Az esetek túlnyomó többségében kerülöm a saját műről való írást. A következő történet azonban igencsak tanulságos, és ez fölülírja a kötelező szerénységet vagy az önként vállalt álszerénységet. Ennek kapcsán néhány olyan tényt is rögzíteni fogok, mely tényekre való hivatkozás mögött fölsejlik az önfényezés vétke. Elnézést érte, eléggé utálom magam is.
Sőt, essünk is túl rajta, lássuk az önfényezős tényeket!
A lényegi történet nagyjából itt kezdődik. Valamikor a második könyv megjelenése után volt egy kínos afférom Janikovszky Évával (ő volt akkor a Móra tulajdonosa). A sztorit nem részletezem, az a fajta koccanás volt, ami túlérzékeny emberek között bármikor megeshet, és amely konfliktusokban mindkét félnek „igaza van”, pontosabban baromira nem érdekes, hogy kinek van igaza. A dolgot kulturáltan és tapintattal elsimítottuk. Igen ám, csak amikor Balassa Panni (a Móránál megjelent könyveimnek ő volt a szerkesztője; csak szépet és jót mondhatok róla) a szokásosnál több javítanivalót talált a kéziratban, akkor arra gondoltam, Janika nem akarja, hogy ez a könyv megjelenjék. Összeszedtem minden írói önérzetemet, és elhoztam Móráéktól a kéziratot. (Ma már mást gondolok az írói önérzet hasznáról és fontosságáról.) Még azzal a lendülettel vittem a Fekete Sashoz, ahol a negyedik könyvem megjelent. Az ottaniakkal nekem kifejezetten baráti a viszonyom, ebben nem is kellett csalódnom. Pénz viszont nem volt a kiadásra. Most mit csináljak?
Ekkor ajánlotta valaki a TábornokSajtó kiadót. Nosza, el is vittem hozzájuk a kéziratot. Meglepően hamar jelentkeztek, hogy tetszik, és szívesen kiadnák, fáradjak be szerződni. Bementem a TábornokSajtó főhadiszállására, ott megismerkedtem a fiatal szerkesztővel, Fenyő Lucával. Gratulál, nagyon tetszik, egy-két, de tényleg csak apróbb változtatást kellene, és akkor sínen is van a dolog. Ennek részletezése nélkül szerződtünk, én kaptam 50.000,00 forintot előleg gyanánt. Ezek után a TábornokSajtó még beizzított egy jónevű grafikust próbarajzra, beizzított két ajánlót, az egyik Réz Pál volt. (Pali bácsi egyébként mindegyik könyvemet ajánlotta, ahol ajánló kellett valamilyen támogatás elnyeréséhez.) A következő negyedévi prospektusban már ott szerepelt az én könyvem is.
Majd mindezek után értesítettek, hogy bocs’, ez a könyv egyszerűen nem elég jó, így nem jelenhet meg. Ismétlem: kifizetett előleg, próbarajz, ajánlók fölkérése, hírlevélbe bekerülés után. Mi ez az egész??
Menjek be, beszéljük át.
Bementem. Az átbeszéléshez megjelent a könyv lektora Németh Petúnia személyében. Rögtön a tárgyra is tért. Először – mert célközönségen akart tesztelni – a 14 éves lányával olvastatta el a kéziratot, akinek nagyon nem tetszett. Aztán persze, ő is elolvasta, sőt, vette a fáradságot, és a már megjelent könyveimen is végigrágta magát. Hát, ő nem tudja… a Móra is igazán jobban odafigyelhetne, miket jelentet meg. Aztán elkezdte sorolni (készült, jegyzetekkel), hány sebből is vérzik ez a mostani mű.
Sajnos, én kiválóan hengerelhető vagyok lefelé. Ha megtámadnak, lebénulok. Így csak napok múlva jutott eszembe, hogy megkérdezzem, mennyire megbízható vizsgálati módszer, illetve eredmény az, ha egy tizenévessel olvastat el valamit, és annak az egynek nem tetszik. Meg hogy ha ilyen rossz véleménnyel van a Móra ízléséről, akkor nem akarná-e ezt megmondani nekik is? Meg hogy tartozom-e tűrni, hogy elmondja a kéziratomat minden trágyának, miközben arcokat vág hozzá. Ott és akkor köpni-nyelni nem tudtam, csak makogtam valamit a munkám védelmére, ahogy haladtunk pontról pontra.
