílusa nem harmonizál azzal a képpel, ami bennem a regényről mint olyanról él, ezért aztán nem jutnak el hozzám a mű mélységei. És így lemaradok valami jóról.
Szóval, a lecke föl van adva.
(HangJátékTér – Minidrámák; MR3-Bartók, 2010. május 23. és 30. 19:00)
4 megjegyzés:
Úgy tetszik, a kor lehagyott. Ami marhaság, ahogy minden ilyen "kérem, én rosszkor születtem" szipogás marhaság.
Vajon jól értelek-e, ha a fentieket úgy értelmezem, hogy a számodra a "kortévesztés" fogalom nem szimpatikus, mert te nem fedezed föl ebben a metaforában(!) azt a tartalmat, amely alkalmassá tenné az általad megismert valóság ábrázolására? ;)
(Lásd még "a túl hosszúnak érzett film" témáját.)
Kiegészítés:
Egy metafora nyilvánvalóan nem tud igaz vagy hamis lenni, hiszen nem állít semmit a valóságról. Az én belső szótáramban azonban a "marhaság" ilyen összefüggésben való használata azt jelenti, hogy a) egy állítás hamis, b) az adott állítás hamis voltára az illető negatív érzelmekkel reagál. (Ez utóbbi onnan sejthető, hogy egyáltalán tematizálja, szemben a több százmillió olyan hamis állítással, amit nem említ meg.)
Ha kiindulunk azon tézisből, miszerint minden érzésünk belőlünk fakad, hogy azok a saját szükségleteink kielégített vagy kielégítetlen voltára adott válaszok, akkor esetleg érdekes (informatív) lehet önmagad számára, hogy vajon a "rossz korban élés" fogalmával való találkozás miért mozgósít benned negatív érzelmeket.
(Gyorsan hozzáteszem, hogy a kérdést nem holmi "rávezetésnek" szánom; fogalmam sincs a konkrét válaszról.)
Azt hiszem, célszerű kettéválasztanom a kérdésedet, illetve a választ. (Ámbár az első kört simán lefuthatom: igen, jól értesz, legalábbis a lényeget illetően.)
1) Nyilvánvaló, hogy az "ez marhaság" kívül esik az EMK gyakorlati tartományán, csakúgy, mint a "szerintem ez marhaság". NB. már a Filó Vera hangjátéka "hosszúnak érzése" után gyanakodtam, hogy nem mégy el szó nélkül a dolog mellett. :-) Szóval (próbálom zsiráfnyelven), a kortévesztésre való hivatkozás azért ellenszenves nekem, mert az a tapasztalatom, hogy általa át lehet hárítani a felelősséget, nem is valakire vagy valakikre, hanem valami felsőbb, transzcendentális hatalomra. ("Igazán nem tehetek róla, ezt dobta ki a gép.") Úgy gondolom, ez is egyik megnyilvánulása annak, amit a szakirodalom betegségelőnynek nevez.
2) A "rosszkor születtem" állítással nem az a gondom, hogy hamis volna, hanem hogy értelmezhetetlen. Mennyire rosszkor? Ha 20 évvel korábban/később születek, az OK? Vagy kell 100? 500? És ha nem értelmezhető, akkor vitatni-cáfolni sem lehet, így a panaszos megerősítést nyer, hogy tényleg rosszkor született. Az persze, kísérletileg ellenőrizhetetlen, hogy az illető jobban érezné-e magát abban a korban, amelybe vágyik, de van egy gyanúm. A gyanúmat az táplálja, hogy ezek a diszkomform érzések mindig lokálisak. Úton-útfélen hallhatod, hogy "megfojt ez a túlzsúfolt nagyváros", de azt szinte soha, hogy "és a penicillin se kell".
(Nem tudom, adtam-e választ a felvetésedre.)
A levezetésedet értem, számomra koherens. Arra azonban, hogy téged miért bosszant ez ennyire, nem válaszoltál. Naponta halljuk értelmezhetetlen mondatok tucatjait, és a többségére legyintünk. Ha valamire nem legyintünk, az nyilván azért van, mert valahol személyesen érint a téma.
Megjegyzés: a "szerintem marhaság" fordulat tökéletesen szabványos EMK 1. lépés, azaz megfigyelés. Az érthetőség kedvéért: az, hogy "Józsi hülye", az nyilván nem megfigyelés. Az, hogy "Béla azt mondja, hogy Józsi hülye" -- ez megfigyelés (ami persze többet mond el Béláról, mint Józsiról, de ez más kérdés).
A kortévesztés témájában azt hiszem, hogy nem vagyunk egy véleményen. Mégpedig azért nem, mert az én tapasztalatom az, hogy nemcsak az a motívum létezik, hogy "innen el, bárhová!", hanem az is, hogy "innen el, ide és ide".
De azt hiszem, egzakt módon is le Egy adott (szub)kultúra szociológiailag viszonylag objektíve leírható: meghatározható egy mintázat a domináns érték(rend)ekről, témákról, kapcsolati mintázatokró, mémekről stb. Nem értek a témához, de egész biztos, hogy valamilyen módon lehet mindezt ábrázolni is, akár egy számítógépes, többdimenziós függvény képében. Ugyanez a függvény meghatározható az egyes embernél is -- pontosan ezekből az egyedi mintázatokból rajzolódik ki az adott kor átlagos mintázata, nyilvánvalóan meghatározott szórástartománnyal. Na már most, ha veszünk egy X embert, és megnézzük az ő függvényét, valamint a kor egészének függvényét, akkor meghatározható, hogy mennyire illeszkedik bele az átlagba: 1 szóráson belül esik-e vagy kívül, és ha kívül (vagyis nem átlagos), akkor azt is meg lehet nézni, hogy más korok és kultúrák mintázatai között van-e olyan, amelyben szóráson belülre esne. Ha igen, akkor jogosan állítható, hogy az illető az adott korban inkább beleilleszkedett volna a társadalomba, mint a sajátjában.
Tehát deskriptív módon szerintem igenis értelmezhető, hogy valaki térben és/vagy időben "nincs a helyén". Hogy ezzel normatív módon mit kezd, az már más kérdés. Választhatja azt, hogy belesüpped a "Jaj, ki van velem baszva" érzésbe, ill. választhatja azt, hogy "Francba. Ez van. Nem örülök neki, de nézzük, mit lehet belőle(m) így kihozni -- akár azt is, hogy örülni tudjak."
Ez így?
1) Nem akartalak válasz nélkül hagyni. Igazából nem tudom, miért zavar a "rossz korban vagyok". Talán, mert volt idő, hogy én is így gondolkoztam magamról. (És tapasztaltam, hogy ez meglehetősen kontraproduktív, ld. 2-es pont).
2) Deskriptív-normatív ügyben értelek, és OK. Mondjuk, én úgy képzelem, hogy a "nézzük, mit lehet belőle(m) így kihozni -- akár azt is, hogy örülni tudjak", ez minden pozícióra érvényes (lehet), tehát fölösleges mérlegelni. Mert nincs "rossz" vagy "jó" pozíció. (Persze, van, ld. Arbeit macht frei.) Ha valaki mérlegel (és megállíptja, hogy rossz pozícióban tartózkodik), akkor már csak a "Jaj, ki van velem baszva" hozzáállást választhatja. Hadd hangsúlyozzam, hogy (szorosan) ez csak arra az esetre vonatkozik, amikor valaki saját magáról állapítja meg, hogy.
Megjegyzés küldése