Az alábbi eszmefuttatás érinthetné az egész vallásos irodalmat és képzőművészetet, sőt, az építészet egy részét is. Kroš úr azonban elsősorban zenerajongó volt, így ő ezen a területen kalandozott, míg megpróbált megoldást találni a problémájára, illetve kideríteni, probléma-e egyáltalán a fölmerült kérdés.
Történt ugyanis, hogy nemrég egy konferencián biztosították Kroš urat arról, hogy nincs Isten, legalábbis a világ keletkezése kiválóan modellezhető az Ő léte nélkül. Kroš úr nem óhajtott állást foglalni arról, még maga előtt sem, hogy elfogadja-e a konferencián hallottakat, vagy továbbra is (esetleg a továbbiakban) hívőként éli életét. De egy gondolatkísérlet erejéig belement a játékba: tegyük föl, hogy nincs Isten. Ez esetben természetesen Jézus sem létezett, vagy ha létezett, más volt, mint akinek-aminek a vallások hirdetik, de ez most mellékes. Élt viszont egy Johann Sebastian Bach nevű zeneszerző, bőven az említett konferencia előtt, így szinte önként adódott, hogy ő hitt Istenben. Írt is egy rakás egyházi kantátát, szebbnél szebbeket. Ha kissé patetikusan akarnánk fogalmazni, ezeket a kantátákat egyenesen az Úrnak írta, az Ő dicsőségére. Mármost, ha a célszemély nem létezik, akkor ezek a kantáták érvényüket vesztik? Kroš úr dobja ki a lemezeit? Vagy ne dobja ki, de gondoljon rájuk szánalommal, lenézéssel? Hogy ezek egy ember szellemi tévelygésének termékei? (Más szóval, mit ér az a templom, amelyről kiderül, hogy nem volt kinek építsük.)
Bocsássuk előre, Kroš úr elvetette, mert a probléma megkerülésének tartotta, hogy mostantól a kantátákat mint abszolút zenét hallgatja – ahogy mindenki más is úgy hallgatja, aki nem tud németül, és nincs lefordított szöveg a birtokában. Azt vallotta ugyanis, hogy a kantáták nem abszolút zenék, a szövegükkel együtt alkotnak kerek egészet.
A másik út sem bizonyult járhatónak. Kroš úr ugyanis azt gondolta, talál analóg példát, hasonló, de másik területet. Mert lássuk a temérdek szerelmi költeményt és zenét. Ha belegondolunk, szerelem sem létezik. A szerelem létezése tudományosan ugyanúgy nem bizonyítható, mint Istené. Sőt, még kevésbé megfogható. Az Úr föl van ruházva tulajdonságokkal (mindenható, féltőnszerető, késedelmes a haragra, igazságos), és tettek vannak neki tulajdonítva (megteremtette, lerombolta, elszomorodott, látta, hogy jó). Ezzel szemben a szerelemről még ennyit sem tudunk. Sötét verem, azt mondják, de ugye, belátható, ennek az információértéke igen csekély. És lám, mégse jut eszébe senkinek a szerelmi költészetet és zenét megkérdőjelezni, mondván, valami nemlétező generálja.
Ezzel a gondolatmenettel annyi volt csak a baj (és ezt Kroš úr nagyon is jól tudta), hogy míg Isten (akár létezik, akár kitalálták) magyarázat, válasz egy nagy határ kérdésre, addig a szerelem semmire sem válasz vagy magyarázat; egyszerűen egy lelkiállapot önálló fogalomként való használata, de az adott lelkiállapot létezésében senki sem kételkedik.
Így hát Kroš úr egyre szomorúbb lett, mert nagyon szerette a Bach-kantátákat. De aztán megtalálta a megoldást. Nem a kantátákat kell átértelmeznem, gondolta, hanem az én befogadói magatartásomat. Pontosabban, át sem kell értelmeznem, mert az eddig is ilyen volt. Nevezetesen, hogy a befogadáskor a műre koncentrálok, mert az fontosabb, mint keletkezésének indítéka. Más szóval, zenehallgatás közben édes mindegy, hogy van-e Isten. Bach számára volt, és ez a vélelem IS formálta olyanná a kantátát, amilyenné. Sőt, ha empatikus vagyok, és kellően hat rám a zene, akkor át tudom érezni azt a lelkiállapotot, melyben Bach alkotott, még ha a világnézetem ettől eltér is.
Ezeket gondolta Kroš úr, és megnyugodva elindult zenét hallgatni.