Hogy konkrétan mik voltak a hölgyek kifogásai, azt nem sorolom föl tételesen, túl hosszú volna a lista. Gyártottam viszont három paródiát (itt, itt és itt olvashatók), melyekből szerintem elég jól kiderül, milyen jellegűek voltak Fenyő Luca és Németh Petúnia gondjai. Akit ez nem elégít ki, annak szívesen rendelkezésére állok a hölgyek által gazdagon kidekorált kézirattal.
Volt azonban kiút: ha alaposan átdolgozom a művet, akkor szívesen kiadják. (Ezt nyugodtan felajánlhatták, mert az átdolgozás elvárt mértéke meghaladta a józan ésszel és nyugodt gyomorral teljesíthetőt.) De ha akarom, átdolgozzák ők, mondta Luca villogó szemmel, mire Petúnia csillapítólag szólt, hogy azért az nem úgy megy (nyilván szakmabeliként annyit belátott, hogy az már necces volna, ilyet normális kiadó nem csinál).
Már nem emlékszem vissza pontosan, ekkor úgy lehetett, hogy akadékoskodásomra elolvastatták a művet egy következő hölggyel, aki egyébként a honi meseirodalom felkent papnője. A bírálatával még kevesebbet tudtam kezdeni, ilyesmi mondatokat tartalmazott, mint „1. A népmesei motívumok elközönségesítésével illetve parodizálásával tragikus szöveget hoz létre 2. Gúnyt űz a mesei motívumok hagyományos jelentéséből”.
Én futottam ugyan még egy kört a kiadó igazgatónőjénél, hátha ez az egész kavarás a tudta nélkül történik. De nem, tudott róla, nagyon sajnálkozott, hogy nem időben vették észre a mű hibáit. Óvatosan fölvetettem, hogy izé… azért mégiscsak elnyert egy díjat az Édes Anyanyelvünk pályázaton. Ó, istenem, mosolygott, hát komolyan azt hiszem, hogy annyi beérkezett pályaművet ott alaposan elolvasnak?
Jó, itt abba lehetett volna hagyni, de én még átnéztem Petúnia jegyzeteit, majd írtam az igazgatónőnek és Lucának.
Tisztelt Hölgyeim!
Megbeszélésünk értelmében alaposan átolvastam Németh Petúnia lektori jelentését, és összevetettem a kéziratomhoz fűzött megjegyzésekkel. Mielőtt ezekre válaszolnék, hadd ismételjem meg: változatlanul aggályosnak érzem, hogy ugyanaz a személy végez szerkesztői és lektori tevékenységet, más szóval, furcsa, hogy valaki egy személyben gondozza, illetve bírálja a kézirat szövegét. Változatlanul nem érzem elhanyagolhatónak a tényt, hogy a mesét ebben a formájában jóval többen ítélték kiadhatónak, mint ahányan nem. És hát, ha egy komoly pályázaton díjat nyer a mű, arra kicsit meredek a magyarázat, hogy „a zsűri felületesen olvasta el”.
Változatlanul inkorrektnek érzem, ha egy szerzővel a felhasználói szerződés megkötése után akarják átdolgoztatni a művét.
Valamivel konkrétabban is. A megjegyzéseknek kb. 20 %-át megfontolásra érdemesnek tartom; valóban, a Luca, illetve Petúnia által javasolt fordulatok esetenként simábbak, gördülékenyebbek, mint az eredetiek. A gondom a fennmaradó 80 %-kal van. Sokszor nem értettem, a javasolt változtatás mitől jobb az eredetinél, illetve számos esetben germanizmussal (határozott és határozatlan névelők) vagy éppen szóismétléssel kívánja felváltani a – szerintem – magyarosabb, választékosabb eredetit. De akadnak nyelvhelyességi problémák is. Talán még nem késő Petúniát tájékoztatni, hogy a hatályos helyesírási szabályok szerint a „tölgyfa kaput” két szóba írjuk, vagy a hatályos nyelvtani szabályok szerint az „ugyan” kifejezést („noha” értelemben) a ragozott állítmány után tesszük, az ilyen helyekbe tehát kár volt belejavítani. A több szóból álló újság- vagy gyűjteményes kiadványok nevét szavanként nagy kezdőbetűvel írjuk (pl. Kertészet Szőlészet, Autó-Motor, Lányok Évkönyve), tehát Serföld Krónikája, nem pedig Serföld krónikája.
