Volt anyai nagyanyámnál (de anyámnál talán még mindig megvan) egy üveg hamutartó. Ennek a talpára fénykép volt ragasztva, mely tornácos házat ábrázolt erdős hegyoldalban. A ház előtt villany- vagy távíróoszlop. Egyszer még sikerült is valami feliratot kisilabizálnunk, mely szerint a kép valamelyik szlovákiai faluban készült.
Gyerekkoromban ide szerettem volna eljutni, megpihenni a házban, élvezni az erdőillatot, hallgatni a madárdalt, köszönni a pózna előtt elhaladó embereknek. Afféle fájdalmas, be nem teljesülő vágyakozás volt ez.
Később (de még mindig gyerekfejjel) bizonyos olvasmányaimmal voltam így: beléjük szerettem volna bújni, bennük lakni. (Itt jegyzem meg, hogy ebben a bejegyzésben a „könyv” és „olvasmány” szavakat igen tág értelemben használom.) Ugye, ismeri ezt az érzést az Olvasó? Hogy a történet, a cselekmény, a szereplők ábrázolása; szóval, a könyv egésze annyira a mi nyelvünkön szól, hogy fölébred bennünk az az édes-fájó vágy, hogy ott legyünk a helyszínen. (Volt pl. regény, melyhez – még mindig gyerekfejjel – folytatást írtam.)
Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a könyvbe való „beköltözhetőség” nem értékmérő még önmagam előtt sem. Azaz, hogy egy könyv mennyire „jó”, mennyire „értékes” (vagy hogy én mennyire tartom annak), csak nagyon laza és vékony szállal kapcsolódik az érzéshez, hogy benne akarok(-e) lakni. Mozart Don Giovannijában otthon érzem magam, a Hamletben nem. Sándor Pál filmje, a Régi idők focija az én nyelvemen beszél, Chaplin Modern időkje nem. Ettől – ezt nem győzőm hangsúlyozni – a „nem bentlakásos” könyveket is jónak, adott esetben kiválónak tartom, és kifejezetten szeretem őket. Így hát, némiképp találomra, kiemelnék néhány meghatározó olvasmányomat. A bal oldali oszlopban sorakoznak a jónak (nagyon jónak, remeknek) tartott művek, a jobb oldaliban, félkövérrel szedve, azok, amelyekbe szeretnék (vagy szerettem volna; hiszen ez az idővel változhat) beköltözni.
Gyerekkoromban ide szerettem volna eljutni, megpihenni a házban, élvezni az erdőillatot, hallgatni a madárdalt, köszönni a pózna előtt elhaladó embereknek. Afféle fájdalmas, be nem teljesülő vágyakozás volt ez.
Később (de még mindig gyerekfejjel) bizonyos olvasmányaimmal voltam így: beléjük szerettem volna bújni, bennük lakni. (Itt jegyzem meg, hogy ebben a bejegyzésben a „könyv” és „olvasmány” szavakat igen tág értelemben használom.) Ugye, ismeri ezt az érzést az Olvasó? Hogy a történet, a cselekmény, a szereplők ábrázolása; szóval, a könyv egésze annyira a mi nyelvünkön szól, hogy fölébred bennünk az az édes-fájó vágy, hogy ott legyünk a helyszínen. (Volt pl. regény, melyhez – még mindig gyerekfejjel – folytatást írtam.)
Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a könyvbe való „beköltözhetőség” nem értékmérő még önmagam előtt sem. Azaz, hogy egy könyv mennyire „jó”, mennyire „értékes” (vagy hogy én mennyire tartom annak), csak nagyon laza és vékony szállal kapcsolódik az érzéshez, hogy benne akarok(-e) lakni. Mozart Don Giovannijában otthon érzem magam, a Hamletben nem. Sándor Pál filmje, a Régi idők focija az én nyelvemen beszél, Chaplin Modern időkje nem. Ettől – ezt nem győzőm hangsúlyozni – a „nem bentlakásos” könyveket is jónak, adott esetben kiválónak tartom, és kifejezetten szeretem őket. Így hát, némiképp találomra, kiemelnék néhány meghatározó olvasmányomat. A bal oldali oszlopban sorakoznak a jónak (nagyon jónak, remeknek) tartott művek, a jobb oldaliban, félkövérrel szedve, azok, amelyekbe szeretnék (vagy szerettem volna; hiszen ez az idővel változhat) beköltözni.
És még nyilván lehetne sorolni.
* A Bulgakov-mű számomra több, mint nagyszerű könyv, melybe be szeretnék költözni. Idegenkedem a „melyik könyvedet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre” gondolattól; szerintem épeszű ember annyi konzervet vinne, amennyit csak bír. De már az égő házból valószínűleg A Mester és Margaritát hoznám ki.
** Ez volt a regény, amelyhez gyerekkoromban folytatást írtam.
*** Nem véletlenül szerepel mindkét oldalon. A Futyuri, bár rögtön fantasztikus és mesés elemekkel indul, az elején valahogy megmarad az én világomban. Aztán, ahogy a szerzőnek egyre jobban meglódul a képzelete, egyre idegenebbé válik (de továbbra is szerethető marad).
A bejegyzés érdemi része itt véget ér. Ha azonban az Olvasó kíváncsi emlékek és valóság viszonyára, illetve az ezt a viszonyt feltáró nyomozásra, akkor tekintse meg az alábbi függeléket.
* * *
Appendix
A bevezetésben írt üveg hamutartó azóta előkerült. Amint a képen látható, mutatkozik némi eltérés a fénykép és aközött, ahogy arra emlékeztem. (Katt.)
És mi a helyzet a szlovákiai környezettel? Erre ugyebár a feliratból következtettem. Némi ügyességgel (és a karácsonyra kapott új fényképezőgép segítségével) megkerült a felirat. (Katt.)
Gleichenberg. Nyilván valami monarchiabeli név, ami ma (szlovákul) talán Samo-Gore (vagy valami hasonló). De azért nézzünk utána, mondjuk, az Új Idők Lexikonában (melynek adott kötete 1938-ban jelent meg).
Szóval, így.
3 megjegyzés:
Hasonlómódon csoportosítom az olvasmányaimat.:)
A magam módján én is csináltam egy listát a "bentlakásos" könyveimről.
Az emlékezet és a valóság kapcsolata nagyon érdekes. A Loana királynő c. könyvben pont ez a fő téma.
Szia: Ria
És mi a helyzet az ottalvós, de aztán hazamenős könyvekkel? És a víkendkönyvekkel? És az egyéjszakás könyvekkel?:-)
Hát, végül is a felosztás szempontjából majdnem közömbös, hogy milyen hosszan érzem úgy, hogy ebbe bele akarok költözni.
Megjegyzés küldése