La vita nuova – Seconda parte

(Kettőspont 3.)

Egy időben szívesen űztem a szimultán olvasást. Először, hogy úgy mondjam, sportból. Mert az milyen vagány, hogy egyidejűleg több irodalmi anyaggal foglalkozom. Aztán valamiféle vélt időnyerésből. Azt képzeltem, nyilván teljesen alaptalanul, hogy a szimultán olvasás által azonos idő alatt több könyvet olvasok el, mint ha egyenként tenném. Még aztánabb föl is hagytam ezzel a gyakorlattal. Úgy gondoltam, jobb egy könyvet monogámiában elfogyasztani. Ma is így gondolom, most mégis kivételt tettem.

Az ok az aktuális két könyv testvéri mértékű rokonsága. Ilyenformán nem is a Kettőspont rovatba való, hiszen az a rejtett rokoni szálakat szándékozik megmutatni.

No de nem is csigázom tovább az Olvasót, hanem elárulom: Dante Az új élet és Birtalan Ferenc Versek regénye című műveiről van szó. Ha nem vesszük túl szorosan, sok ilyen könyv létezik, a francia chantefable műfaja, Szerdahelyi István ezt a címet hordozó könyve vagy Makkai Ádám Az erő című kötete. (A zárójel előtti utolsó mondat forrásául Szepes Erikát is meg kell neveznem.) De még Vonnegut Macskabölcsője is kicsit ilyen; nekem egyébként a Versek regénye néhány, főleg valamely egységet lezáró mondata stílusában Vonnegutot idézi.

Ha viszont olyan szorosan veszem, amennyire akarom (individualizmus) és amennyire kénytelen vagyok (hiányos műveltség) szorosan venni, akkor kijelenthetem, hogy Dante és Ferenc művei közelebbi rokonságban állnak egymással, mint bármelyikük bármelyik másikkal a megnevezettek között.

Kis kitérő. Miért ferencezem Birtalan Ferit? Egyrészt, mert praktikus: a teljes név használata fölöslegesen igénybe venné az Olvasó és a blogíró energiáját egyaránt, a csak vezetéknév-használatot pedig nem szeretem (gyerekkorom óta) (bár olykor kivételt teszek). Másrészt, bár személyesen még nem találkoztunk, levelezésben eljutottunk odáig, hogy (becézett) keresztnéven szólítsuk egymást. Harmadrészt, ha már összehozom valakivel, történetesen éppen olyan valakivel hozom össze, aki a keresztnevén vált ismertté. (Hasonló dolog történik a szülőhelyéről elnevezett Palestrina, az elnevezéssé előlépett kicsinyítőképző, a cselló vagy az alcímből főcímmé avanzsált Fantasztikus szimfónia esetében. Bár nem gondolnám, hogy a „Ferenc” valaha is Birtalan Feri hívójele lesz, azzal együtt stb.)

Vissza a fősodorba. Adott egy-egy ember, aki az őt ért élmények és az élmények kiváltotta érzések hatására verseket ír. Illetve ezt nem tudni pontosan. Tudatos elhatározás eredménye, hogy valaki költő lesz, és csak várni kell az ihletadó eseményekre, vagy az események jönnek, és fölébresztik az emberben a szunnyadó költőt? Tehát hogy mi volt előbb, az ingerlő porszem, vagy a gyöngykagyló? Szerintem nem lehet eldönteni, még akkor sem, ha Ferenc beszámol gyerekkori elhatározásáról, hogy márpedig ő költő lesz.

Szóval, ha két ember egy-egy műve ennyire hasonlít egymásra, akkor nem volna-e értelmesebb a Kettőspont rovatban inkább az eltéréseket (vagy a látszólagos eltéréseket) kutatni?

Az az Olvasó nyert, aki a „de” választ jelölte meg.

Dante vélhetőleg nem „akart” regényt írni. Eseményekről készült beszámolókat, verseket és a versek magyarázatát fűzi föl valami naplószerű képződménnyé, amely így egészen modern lesz, sokkal inkább hasonlít a mai blogokra, mint az elmúlt kb. 500 év regényeire. Más kérdés, hogy Az új élettel mégiscsak megszületett az első (vagy az első jelentős) regény. A „Dante-blog” teljes anyagát egyetlen gyerekkori élmény adja, a Beatricével történt találkozás. A „szerelem első látásra”, sőt, az „életre szóló szerelem első látásra” analitikai tisztaságú esete.