Találtam két helyet, ahol a hölgyeket cserbenhagyta a humorérzékük, pl. ez a bekezdés:
„– Izé, nem is tudom… – mondta a herceg magabiztosan.”
természetesen szándékos. De nem akarom tovább sorolni.
Néhány szót Petúnia írásba adott véleményéről. Nem látom be, mitől lennének az egyes szálak nehezen követhetők vagy éppen fölöslegesek. A Gyűrűk Ura szintén meglehetősen burjánzó történet, valahogy mégis bekerült az alapművek közé. Ami az elvarratlan szálakat illeti, a „nyitva hagyás” eljárásával számos irodalmi mű (de mese is) él. Ha részletesen kifejtem, hogyan falták föl az állatok a cirkuszigazgatót, és hogyan kapta vissza Fösti az arcát, attól fog túltengeni a mesében a didaxis, amit a szerkesztőasszony kárhoztatott. Apropó, számtanpélda. Lewis Carrollnál is találunk ilyet (Alice Tükörországban), de nem hinném, hogy ez különösebben rontaná a mű élvezhetőségét.
Petúnia fölrótta, hogy a cirkuszigazgató jóéjszakát- és jóreggelt-puszit követel egy férjes asszonytól (szerinte ez „túl sikamlós”), ezek szerint akkor kiskamaszok A varázsfuvolát se nézzék meg, mert ott Monostatos csókot akar lopni Paminától, de egyébre is készül. Viszont az „árulás a palotában” eseményére – bevallom – nem bukkantam rá; meglehet, felületesen olvastam el a kéziratot. Ha már itt tartunk, előnyös lett volna, ha Petúnia rábök a „szóismétlések özönére”, mert így ezeket sem találtam, egy hely kivételével (sok a „mondta”), de ez is erősen véleményes. Végképp nem értem, mi a baj pl. a Kerge Koronggal. Ismét csak A Gyűrűk Ura jut az eszembe, ahol is az egyik szereplőt foglyul ejti egy buckamanó, és ez az epizód semennyire sem viszi előbbre a történetet – csak sajnálhatjuk, hogy Tolkien szövegét gyengébb képességű szerkesztők gondozták.
[A Gyűrűk Urát elég régen és csak egyszer olvastam, így történhetett meg, hogy a buckamanós esetre mint epizódra emlékeztem vissza, holott fontos szerepe van a történetben.]
Nem ragozom tovább, nem szeretnék az Önök türelmével visszaélni. Természetesen én nem dönthetem el, hogy a könyvem remekmű-e vagy sem, de azt gondolom, ebben a formában is megüti a mércét, és nem lenne sikertelen, ha kiadnák. Átdolgozására az elvárt mértékben nem tudok, nem is akarok vállalkozni. Sajnálnám, ha ez Önöket eltántorítaná eredeti szándékuktól.
No mindegy, nem jutottunk dűlőre, úgyhogy a TábornokSajtó csapata fölbontotta velem a szerződést, még az előleget is veszni hagyták.
Fölmerülhet persze a kérdés, mi volt a könyvben, ami a kiadónál kicsapta a biztosítékot. Természetesen nem mondom meg. Egyrészt, mert ebben a mértékben hadd csigázzam fel az Olvasó kíváncsiságát. Másrészt, mert hátha rossz helyen keresgélek, és nem szeretném a paranoia eleven parazsát a fejemre gyűjteni. Harmadrészt, mert ha mégis, nem szándékozom az önjelölt cenzoroknak tippeket adni. Fődolog, hogy kb. tíz éves Csipkerózsika-álma után idén végre megjelent a könyv. Sőt, ezt az egész sztorit el is hagyhattam volna. De nem hagytam el, mert fontosnak tartom fölhívni a figyelmet a Fenyő Lucák, Németh Petúniák világára, mert ezek az emberek ott vannak a szakmában, szavuk van, döntési jogkörük van.
(Jgy: A széttört mese; illusztrálta Orr Máté; Luna Könyvek [Noran Könyvesház 2010])
Sőt, essünk is túl rajta, lássuk az önfényezős tényeket!
- Első könyvemnek (csupa mesekönyvről van szó) Réz Pál volt a lektora. A kiadó tulajdonosa elkövette azt az indiszkréciót, hogy megmutatta nekem a lektori jelentést. A jelentés a mennyekbe menesztette a kéziratot.
- Második könyvem az IBBY pályázatán megosztott második díjat kapott.
