Feldolgozás – átdolgozás – új mű

Az alábbiakban azzal a jelenséggel szeretnék foglalkozni, amelynek során egy zeneszerző egy már kész művet nyersanyagul használ. A nyersanyagul szolgáló kész mű lehet a szerző sajátja (ld. Mozart: c-moll mise → Davidde penitente), és lehet más szerző műve (én most ez utóbbival foglalkozom). Rögtön hadd bocsássam előre, hogy a címben szereplő fogalmak közt egyáltalán nincs éles határ, és nagyon is véleményes, hogy valamely így keletkezett mű melyik kategóriába tartozik. (Itt jelzem, hogy jelen bejegyzésben nem foglalkozom a protestáns korálok, népdalok feldolgozásaival.)
A kategóriákba soroláshoz segítség az a – belátom, szubjektív – szempont, hogy az új mű mennyiben több vagy más az eredetihez képest. Más szóval, a felhasználó mennyit tudott hozzátenni az eredetihez.
Rögtön az elején gondban vagyunk. Bach orgonára készült Vivaldi-átiratai rejtélyes módon úgy hangzanak, mint egy-egy Bach-mű, pedig Bach egyetlen hangot sem változtatott az eredetin. (Nem saját megállapítás, de teljes mértékben egyetértek vele.) De ehhez nem is kell Bach-volumenű zseninek lenni. Reneszánsz kórusművek Bakfark általi feldolgozását hallgatva nemigen jut eszünkbe, hogy nem eredeti lantdarabot (és nem eredeti Bakfark-darabot) hallunk, hacsak nem tudjuk, hogy átiratról van szó (vagy rájövünk, mert ismerjük az eredetit).
De ha ezeken túllépünk, ismét föltehetjük a kérdésünket: mivel gazdagodik a preparált mű, illetve keletkezik-e új mű a preparáció által. Vulgárisabban: van-e rá okom, hogy a preparátumot inkább akarjam hallgatni, mint az eredetit? Általános válasz nincs, az egyes eseteket kell megvizsgálni.
Először nézzünk egy olyan csoportot, amelyet meg- vagy áthangszerelt művek alkotnak. Ezek színesebbé teszik az eredeti zenét, de érdemben nem tesznek hozzá (mindig odaértendő, hogy számomra). Bach orgonaműveit, Brahms g-moll zongoranégyesét nem szívesen hallgatom Schönberg nagyzenekari változatában. Amikor Webern meghangszereli Bach Ricercaréját (Musikalisches Opfer), az is inkább mint rendkívül invenciózus hangszerelési tanulmány működik, de nem ad plusz információt a Bach-műről. (Plusz információt ad viszont arról, hogyan viszonyul Webern Bachhoz, Bach zenéjéhez és konkrétan a Ricercaréhoz.) Fokozottan viszolygok az Egy kiállítás képeitől, ha a Ravel-féle zenekari változatot kell hallgatnom – miközben az eredetit persze, nagyon szeretem. Érdekes, sőt, furcsa módon Weber zongoradarabjáról (Felhívás keringőre) viszont azt tartom, hogy gazdagodott Berlioz hangszerelésétől.
Lisztre kellemes hivatkoznom, mert két halmaz elemeit is szaporította. Zongoraátiratait, mint pl. a Beethoven-szimfóniákét, nem tekintem önálló műveknek, pontosabban önálló munkáknak tekintem, de nem új műveknek (ellentmondásban a Bach–Vivaldi esettel), ezek egyébként eleve népszerűsítő céllal készültek. A zongora-parafrázisok (pl. valamely Verdi- vagy Bellini-opera témáira) már új, szuverén művek, melyekhez a forrás csak ürügyül szolgál.
Sajátságos eset a fenti két eljárás határán lavírozni: amikor a végtermék nem parafrázis (tehát az eredeti témák nem csak idézőjelbe rakva szerepelnek), de az átirat fogalmát már jócskán meghaladtuk. Egyik ilyen kedvencem Sztravinszkij Pulcinellája, ami nem más, mint Pergolesi-művek szüzességének elvétele (nem találok jobb kifejezést rá; aki ismeri akár a balettet, akár a szvitet, vélhetőleg érteni fogja, mire gondolok). Természetesen vitán felül áll, hogy a Pulcinella új, önálló darab. Nem ennyire kedvencem, de ötletnek nagyon szellemes Erik Satie Bürokratikus szonátája (Clementi-témákra), mely méltó zenei párja a híres-hírhedt Duchamp-festménynek (L.H.O.O.Q.)

Bach szóló hegedűre írt műveihez Schumann készített zongorakíséretet. Nem hallottam még, úgyhogy nincs róla véleményem. Egyes nézetek szerint Schumann kockafejű volt, aki nem bírta elképzelni, hogy igazi, komoly darabok megszólalhassanak egy szál hegedűn. Ezzel látatlanban vitatkozom. Schumann elképesztően nyitott szellem volt, kockafejűséggel vádolni nagyfokú tájékozatlanságra (és nagyképűségre) vall. Vélhetőleg a kora volt, nem kockafejű, hanem olyan ízlésű, melybe nem fért be a szóló hegedű, és Schumann így próbálta meg népszerűsíteni Bachot. Más lehet a helyzet Grieg (általam szintén nem ismert) eljárásával, amikor is Mozart zongoraszonátáihoz hozzáírt még egy zongorányit – mert, úgymond, soványnak tartotta az eredetit.

* * *

Az általánosságok után valami konkrétumot is (már úgy értem, ami miatt ez a bejegyzés létrejött). Hadd bocsássam előre, hogy nem vagyok híve ún. komolyzenék ún. könnyűzenei feldolgozásának. Nem előítéletből, hanem mert alig találtam olyan művet, amely megfelelt volna a „miért hallgassam inkább azt” kritériumának. (De például a már említett Egy kiállítás képeit mindig is szerettem az Emerson, Lake and Palmer trió olvasatában.)
No szóval. A következő énekest előbb hallottam, mint tudtam volna a nevét, és sokáig azt hittem róla, hogy nő, mégpedig olyan hangterjedelemmel, amilyennel Yma Sumac rendelkezett. Pedig férfi, és Michael Schiefel a neve. Jellegzetes stílusára talán a leginkább az jellemző (vagy szabatosabban, a stílusát leginkább az határozza meg), hogy saját énekhangját is hangszerként kezeli. Előadásában (Carsten Daerr, Lukács Miklós és Szandai Mátyás társaságában) izgalmas, mondhatni, csiklandós Bach-átdolgozásra bukkantam. Az eredeti mű a Das Wohltemperierte Klavier első kötetének harmadik, Cisz-dúr prelúdiuma és fúgája. Meghallgatható itt, a YouTube-os alkalmazásban. Mivel Schiefelék csak a prelúdiumot dolgozták fel, érdemes megállni 1'14"-nél, és úgy elindítani a lejjebbi alkalmazást, ha össze akarjuk hasonlítani a két művet.




(Itt vallom be, hogy elkövettem azt a perverziót is, hogy a két alkalmazást egyidejűleg futtattam. Izgalmas.)