Hát az eszem áll meg!

„Hoztam ráadást is! Súbert: Róza, Róza”, mondja az okl. elsősegélynyújtó (Báró Anna) a Keménykalap és krumpliorr filmes változatában. Félreértés ne essék, a K&k persze imádnivaló, de – kis túlzással – itt tartunk.
De hol is?
1981-ben jelent meg a Zeneműkiadó Orfeusz Könyvek sorozatában a Schubert kalauz. Három szerző tanulmányai – vagy inkább ismertetői – számos Schubert-műről, műfaji kategóriák szerint. A gondom az, hogy bennük csekély a jónak ítélt művek aránya. Ugye, a Befejezetlen szimfóniát, a d-moll vonósnégyest meg ezeket nem illik szidalmazni, de ezek kisebbségben vannak. A taglalt művek, mondjuk, 75 százalékáról valami fintorgós fanyalgással nyilatkoznak. A legnagyobb dicséretet ilyenkor az képviseli, hogy hát tagadhatatlanul akadnak a műben ügyes fordulatok. (Összességében azonban…)
Nem értem. Akkor minek vállalják, hogy írnak róluk? Ráadásul, amennyire tudom, ezek koncerttermi ismertetőfüzetek összegyűjtött szövegei. És ezeket komoly zenetudósok írták, közülük az egyik jónevű Schubert-kutató. Képzeljünk el egy papot vagy anyakönyvvezetőt, amint a házasság pokláról mesél az ifjú párnak…
Na jó, legyintsünk, hogy hát a zenetudósok ilyenek, okoskodnak, agyonelemzik a zenét, ahelyett, hogy hallgatnák (bár akinek volt már dolga Kroó Györggyel vagy Pernye Andrással, az tudja, hogy még ez sem kötelezően igaz), de mi a helyzet az előadóművészekkel? Alfred Brendel gyakorló zongorista, méghozzá kiváló, lássuk, mi az ő véleménye! Tűnődés a zenéről című tanulmánykötetében (történetesen az is 1981-ben jelent meg) azt írja, Beethoven úgy komponált, mint egy mérnök, Schubert pedig úgy, mint egy alvajáró. Hozzáteszi ugyan, hogy ebből nem következik, hogy Schubert ösztönös, naiv alkotó lenne, de a sugalmazás valahogy ott marad a levegőben. Legalábbis az „úgy komponált, mint” fordulat a zeneszerzői tevékenységet látszik minősíteni, nem a végterméket. Ha Schubert zenéjéről mondaná, hogy a Beethovenéhez képest álomszerű, azzal maradéktalanul egyetértenék. (Erre a különbségre talán egy másik bejegyzésben még visszatérek.) A kedvezőtlen összehasonlításra rátesz egy lapáttal az, ahogy Schubertet, az embert láttatja a kora és utókora. Szemüveges, köpcös, kis növésű emberke, halk és szerény, afféle „bocsánat, hogy élek” típus.
Tovább rontja a helyzetet két műfaj jelenléte Schubert életművében. Az egyik a dal. Tény, hogy a dal Schubert kezében addig nem tapasztalt fontosságra tett szert, és hogy a dalok (is) kiválóak. Ám a zeneszerző nem volt különösebben válogatós a szövegeket illetően, és gyakran gyengécske költők műveit is megzenésítette. Ettől az adott dal nem feltétlenül lesz rosszabb, de valahogy a befogadói oldalra mégis odahat, és az „ezt kár volt megzenésíteni” vélemény könnyen a „micsoda tingli-tangli” ítéletté keményedik, más szóval, a gyenge vers a dalt is lehúzhatja.
A másik műfaj a szimfónia. Schubertnek legalábbis az első három szimfóniáját valósággal agyonnyomja a magasra állított mérce, a beethoveni mesterművek sorozata.
Jó. De ha eltekintünk a daloktól (bár miért is?), eltekintünk a korai szimfóniáktól (bár miért is?), még mindig ott van a bőséges kamarazene és zongoramuzsika. (És akkor az egyházzenéjéről még nem is szóltam.) Ezt a kínálatot ne úgy képzeljük el, hogy kiragyog belőle egy-két remekmű, hanem az egész, úgy, ahogy van, mesteri. Nyilván az lenne hiteles, ha konkrétumokat is megneveznék (esetleg némi elemzéssel), de éppen erről van szó: bárhová nyúlok, olyan szerző munkájával találkozom, aki egészen meghitt viszonyban volt a hangokkal, értve ezt mind mesterségbelileg, mind ihletettségileg.
Schubert utókorra tett hatása is elvitathatatlan. Még Bruckner és Mahler, akikről kötelező megállapítani, hogy mennyire hatott rájuk Wagner (bár ez a hatás szerintem csak felszíni), szóval, még az ő zenéjükben is ott visszhangzik Schubert, a nagy bécsiek közül az egyetlen született bécsi.
És persze, tudom, szerte a világon játsszák, de valahogy ebből a betokosodott „ő is nagyon jó volt” állapotból ki kéne már robbantani.