Akarsz róla beszélni?

A napokban elképzeltem a következő szituációt. Jelen blog olvasóitól valamilyen formában üzenetet kapok, mely körülbelül így szól:

– Mondd, kedves Jgy, ugye, nem akarod nekünk beadni, hogy te tényleg mindent fogyasztasz? Csak van terület, ami idegen tőled, nem?

Mire én töredelmesen bevallom, hogy van. Sokszor elsütött patron, hogy Földes zenei mindenevővé nevelt, de azért vannak árnyalatok. Ott van például az olasz romantika (ami jelen esetben főként az operát jelenti), ennek francia párja és a verizmus. Hogy szélsőséges példákat is hozzak: Bellinit, Halévyt, Leoncavallót, Mascagnit elég volt egyszer hallanom, hogy elég legyen egyszer hallanom. (Ugye, világos?) Sokáig nem szerettem Verdit (és a Requiem operai hangulatával a mai napig nem tudok megbékülni), és sokáig nem szerettem Puccinit. Aztán úgy alakult, hogy Verdit megkedveltem, bár ez inkább elismerés, mintsem rajongás, Puccinit viszont nagyon megszerettem.

Ha a fenti körítést elhagyjuk, megmarad a játék: miről és mit írnék, amiről elsőre nem jutna eszembe írni?

Az iménti felsorolásból kiderül, hogy Bellinivel, Halévyvel, Leoncavallóval, Mascagnival nem tudok mit kezdeni. Puccinit viszont már szeretem, ő tehát ezért esik ki. Marad Verdi. Az operáiról nem írnék, mert csak keveset ismerek közülük (de pl. a Falstaffot nagyon szeretem), és nyilván egy Verdi-rajongó jobban és többet tudna mesélni. Hanem találtam egy remekművet, ami – úgy gondolom – némi védelemre szorul, még ha ez esetleg műemlékvédelem is.

Ez pedig az e-moll vonósnégyes. Az 1873-ban (kb. a Don Carlos és az Aida szomszédságában) készült művet két vád szokta érni. 1) Hogy ez is nagyon operás, igazából vonósnégyesre hangszerelt áriák sorozata. 2) Nem jelentős darab, legfeljebb mint adat gazdagítja az életművet.

A mű igényesebb, tehát odafigyelő meghallgatása után (sőt, során) ezek a vádak szertefoszlanak. Az természetes, hogy Verdi a vonósnégyesben is vállalja azt a dallami, ritmikai és harmóniavilágot, amit az operáiban, ettől azonban még a tételek nem lesznek „áriásak”. (Ha valaki megkérdezi, hogy hát akkor mitől lesz áriaszerű egy zenei anyag, arra azt mondom, nem a dallam- és ritmusvilágtól, hanem a dallam- és ritmusvilágon belüli egyes fordulatoktól, illetve a monódiára való törekvéstől. Rossini vonószenekari szonátái remek példák erre. [Monódián itt és most azt értem, hogy egyetlen fontos szólam van, minden más színezék és kíséret.]) Ha pedig a kottát is megnézzük (már amennyiben a hallgatás nem bizonyulna elégségesnek), meggyőződhetünk róla, hogy egyáltalán nem vonósnégyesre felrakott valami másról (mondjuk, operáról) van szó, hanem az egész textúra nagyon is vonósnégyes-szerű. A zenei anyag – noha végig nagyon dallamos – nem a bel canto hagyományt, hanem a vonósnégyes Haydn, Mozart és Beethoven által kijelölt útját követi. A muzsika dramaturgiája is a hangszeres műfajok dramaturgiájának felel meg, nem pedig a zenés színpadénak (mondjuk, nehéz is lenne).
Hogy az életműben elfoglalt pozícióval mi a helyzet, az eléggé szubjektív. Magam azt gondolom, jóval fontosabb, mint, mondjuk, Puccini Crisantemi című darabja, persze, a saját életművön belül.

Alaposabb vizsgálódásra a kvartett II., Andantino tempójelzésű tételét választottam ki. Elnagyolt formaelemzés a-b-a szerkezetet mutat ki. Részletesebben: az  ‛a’ rész van a leginkább kitéve a „leáriázásnak”, holott nem ária, hanem kecses, kissé archaikus, csöppet álomszerű tánc, melynek hangulatát az első hegedű szólama fölé írt Con eleganza is megerősíti.

Az ezt követő ‛b’ rész – bár kiírt tempóváltást nem találunk – mozgalmasabb, sőt, izgatottabb, hiszen apróbb ritmusértékekkel és staccato hangokkal operál. Aztán visszatér az ‛a’ rész, de a vége felé a kíséretben a b rész anyaga is ott lüktet. A kóda (záradék) rejtélyes módon fokozza az álomszerűség érzetét, és a tétel elhalkulva és lelassulva ér véget.