- Az IBBY-díj után (vagy attól függetlenül, nem tudom) a Móra vállalta harmadik és ötödik könyvem kiadását. (Vállalta volna a hatodikat is – erre még visszatérünk.)
- Negyedik könyvem megjelente után tök ismeretlenül fölhívott a publicista Szalai Pál, hogy gratuláljon.
- Hatodik könyvem megosztott második díjat nyert a 2003-as Édes Anyanyelvünk pályázaton. (Pirulva teszem hozzá, hogy dráma kategóriában is sikerült elnyernem egy harmadik díjat.)
A lényegi történet nagyjából itt kezdődik. Valamikor a második könyv megjelenése után volt egy kínos afférom Janikovszky Évával (ő volt akkor a Móra tulajdonosa). A sztorit nem részletezem, az a fajta koccanás volt, ami túlérzékeny emberek között bármikor megeshet, és amely konfliktusokban mindkét félnek „igaza van”, pontosabban baromira nem érdekes, hogy kinek van igaza. A dolgot kulturáltan és tapintattal elsimítottuk. Igen ám, csak amikor Balassa Panni (a Móránál megjelent könyveimnek ő volt a szerkesztője; csak szépet és jót mondhatok róla) a szokásosnál több javítanivalót talált a kéziratban, akkor arra gondoltam, Janika nem akarja, hogy ez a könyv megjelenjék. Összeszedtem minden írói önérzetemet, és elhoztam Móráéktól a kéziratot. (Ma már mást gondolok az írói önérzet hasznáról és fontosságáról.) Még azzal a lendülettel vittem a Fekete Sashoz, ahol a negyedik könyvem megjelent. Az ottaniakkal nekem kifejezetten baráti a viszonyom, ebben nem is kellett csalódnom. Pénz viszont nem volt a kiadásra. Most mit csináljak?
Ekkor ajánlotta valaki a TábornokSajtó kiadót. Nosza, el is vittem hozzájuk a kéziratot. Meglepően hamar jelentkeztek, hogy tetszik, és szívesen kiadnák, fáradjak be szerződni. Bementem a TábornokSajtó főhadiszállására, ott megismerkedtem a fiatal szerkesztővel, Fenyő Lucával. Gratulál, nagyon tetszik, egy-két, de tényleg csak apróbb változtatást kellene, és akkor sínen is van a dolog. Ennek részletezése nélkül szerződtünk, én kaptam 50.000,00 forintot előleg gyanánt. Ezek után a TábornokSajtó még beizzított egy jónevű grafikust próbarajzra, beizzított két ajánlót, az egyik Réz Pál volt. (Pali bácsi egyébként mindegyik könyvemet ajánlotta, ahol ajánló kellett valamilyen támogatás elnyeréséhez.) A következő negyedévi prospektusban már ott szerepelt az én könyvem is.
Majd mindezek után értesítettek, hogy bocs’, ez a könyv egyszerűen nem elég jó, így nem jelenhet meg. Ismétlem: kifizetett előleg, próbarajz, ajánlók fölkérése, hírlevélbe bekerülés után. Mi ez az egész??
Menjek be, beszéljük át.
Bementem. Az átbeszéléshez megjelent a könyv lektora Németh Petúnia személyében. Rögtön a tárgyra is tért. Először – mert célközönségen akart tesztelni – a 14 éves lányával olvastatta el a kéziratot, akinek nagyon nem tetszett. Aztán persze, ő is elolvasta, sőt, vette a fáradságot, és a már megjelent könyveimen is végigrágta magát. Hát, ő nem tudja… a Móra is igazán jobban odafigyelhetne, miket jelentet meg. Aztán elkezdte sorolni (készült, jegyzetekkel), hány sebből is vérzik ez a mostani mű.
Sajnos, én kiválóan hengerelhető vagyok lefelé. Ha megtámadnak, lebénulok. Így csak napok múlva jutott eszembe, hogy megkérdezzem, mennyire megbízható vizsgálati módszer, illetve eredmény az, ha egy tizenévessel olvastat el valamit, és annak az egynek nem tetszik. Meg hogy ha ilyen rossz véleménnyel van a Móra ízléséről, akkor nem akarná-e ezt megmondani nekik is? Meg hogy tartozom-e tűrni, hogy elmondja a kéziratomat minden trágyának, miközben arcokat vág hozzá. Ott és akkor köpni-nyelni nem tudtam, csak makogtam valamit a munkám védelmére, ahogy haladtunk pontról pontra.
