A minap hangversenyen voltam a Rádió Márványtermében, Ábrahám Márta hegedült, Bársony Péter brácsázott, Rohmann Ditta gordonkázott, Nagy Péter zongorázott. A neveket azért írom le, mert mind a négyük kiváló muzsikus, amit előadtak, elsőrendű minőségű zenélés volt.
És itt jött be Vidovszky mester egyik mondása: ami nem remekmű, az annyira jó, amennyire jól előadják. A műsor első száma Weiner Leó g-moll triója (Op. 6) volt. Hát, mit mondjak. Furcsa érzés fogott el, amíg hallgattam. Karakteres témák, remek ötletek jelennek meg. Pompás arányérzék. A fokozások-ellazulások kiváló dramaturgiája. És valahogy az egész mégsem állt össze, nem lett belőle lehengerlő remekmű, de még csak annyi sem, hogy utána elismerően csettintsek, hogy ez igen! Pedig a Nagy Zöld Teknősbéka látja lelkemet, egy rakás szerzőt kedvelek, akik az idő rostáló válogatása során másod- vagy harmadvonalba kényszerültek. De, hogy visszautaljak, a Weiner-mű végül is nagyon jó volt, mert nagyon jól adták elő, csak, mondjuk, nem hiányzik, hogy valaha is még egyszer meghallagassam.
Eddig meg sem kelett volna írnom, hiszen ez a blog eredendően nem kritikai blog. De most jön a folytatás. Megfordítható-e Vida megállapítása? Vagy nem is megfordítható, hiszen arra józan ésszel senki sem kíváncsi, milyen, amikor a remekművet rosszul adják elő; ezt egyébként gyakran átéljük, szándékunk ellenére is. Hanem inkább: tovább vihető-e? Kiderülhet-e a remekműről, hogy még remekebb?
Jelentem, igen. Az Orosz Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyén (vez. Vlagyimir Szpivakov) többek között elhangzott Csajkovszkij unalomig ismert b-moll zongoraversenye (tudják, a korcsolyakűrös) (a szólista Alexandr Gavriljuk volt), valamint a szintén lerágottcsont-jellegű Éj a kopár hegyen, Modeszt Muszorgszkij tollából. No, és kiderült, hogy ezeknek a daraboknak eleddig úgy az egyharmadát nem hallottam, mármint ami hangzólag bennük van. Kis túlzással: új műveket ismertem meg.
Gondoljanak bele: ez még csak két mű! Előttem az élet!
(Colmari Nemzetközi Fesztivál, 2010; Az Orosz Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye
Vezényel: Vlagyimir Szpivakov, km. Alexander Gavriljuk – zongora. MR3 Bartók, 2010. október 21., 12:05)
És itt jött be Vidovszky mester egyik mondása: ami nem remekmű, az annyira jó, amennyire jól előadják. A műsor első száma Weiner Leó g-moll triója (Op. 6) volt. Hát, mit mondjak. Furcsa érzés fogott el, amíg hallgattam. Karakteres témák, remek ötletek jelennek meg. Pompás arányérzék. A fokozások-ellazulások kiváló dramaturgiája. És valahogy az egész mégsem állt össze, nem lett belőle lehengerlő remekmű, de még csak annyi sem, hogy utána elismerően csettintsek, hogy ez igen! Pedig a Nagy Zöld Teknősbéka látja lelkemet, egy rakás szerzőt kedvelek, akik az idő rostáló válogatása során másod- vagy harmadvonalba kényszerültek. De, hogy visszautaljak, a Weiner-mű végül is nagyon jó volt, mert nagyon jól adták elő, csak, mondjuk, nem hiányzik, hogy valaha is még egyszer meghallagassam.
Eddig meg sem kelett volna írnom, hiszen ez a blog eredendően nem kritikai blog. De most jön a folytatás. Megfordítható-e Vida megállapítása? Vagy nem is megfordítható, hiszen arra józan ésszel senki sem kíváncsi, milyen, amikor a remekművet rosszul adják elő; ezt egyébként gyakran átéljük, szándékunk ellenére is. Hanem inkább: tovább vihető-e? Kiderülhet-e a remekműről, hogy még remekebb?
Jelentem, igen. Az Orosz Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyén (vez. Vlagyimir Szpivakov) többek között elhangzott Csajkovszkij unalomig ismert b-moll zongoraversenye (tudják, a korcsolyakűrös) (a szólista Alexandr Gavriljuk volt), valamint a szintén lerágottcsont-jellegű Éj a kopár hegyen, Modeszt Muszorgszkij tollából. No, és kiderült, hogy ezeknek a daraboknak eleddig úgy az egyharmadát nem hallottam, mármint ami hangzólag bennük van. Kis túlzással: új műveket ismertem meg.
Gondoljanak bele: ez még csak két mű! Előttem az élet!
(Colmari Nemzetközi Fesztivál, 2010; Az Orosz Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye
Vezényel: Vlagyimir Szpivakov, km. Alexander Gavriljuk – zongora. MR3 Bartók, 2010. október 21., 12:05)
2 megjegyzés:
Tecc, köszönöm. :)
A N.Z.Tb. a Láthatatlna Rózsaszín Egyszarvú lánykori neve?
Hát, a Nagy Zöld Teknősbéka a tanúm, hogy jelen kommentedben olvastam először (hallani meg még soha) a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúról. (Logikailag ettől lehet emenek amaz a leánykori neve, de ha így van is, nem tudtam róla.)
Most, persze, utánanéztem. A zoknik mennybemenetelén fölnyerítettem.
Megjegyzés küldése