Hogy a történetből mi igaz, az kérdéses lehet – pl. a valószínűsíthető véletlent meghaladóan sok szerepe van a kilences számnak –, de nem érdemes foglalkozni ezzel. Ha a szimatom nem csal, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy a regényben leírtak lényegüket tekintve így történhettek.

Ferenc a műformát készen kapta, és – vélem – olyan szerkezetű közlés került ki a kezéből, amilyent választott. Ő viszont nem egy behatást dolgozott föl, hanem, ha szabad így fogalmaznom, sok „egyetlen” élményt, ott feszül az egész élete, sőt, a felmenőkről, a leszármazottakról és az oldalági rokonságról is sokat megtudunk. Alkotása ettől többszörösen rétegződik, mint Dante műve. Az egyes egységek inkább valamiféle időrendiséget követnek, nem pedig didaktikusan szortírozott tematikát.

Természetesen Ferencnél is felbukkan a szerelmi szál. A sors szoros rokonságot teremtett, Ferenc, csakúgy, mint Dante, megérte a kedves személy elvesztését. Ez a veszteség mindkettejük további életét meghatározta, és nagyjából ugyanúgy határozta meg, és ezt akkor is igaznak tartom, ha Dante a következő lehetőséget kihagyta, Ferenc pedig élt vele. (Egyébként úgy érzem, a Versek regényében Ferenc nem a szerelem témájánál szól a leggyöngédebben, hanem amikor a gyerekeiről beszél.)

Két nagy eltérést említenék meg a két mű kapcsán. Az egyik nagyjából objektív. Az új élet Dante ifjúkori alkotása, melynek a végén ígéretet tesz rá, hogy mihelyt eléggé érettnek tartja magát, méltóan nagyszabású művel fog tisztelegni Beatrice emléke előtt. (Szerencsénkre be is tartotta, amit ígért.) Ferenc műve nem ilyen. Nem a kora miatt, sőt, kívánom, hogy még alkosson sokáig, jó erőben. Hanem a mű megírásának szándéka miatt. Míg Az új élet lényegében prelúdium az Opus Magnumhoz az Isteni színjátékhoz, addig a Versek regénye összegzés, betakarítás.

A másik különbség vélhetően nem a művekben, hanem az én befogadó apparátusomban van, amit azonban – érthetően – nem kerülhetek meg. A következő furcsa jelenségről van szó. Az imént azt írtam, Ferenc felmenőiről, leszármazottairól és az oldalági rokonságról is sokat megtudunk. Saját magáról is sokat közöl, de az akárhányadik közlés után is mintha falba ütköznék, úgy érzem, zárkózott emberrel van dolgom, akivel szükségképpen felszíni marad a kapcsolatom, mert nem enged közel magához. (Nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek…)

Dante alig ír (na, ez jól rímel a vezetéknevére) magáról, valahogy mégis megjelenik előttem egy rokonszenves fiatalember, öltözködésig, arcvonásokig és mimikáig, gesztusokig és mindenkori viselkedésig részletesen. Meg lehet, persze, ereszteni a hideg zuhanyt, mondván, éppen a redukált közlés segít a fantáziánknak meglódulni, de azt hiszem, többről van szó. Nevezetesen, hogy minden irodalmi szöveg meta-szöveg is egyben, így rendelkezik a feltárás-kibontás vagy éppen az elmaszkolás-elrejtés képességével.

Amire nem vállalkozom, az a műelemzés. Pedig érdekes lenne bebarangolni Dante művét, kitudni, miért úgy tagolja a fejezeteket, ahogy. Miért van, hogy Beatrice halála előtt a verseit utólag magyarázza el, a lány halála után pedig a versek előtt elemez. És Ferenc birodalmában is ugyanilyen izgalmas volna kalandozni. De ezt hadd hagyjam meg a nálam avatottabbaknak.

Dante Alighieri: Az új élet – ford. Jékely Zoltán; Birtalan Ferenc: Versek regénye – Hungarovox 2010