Hogy konkrétan mik voltak a hölgyek kifogásai, azt nem sorolom föl tételesen, túl hosszú volna a lista. Gyártottam viszont három paródiát (itt, itt és itt olvashatók), melyekből szerintem elég jól kiderül, milyen jellegűek voltak Fenyő Luca és Németh Petúnia gondjai. Akit ez nem elégít ki, annak szívesen rendelkezésére állok a hölgyek által gazdagon kidekorált kézirattal.
Volt azonban kiút: ha alaposan átdolgozom a művet, akkor szívesen kiadják. (Ezt nyugodtan felajánlhatták, mert az átdolgozás elvárt mértéke meghaladta a józan ésszel és nyugodt gyomorral teljesíthetőt.) De ha akarom, átdolgozzák ők, mondta Luca villogó szemmel, mire Petúnia csillapítólag szólt, hogy azért az nem úgy megy (nyilván szakmabeliként annyit belátott, hogy az már necces volna, ilyet normális kiadó nem csinál).
Már nem emlékszem vissza pontosan, ekkor úgy lehetett, hogy akadékoskodásomra elolvastatták a művet egy következő hölggyel, aki egyébként a honi meseirodalom felkent papnője. A bírálatával még kevesebbet tudtam kezdeni, ilyesmi mondatokat tartalmazott, mint „1. A népmesei motívumok elközönségesítésével illetve parodizálásával tragikus szöveget hoz létre 2. Gúnyt űz a mesei motívumok hagyományos jelentéséből”.
Én futottam ugyan még egy kört a kiadó igazgatónőjénél, hátha ez az egész kavarás a tudta nélkül történik. De nem, tudott róla, nagyon sajnálkozott, hogy nem időben vették észre a mű hibáit. Óvatosan fölvetettem, hogy izé… azért mégiscsak elnyert egy díjat az Édes Anyanyelvünk pályázaton. Ó, istenem, mosolygott, hát komolyan azt hiszem, hogy annyi beérkezett pályaművet ott alaposan elolvasnak?
Jó, itt abba lehetett volna hagyni, de én még átnéztem Petúnia jegyzeteit, majd írtam az igazgatónőnek és Lucának.
Tisztelt Hölgyeim!
Megbeszélésünk értelmében alaposan átolvastam Németh Petúnia lektori jelentését, és összevetettem a kéziratomhoz fűzött megjegyzésekkel. Mielőtt ezekre válaszolnék, hadd ismételjem meg: változatlanul aggályosnak érzem, hogy ugyanaz a személy végez szerkesztői és lektori tevékenységet, más szóval, furcsa, hogy valaki egy személyben gondozza, illetve bírálja a kézirat szövegét. Változatlanul nem érzem elhanyagolhatónak a tényt, hogy a mesét ebben a formájában jóval többen ítélték kiadhatónak, mint ahányan nem. És hát, ha egy komoly pályázaton díjat nyer a mű, arra kicsit meredek a magyarázat, hogy „a zsűri felületesen olvasta el”.
Változatlanul inkorrektnek érzem, ha egy szerzővel a felhasználói szerződés megkötése után akarják átdolgoztatni a művét.
Valamivel konkrétabban is. A megjegyzéseknek kb. 20 %-át megfontolásra érdemesnek tartom; valóban, a Luca, illetve Petúnia által javasolt fordulatok esetenként simábbak, gördülékenyebbek, mint az eredetiek. A gondom a fennmaradó 80 %-kal van. Sokszor nem értettem, a javasolt változtatás mitől jobb az eredetinél, illetve számos esetben germanizmussal (határozott és határozatlan névelők) vagy éppen szóismétléssel kívánja felváltani a – szerintem – magyarosabb, választékosabb eredetit. De akadnak nyelvhelyességi problémák is. Talán még nem késő Petúniát tájékoztatni, hogy a hatályos helyesírási szabályok szerint a „tölgyfa kaput” két szóba írjuk, vagy a hatályos nyelvtani szabályok szerint az „ugyan” kifejezést („noha” értelemben) a ragozott állítmány után tesszük, az ilyen helyekbe tehát kár volt belejavítani. A több szóból álló újság- vagy gyűjteményes kiadványok nevét szavanként nagy kezdőbetűvel írjuk (pl. Kertészet Szőlészet, Autó-Motor, Lányok Évkönyve), tehát Serföld Krónikája, nem pedig Serföld krónikája.
