Aliz csodaországa

és az igazságtalan idő

 

 Valamelyik következő posztban talán foglalkozom az irodalom, ezen belül a meseirodalom urbánus és népi kategóriákra való felosztásával, illetve ezen felosztás értelmével, hasznával, kárával, létjogosultságával. Most azonban a gomb hamarabb készült el, mint a kabát: egy konkrét szerzőről szeretnék beszélni, akit – ha muszáj – egyértelműen az urbánus halmazba sorolnék, ami azért érdekes, mert a mese eredendően népi fogantatású. (Föl lehet vakkantani, hogy az egész irodalom is, de ez egyrészt így nem igaz, másrészt a mese – lett légyen akármilyen urbánus – jobban megőrizte régi gyökereit.)

Akiről szó van, Mosonyi Aliz. Nem urbánus mivoltára figyeltem föl (nem is ezt tartom fontosnak), hanem nagyon egyéni stílusára. Mit értek ezen?

Vegyünk egy olyan írót, akit mind a hivatalos kánon, mind a népszerűségi mutatók nagyon jónak tekintenek, mondjuk, Lázár Ervint. Mitől jó ő?

Véleményem szerint nem attól, hogy stílust teremtett volna. Félre ne értsük, az egyéni stílusjegyeit nem vitatom, sőt. Ha pl. ezt mondom, „nyiszergett-moszorintott”, rögtön lehet tudni, hogy ez lázári ige. (Egyébként meg nem, ez Timár György Lázár-Ervin-paródiájában szerepel. De ebből is látszik, hogy megragadhatók a stílusjegyek.) Én inkább azt állítom, hogy Lázár Ervin egy meglévő és nagyjából egységes stílusban alkotott jobbat, ötletesebbet, frappánsabbat, mint a többiek.

Ezzel szemben Mosonyi Aliz teljesen új világot teremtett. Két jellegzetességet tudok megnevezni.

(minimalizmus) Nem tudom, a világirodalomban ki kezdte, nálunk Örkény az Egyperceseivel. Ez igazi reveláció volt, hogy ugyanis egy komplett novellát (esetleg regényt, ld. Esterházy: Fuharosok) milyen röviden is oda lehet tenni, szinte egy viccnyi csontvázig lecsupaszítva, illetve rosszul mondom, mert éppen nem csontváz lesz belőle, hanem inkább bonszáj.

Ez azonban a meseirodalomban még nem volt. (Ha jól tudom.) Mosonyi Aliz meséi (Boltosmesék, Szekrénymesék) ilyen kis egypercesek, akad, amelyik nem több 3-4 mondatnál.

(spleen) A meséket átlengi valami furcsa, ködös bánat, talán nem is bánat, csak olyan fátyolos izé. Ez nem egyforma mértékben van jelen az egyes művekben. A Mesék Budapestről-ben alig, a Boltosmesékben inkább, a Szekrénymesékben még inkább, az Orrolóban pedig nagyon. (A rádió időnként esti meseként leadja az Orrolót, Kálmán György szívszorító előadásában.)

A fentebb említett fátyolos izé része még valami illékony tündér mivolt, ami a meséket lebegővé teszi. Rózsaszín felhő rózsaszín nélkül. És persze, ott van a fanyar, szinte groteszk humor is. Tessék megtekinteni egy példát. Ez a Szekrénymesékből való, Háy Ágnes szerintem nagyon adekvát illusztrációival.

A hangulat illusztrálására találtam zenét is, ami amúgy Mosonyitól sem idegen (mármint ez a társítás): előbb volt zenei végzettsége, mint hogy írni kezdett.

Azt mondják, az idő eldönti… Hát, szerintem Franz Berwald esetében vagy tévedett az idő, vagy még nem döntötte el. Meglehetős ritkán játsszák a műveit (kivéve hazáját, Svédországot), pedig jó szerző. Az alább elérhető részlet a IV. szimfónia Scherzója. (Ínyenceknek még annyit, hogy Berwald ezt a fajta tündérzenét kevéssel Mendelssohn és Berlioz előtt teremtette meg.)