A Genti Collegium Vocale Zenekar hangversenye Bach kantátáiból
Vezényel Philippe Herreweghe,
km. Dorothee Mields, Damien Guillon, Colin Balzer, Peter Kooij
Elhangzik a 197. kantáta (Gott ist unsre Zuversicht), 192. kantáta (Nun danket alle Gott), 120. kantáta (Gott, man lobt dich in der Stille), 119. kantáta (Preise, Jerusalem, den Herrn)
MR3 Bartók, 2010. dec. 30., 12:05
Történt ugyanis, hogy nemrég egy konferencián biztosították Kroš urat arról, hogy nincs Isten, legalábbis a világ keletkezése kiválóan modellezhető az Ő léte nélkül. Kroš úr nem óhajtott állást foglalni arról, még maga előtt sem, hogy elfogadja-e a konferencián hallottakat, vagy továbbra is (esetleg a továbbiakban) hívőként éli életét. De egy gondolatkísérlet erejéig belement a játékba: tegyük föl, hogy nincs Isten. Ez esetben természetesen Jézus sem létezett, vagy ha létezett, más volt, mint akinek-aminek a vallások hirdetik, de ez most mellékes. Élt viszont egy Johann Sebastian Bach nevű zeneszerző, bőven az említett konferencia előtt, így szinte önként adódott, hogy ő hitt Istenben. Írt is egy rakás egyházi kantátát, szebbnél szebbeket. Ha kissé patetikusan akarnánk fogalmazni, ezeket a kantátákat egyenesen az Úrnak írta, az Ő dicsőségére. Mármost, ha a célszemély nem létezik, akkor ezek a kantáták érvényüket vesztik? Kroš úr dobja ki a lemezeit? Vagy ne dobja ki, de gondoljon rájuk szánalommal, lenézéssel? Hogy ezek egy ember szellemi tévelygésének termékei? (Más szóval, mit ér az a templom, amelyről kiderül, hogy nem volt kinek építsük.)
Bocsássuk előre, Kroš úr elvetette, mert a probléma megkerülésének tartotta, hogy mostantól a kantátákat mint abszolút zenét hallgatja – ahogy mindenki más is úgy hallgatja, aki nem tud németül, és nincs lefordított szöveg a birtokában. Azt vallotta ugyanis, hogy a kantáták nem abszolút zenék, a szövegükkel együtt alkotnak kerek egészet.
A másik út sem bizonyult járhatónak. Kroš úr ugyanis azt gondolta, talál analóg példát, hasonló, de másik területet. Mert lássuk a temérdek szerelmi költeményt és zenét. Ha belegondolunk, szerelem sem létezik. A szerelem létezése tudományosan ugyanúgy nem bizonyítható, mint Istené. Sőt, még kevésbé megfogható. Az Úr föl van ruházva tulajdonságokkal (mindenható, féltőnszerető, késedelmes a haragra, igazságos), és tettek vannak neki tulajdonítva (megteremtette, lerombolta, elszomorodott, látta, hogy jó). Ezzel szemben a szerelemről még ennyit sem tudunk. Sötét verem, azt mondják, de ugye, belátható, ennek az információértéke igen csekély. És lám, mégse jut eszébe senkinek a szerelmi költészetet és zenét megkérdőjelezni, mondván, valami nemlétező generálja.
Ezzel a gondolatmenettel annyi volt csak a baj (és ezt Kroš úr nagyon is jól tudta), hogy míg Isten (akár létezik, akár kitalálták) magyarázat, válasz egy nagy határ kérdésre, addig a szerelem semmire sem válasz vagy magyarázat; egyszerűen egy lelkiállapot önálló fogalomként való használata, de az adott lelkiállapot létezésében senki sem kételkedik.
Így hát Kroš úr egyre szomorúbb lett, mert nagyon szerette a Bach-kantátákat. De aztán megtalálta a megoldást. Nem a kantátákat kell átértelmeznem, gondolta, hanem az én befogadói magatartásomat. Pontosabban, át sem kell értelmeznem, mert az eddig is ilyen volt. Nevezetesen, hogy a befogadáskor a műre koncentrálok, mert az fontosabb, mint keletkezésének indítéka. Más szóval, zenehallgatás közben édes mindegy, hogy van-e Isten. Bach számára volt, és ez a vélelem IS formálta olyanná a kantátát, amilyenné. Sőt, ha empatikus vagyok, és kellően hat rám a zene, akkor át tudom érezni azt a lelkiállapotot, melyben Bach alkotott, még ha a világnézetem ettől eltér is.
Ezeket gondolta Kroš úr, és megnyugodva elindult zenét hallgatni.
A Genti Collegium Vocale Zenekar hangversenye Bach kantátáiból
Vezényel Philippe Herreweghe,
km. Dorothee Mields, Damien Guillon, Colin Balzer, Peter Kooij
Elhangzik a 197. kantáta (Gott ist unsre Zuversicht), 192. kantáta (Nun danket alle Gott), 120. kantáta (Gott, man lobt dich in der Stille), 119. kantáta (Preise, Jerusalem, den Herrn)
MR3 Bartók, 2010. dec. 30., 12:05
2 megjegyzés:
Tecc.
Köszönöm.
Megjegyzés küldése