Találtam két helyet, ahol a hölgyeket cserbenhagyta a humorérzékük, pl. ez a bekezdés:
„– Izé, nem is tudom… – mondta a herceg magabiztosan.”
természetesen szándékos. De nem akarom tovább sorolni.
Néhány szót Petúnia írásba adott véleményéről. Nem látom be, mitől lennének az egyes szálak nehezen követhetők vagy éppen fölöslegesek. A Gyűrűk Ura szintén meglehetősen burjánzó történet, valahogy mégis bekerült az alapművek közé. Ami az elvarratlan szálakat illeti, a „nyitva hagyás” eljárásával számos irodalmi mű (de mese is) él. Ha részletesen kifejtem, hogyan falták föl az állatok a cirkuszigazgatót, és hogyan kapta vissza Fösti az arcát, attól fog túltengeni a mesében a didaxis, amit a szerkesztőasszony kárhoztatott. Apropó, számtanpélda. Lewis Carrollnál is találunk ilyet (Alice Tükörországban), de nem hinném, hogy ez különösebben rontaná a mű élvezhetőségét.
Petúnia fölrótta, hogy a cirkuszigazgató jóéjszakát- és jóreggelt-puszit követel egy férjes asszonytól (szerinte ez „túl sikamlós”), ezek szerint akkor kiskamaszok A varázsfuvolát se nézzék meg, mert ott Monostatos csókot akar lopni Paminától, de egyébre is készül. Viszont az „árulás a palotában” eseményére – bevallom – nem bukkantam rá; meglehet, felületesen olvastam el a kéziratot. Ha már itt tartunk, előnyös lett volna, ha Petúnia rábök a „szóismétlések özönére”, mert így ezeket sem találtam, egy hely kivételével (sok a „mondta”), de ez is erősen véleményes. Végképp nem értem, mi a baj pl. a Kerge Koronggal. Ismét csak A Gyűrűk Ura jut az eszembe, ahol is az egyik szereplőt foglyul ejti egy buckamanó, és ez az epizód semennyire sem viszi előbbre a történetet – csak sajnálhatjuk, hogy Tolkien szövegét gyengébb képességű szerkesztők gondozták.
[A Gyűrűk Urát elég régen és csak egyszer olvastam, így történhetett meg, hogy a buckamanós esetre mint epizódra emlékeztem vissza, holott fontos szerepe van a történetben.]
Nem ragozom tovább, nem szeretnék az Önök türelmével visszaélni. Természetesen én nem dönthetem el, hogy a könyvem remekmű-e vagy sem, de azt gondolom, ebben a formában is megüti a mércét, és nem lenne sikertelen, ha kiadnák. Átdolgozására az elvárt mértékben nem tudok, nem is akarok vállalkozni. Sajnálnám, ha ez Önöket eltántorítaná eredeti szándékuktól.
Budapest, 2006. 05. 03
Jgy
No mindegy, nem jutottunk dűlőre, úgyhogy a TábornokSajtó csapata fölbontotta velem a szerződést, még az előleget is veszni hagyták.
Fölmerülhet persze a kérdés, mi volt a könyvben, ami a kiadónál kicsapta a biztosítékot. Természetesen nem mondom meg. Egyrészt, mert ebben a mértékben hadd csigázzam fel az Olvasó kíváncsiságát. Másrészt, mert hátha rossz helyen keresgélek, és nem szeretném a paranoia eleven parazsát a fejemre gyűjteni. Harmadrészt, mert ha mégis, nem szándékozom az önjelölt cenzoroknak tippeket adni. Fődolog, hogy kb. tíz éves Csipkerózsika-álma után idén végre megjelent a könyv. Sőt, ezt az egész sztorit el is hagyhattam volna. De nem hagytam el, mert fontosnak tartom fölhívni a figyelmet a Fenyő Lucák, Németh Petúniák világára, mert ezek az emberek ott vannak a szakmában, szavuk van, döntési jogkörük van.
(Jgy: A széttört mese; illusztrálta Orr Máté; Luna Könyvek [Noran Könyvesház 2010])
4 megjegyzés:
Gratulálok a kigyüvéshez! :)
Köszönöm! :-)
Gratulálok a könyvhöz!
Megvettem, elolvastam, együltő helyemben. Nagyon tetszett!:)
Nagyon köszönöm! :-)
Megjegyzés küldése