15-én hangversenyre voltam hivatalos, Kállay Gábor szerzői estjére. Nehéz megfogalmaznom, milyen viszonyban is vagyunk, barátságnak még nem nevezném, a „jó ismerősök” kategóriáját viszont már meghaladtuk, ráadásul a zenész mivolt hozott össze bennünket. Mondjuk úgy: viszonyunk szakmai alapokról indult egymás felé fordulás. Ezt azért tartom fontosnak előrebocsátani, mert zömmel ez a SZAIEFF motivált, hogy elmenjek a hangversenyre. Gábort sokoldalú muzsikusnak ismerem. Operaénekes, furulyázik (régizenei együttesekben), tanít, miegymás. Valamikor aktívan hegedült. Éppen a sokoldalúsága tett gyanakvóvá, mikor megtudtam, hogy zenét is szerez. Hogy fér az idejébe ez a tevékenység, ami azért egész embert szokott kívánni? Kivált, hogy kompozícióival nem nyomul, nem ezt tekinti elsődleges tevékenységének, tehát ha azt vesszük, nem is zeneszerző, hanem muzsikus, aki zenét is szerez.
A hangversenyről két jelentős élménnyel tértem haza. Az egyik emberi-szociológiai volt. A Nádor Terem teljesen megtelt, de talán egyvalakit, ha ismertem a közönségből. A szakma tehát nemigen képviseltette magát. De akkor kik voltak ott? Ennyi rokon és barát? Nem hiszem. Szóval, ez nyitva maradt.
A másik élmény zenei-szakmai volt. Gábor stílusa lényegében a neoklasszicizmus jegyeit hordozza. Ez az irányzat a XX. század elején született, amikor az Új Tárgyilagosságról kiderült, hogy átesés a ló túlsó oldalára. (Az Új Tárgyilagosság lényegében a romantika ellenében született meg, mert addigra a romantika már túlérett, fölhabzott, kifutott az edényből. Hadd jegyezzem meg, hogy művészettörténetileg ez nagyon leegyszerűsített eszmefuttatás.) A neoklasszicizmus törekedett bizonyos hangzásokat, harmóniákat, mértékeket, arányokat visszaállítani a jogaikba, anélkül, hogy a végtermék valami anakronisztikus, nosztalgiázó katyvasz lenne. Az irányzat legeredetibb művelője Sztravinszkij volt, a legkövetkezetesebb Hindemith. Fontos megemlíteni Britten, Honegger nevét és a francia Hatokat. Amikor a felsorolt szerzők műveit hallgatom, a háttérben valahogy mindig megjelenik a korszak, amelyre ezek a zenék hivatkoznak.
No mármost. A furcsa az volt, hogy Gábor művei hallgatása közben maga a neoklasszicizmus korszaka jelent meg a háttérben. Más szóval, nem a nagy barokk és klasszikus szerzők mosolyogtak jóváhagyóan (vagy forogtak a sírjukban), hanem Hindemith, Britten és társai. Mi ez? Neo-neoklssszicizmus? Az idézet idézete, a parafrázis parafrázisa? Befogadói élményszinten – gondolom – igen.
* * *
Az előbb az anakronizmus fogalmát szerepeltettem. Ennek kapcsán fölmerül a kérdés, mi a várható sorsa annak az alkotóművésznek (mármint a műveinek), aki olyan stílusban alkot, melyet a közízlés már múlt időbe helyezett. Legyintünk rá, hogy „túl későn született”, vagy (némileg struccpolitikát folytatva) azt mondjuk, hogy nincsenek korszerű és elavult stílusok, hanem egyedi művek vannak, melyeket el lehet fogadni vagy el lehet utasítani. Költői a kérdés, mert pl. Puccini olyan stílust választott, amely saját korában már „meghaladottnak” számított, a Puccini-zene mégis fönnmaradt. Puccininak sikerült, Kun Ágotának (beszélő álnév) nem.
És mi lesz a Kállay-művekkel? Az idő eldönti?(A képen látható hölgyek Kállay Katalin és Kállay Ágnes. Fotó: Jgy)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése