Lecsavart vagy letakart láng?

…hé, mondd, mi lesz velem,
ha kihullott a gitár a kezemből?
(LGT)

Pár éve gyümölcsöző együttműködés alakult ki a Szitakötő című negyedévi gyerekújság és köztem. Több-kevesebb rendszerességgel publikálok a lapba, zömmel meséket, zöm nélkül verseket. Sajnos, néhány lapszám óta ez már csak múlt időben igaz. A szerkesztőség sorra dobja vissza beküldött meséimet, mindig szépen megindokolva, mi a baj velük.
Én pedig gondolkodóba estem, ami végül a rémület érzéséhez vezetett el. Mi van, ha igazuk van? Mi van, ha „kiégtem”? Hiszen magam is érzem, hogy az újabb mesék valahogy nem olyanok, mint korábban. Jó, most megjelent A széttört mese, ami szerintem egész jól sikerült, de hát az is jó évtizedes korú. Tudnék-e vajon most is ugyanolyant produkálni?

A sors gondoskodott a megfelelő időzítésről: ebben a lelkiállapotban lett dolgom Robert Schumann d-moll hegedűversenyével. Schumannról tudjuk, hogy (vélhetőleg) örökletes elmebaja volt, ami élete utolsó szakaszában kifejezetten elhatalmasodott rajta. Mai tudásunk szerint szifiliszes is volt, ami önmagában is elég lett volna hozzá, hogy kikezdje az idegrendszerét. A Hegedűverseny 1853-ban, vagyis halála előtt három, elmegyógyintézetbe kerülése előtt pedig egy évvel készült. Egyszóval olyan szakaszban, amelyben a szerző elme- és lelkiállapota már igencsak leszálló ágban volt.
Az „elmebaj” persze, a berögzült sztereotípiák fölidézésére ad alkalmat. Ám csalódást kell okoznom annak, aki valami olyasmit vár, mint a pszichopaták festményei. A Hegedűverseny nem vizionárius, nem szélsőséges zene.
Hanem milyen?
Hát, nem is tudom. Szomorúságot érzek, amikor hallgatom, mert azért nagyon hallani, milyen periódus gyümölcse a mű. Azt az ötletgazdagságot, azt a sziporkázó szellemességet és azt a tavaszias és fiatalos fílinget, ami Schumann ifjúkori műveit jellemzi, itt már hiába keressük. A Hegedűverseny persze, nagyon szép (pestiesen szólva: nekem legyen mondva), én nagyon is szeretem, de a nagy zongoraművekkel, a szimfóniákkal, a korábbi kamaraművekkel összehasonlítva lehangoló az eredmény. De – hangsúlyozom – a forrás nem apadt el, a fények nem hunytak ki teljesen, és ha elég oldottan és nyitottan ülünk le meghallgatni, akkor a Hegedűverseny is mélyen meg tud érinteni. Más szóval, azért is érzem a szomorúságot, mert ott van, hallani minden pillanatban, hogy ki volt valaha, aki ezt a zenét szerezte.
A kérdés, ami bennem megválaszolatlanul maradt, hogy egy ilyen leépülés során mi is történik ténylegesen? Két esetet tudok elképzelni, és nagyon nem mindegy, melyik az igaz.
1) A „kreatív zóna” elkülöníthetetlen részét képezi az elmének. Ha az elme (mint olyan) leépül, akkor a művészi teremtő erő is lankad. Hasonlattal: fogy az oxigén, a fáklyák kialszanak, vagy legalábbis a többségük kialszik.
2) A „kreatív zóna”, bár ugyanabban a koponyában lakik, nem része az elmének. Ha az elme (mint olyan) leépül, gátolt lesz a művészi alkotás, de maga a teremtő erő nem veszít intenzitásából. Hasonlattal: a csillagokat eltakarják a felhők, de maguk a csillagok változatlan fénnyel ragyognak.
Schumann Hegedűversenyét hallgatva hajlamos vagyok a 2-es pontra szavazni, de azt persze, nem tudom, hogy azért, mert csakugyan a 2-es pont az érvényes, vagy mert azt akarom érvényesnek tudni.

Pedig jó volna tudni. A saját jövőmet illetően is.